Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

TIFF maszkban, holdfénynél

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke. A TIFF belakta a várost, megmozgatta az embereket. Azóta is az egyik legotthonosabb május végi, június eleji látvány a műsorfüzetet vagy a fesztiválújságot böngésző kolozsváriak vagy külföldiek serege. Az évek során bővültek a helyszínek, a kolozsvári mozik és szabad terek mellett Bonchidán és Magyarfenesen is élvezni lehetett a hetedik művészet friss kínálatát. Most már alig van film, amit ne követne közönségtalálkozó, ugyanis a fesztivál nemzetközi elismertsége egyre nagyobb, az alkotók szívesen elkísérik filmjüket, utólag pedig lelkesen nyilatkoznak szervezőkről, önkéntesekről, kolozsvári emberekről, Erdélyről. Már nem kizárólag Drakula országa vagyunk.




Gergely Zsuzsa

A TIFF karrierje nem volt töretlen, kezdetben a Funar-féle városvezetéssel, a gazdasági válság idején a pénztelenséggel kellett megbirkóznia. Mindent kibírt, és még az a jóslat sem vált be, hogy ha nőni fog a fesztivál, azonnal elköltöztetik Bukarestbe. Idén sajátos helyzet alakult ki, a koronavírus-járvány miatt világszerte leállt a kulturális élet. Bezártak a színházak, a mozik, a hangversenytermek. Gondolatban a TIFF-et is búcsúztattuk, holott jogos lett volna azt hinni, hogy a tavaly nagykorúsított fesztivált ezúttal már csuklóból is meg tudják szervezni. Amikor megjelent a közlemény, hogy augusztus elején mégis lesz TIFF, repestem az örömtől. Végre kimozdulunk a négy fal közül! Végre történik valami! Pont a TIFF történik, ami – nem titkolom – a kedvenc eseményem. Fogalmam nem volt, hogyan lehet ezt a merész tervet kivitelezni, egyértelmű volt, hogy rendhagyó kiadás lesz, szabadtéri helyszíneken, szigorú szabályok szerint fogunk mozizni. Az is aggasztott, hogy mit fogunk látni. Elmaradtak a nagy fesztiválok, dobozban a filmtekercsek, mi lesz a kínálat? A nemzetközi jelleg óhatatlanul nemzetire redukálódik, és a román filmek ősbemutatójává válik a tíz nap? Mit csinálunk a művészeti igazgató, Mihai Chirilov véres-szexes, sokkoló (így neveztük az első években) TIFF-je nélkül? Lesz-e közönség, vagy a félelem elriasztja az embereket a közösségi élménytől?

Már első nap megnyugodtam. Maszk és távolságtartás kötelező, a székek között másfél méteres távolság, lázmérés szkennelt változata, jegyek online vagy telefonon vásárolhatók, elmarad a papíron való szavazás. A szervezők mindent megtettek azért, hogy kizárják a testi érintkezést. A módszer sterilitását némiképp oldotta az önkéntesek kedvessége. Jó volt látni, hogy a nézők nem háborognak, fegyelmezetten betartják az előírásokat, és akkor is a filmet választják, ha nehéz négy-öt órát maszkban ülni. A TIFF történetében először egy csepp eső sem esett, ami amúgy fatális lett volna, hiszen a szabadtéri vetítésekre ezúttal nem létezett alternatíva. Egyetlen gondunk akadt: az éjszakába nyúló vetítések alatt elkezdtünk dideregni. Második, harmadik naptól meleg felsővel és pokróccal felszerelkezve jártuk a várost. Az okosabbak a szúnyogok elleni sprayt is beszerezték. Én nem, így konkrét fizikai nyomai lettek annak, hogy Kolozsváron igenis volt 19. TIFF.

Idén legtöbb három filmet láttunk naponta, sokkal kevesebbet, mint békeidőben. De a kínálat nem volt szegényes, csak a külföldi vendégek hiánya volt feltűnő. A román filmes szakma azonban tíz napra Kolozsvárra költözött, és a magyar alkotók egy része is megtisztelt jelenlétével.

Hogy mit sikerül látnod a TIFF-en, az szimat kérdése. Az eddig bevált kategóriák most is működőképesek voltak. Például a Supernova filmjei, vagy a NO Limit (Határok nélkül) kategória, ami ezúttal is kemény és megrázó volt. A Festett madár című film (könyvváltozata is hátborzongató) évekig kísérteni fog. Háborúellenes érvként használható, hiszen megtörtént esetet mutat be, egy gyermek pokoli megpróbáltatásait. Idén meglepően sok volt a háborús traumákat taglaló alkotás, az ún. magánélet-történetek mellett gyakran ezt a kérdéskört tárgyalták az alkotók: fel lehet állni a kollektíven megélt borzalmak után? Társadalomkritika, környezetvédelem, a tolerancia hiányának következményei, a huszonegyedik század emberének nyomasztó magánya, az idült szeretetvágy, ami kamaszt és nyugdíjast egyaránt emészt – talán ezek voltak a 19. TIFF fő témakörei. Sírtunk, nevettünk, borzongtunk, féltünk, háborogtunk, mint más években. Ezúttal kicsit magányosabban, COVID-üzemmódban, sör mellett kibeszélt élmények nélkül. A maszkért azonban kárpótolt a csillagos ég és a telihold fénye. Remek volt, hurrá!

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel.