Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Vannak helyek. És emberek

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. A község neve csalóka, merthogy középkori várát a szászok nem földből, hanem kőből építették, falai évszázadokon át porlottak, mint a székely himnuszként számon tartott költeménybeli szikla, mígnem az utóbbi években – a prédikátori ige rendjén – ideje volt a kövek összegyűjtésének, s akárcsak a szomszédos Kőhalom/Rupea/Reps feletti hegyen, a halmokból újra falak állnak. S bár országgyűlést közöttük ma már nem tartanak, mint Luxemburgi Zsigmond királyunk idején, de színes, vonzó, emlékezetes és szép közművelődési, miegymás, tudást gyarapító és szórakoztató rendezvényeket, nyílt történelemórát már igen.


Benkő Levente

A különféle csetepatéktól terhelt középkori történetekre nem térek ki. De azt meg kell említenem, hogy a második világháború idején és főleg befejező szakaszában Barcaföldvár neve kísérteties kongást kapott. A középkori históriához hasonlóan, vagy azzal együtt ez is része az emberiség történetének és kultúrájának. 1941 és 1944 között, amikor Románia a náci Németország csatlósaként – Magyarországgal és Olaszországgal együtt – hadat viselt a Szovjetunió ellen, szovjet katonák ezreit tartották fogva a földvári lágerben, ebben az időszakban huszonegy fogoly hunyt itt el. 1944 őszétől kezdődően jó éven át magyar és német hadifoglyok és főleg internáltak ezrei sínylődtek itt, s haltak meg legalább háromszázan alig fél év alatt embertelen körülmények között. Mind a szovjet, mind a magyar foglyok szenvedését és halálát emlékművek őrzik. Nem mondhatom, hogy a magyar emlékmű amúgy teljesen szabályos, minden szinten és arra illetékes helyen engedélyezett felállítását ne övezte volna igen rövid lejáratú, inkább gyanakvásból és szűk látómezőből, no és jó adag előítéletből eredő, végül mindenki számára megnyugtató eredménnyel zárult vita, sőt ellenkezőleg, de hol van ma már az a barcaföldvári egykori elöljáró, aki ledönttette helyéről a magyarok szenvedéseire emlékeztető szikladarabot…

Az úzvölgyi vita ismert. Itt és most nem térek ki olyan részletekbe, hogy a két világégés itteni harcaiban a valamikori Osztrák-Magyar Monarchiának, a királyi Romániának, a Német Birodalomnak, a cári Oroszországnak, az Ausztria nélküli Magyarországnak és a Szovjetuniónak hány katonája esett el és nyugszik ebben a festői völgyben. Azt sem firtatom, hogy adott esetekben egy-egy katona nevét magyarította-e a magyar, s románosította-e a román tiszt vagy írnok az összeírás során. Minthogy a háborús elsődleges forrásokban ezrével találunk az adott személyek nemzeti hovatartozásának megállapítását ellehetetlenítő, a felismerhetetlenségig torzított/torzult neveket – honnan is tudhatta az írnok vagy felettese, hogyan írják helyesen a más nemzetiségű áldozat nevét… –, így hát legfeljebb addig mehetek el, hogy azt mondjam: nálam az ilyen esetekben az alattvalói hovatartozás felülírja/felülírhatja a katonahős nemzetiségi hovatartozását. Más szóval: az számít(hat), hogy melyik seregben szolgált. Sietve teszem hozzá: talán. Mert amúgy minden hadseregben szolgáltak az adott országban élő, a többségtől eltérő nemzetiségű emberek: románok a Monarchia, de még Magyarország második világháborús seregében is, de magyarok, igen, moldvai csángó-magyarok is Románia seregében. És akkor a többi sokakról még nem is szóltam. A foglyok esetében a helyzet annyiban más, hogy főleg a civil elhurcoltakat mindenekelőtt etnikai és nem állampolgársági szempontok mentén gyűjtötték össze, és hajtották rabságba.

Élt valaha az erdővidéki községben, Baróton egy fényképész, lámpásrádió-készítő, fúró-faragó ember, egyszóval ezermester. Nem volt katona. Az első világháború közepe tájáról ránk hagyott naplójának van egy mondata: „Néhány piszok ember feldúlja milliók boldogságát…” Balázs Béla nagyon elegánsan fogalmazott. Én azt mondom: néhány kapzsi európai uralkodó lángba borította a fél világot. Gavrilo Princip? Ugyan... És embermilliók szenvedtek.

És van egy román polgármester néhány szász faluval lejjebb, ugyancsak az Olt mentén. Magyarul Szászmagyarós, románul Măieruș, szászul Nussbach a község neve. A hozzá tartozó Lüget, románul Arini faluban is működött egy rögtönzött fogolytábor. Magyarokkal, németekkel tele. A polgármester első szóra, teljes csapatával támogatta a háromnyelvű sírkő felállítását az itt elhunyt hetvenkilenc magyar foglyok hamvai fölé, s midőn a lepel lehullt, azt mondta, hogy: „Mindenkit hazavártak és mindenkit megsirattak”.

Nos, erről van szó. Van, amire és akire emlékezni, emlékeztetni. Van, miből és akitől tanulni.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Demeter Zsuzsanna

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül. 

péter istván

Aki látta, el nem feledheti. Aki imádkozott benne, az szívében, lelkében hordozza. Aki eredeti rendeltetésének megfelelően megépíti, az nevezheti majd „Mi Asszonyunknak”.