Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szeptemberi emlék

Nem véletlenül kölcsönöztem Móra Ferenc szívszorítóan érzelmes, kedves írásának címét, így a régi iskolakezdésekre emlékezve az általa átéltekhez hasonló élmények is eszembe jutottak. De talán kezdjem az elején.


Virág Erzsébet

Csodálatosan kék ég, nem a „szeptemberi bágyadt búcsúzás” visszarévedő hangulata, hanem az izgalmas várakozásé. A kis tövisháti falu parókiájának nagykapuja előtt tilol a szomszédban az öreg Zsuzsa néni. „Jöjjön, próbálja meg maga is, kisasszony!”, szól hozzám biztatóan, s én nagy buzgalommal csattogtatom a tilolót. A száraz kender átható szaga nem zavar, érett szilva illata vegyül a levegőbe, a közelben fecskék csivitelnek, a lombok közt vadgalamb burukkol. Közben arra gondolok, hogy iskolába megyek, elsős leszek. A kastélyba fogunk járni elemibe. Ez nem lelkesít túlzottan, mert bár az utat odáig jól ismerem, de a mély kapubejáratra meg a nagyteremre, ahol színpad is van, kissé borzongva gondolok. Oda biztos nem kell majd bemennünk, mert ott szörnyek laknak.

Később a távoli nagyvárosba járok iskolába. Nem bentlakásban, hanem nagymamánál lakom, de a szeptemberi búcsúzás az otthontól, a nagyvakációtól, a kerttől mindig fájó érzés, de várakozás, reményteli izgalom is. Szeretek iskolába járni, szeretek tanulni. Soha nem unalmas a Rákóczi útról letérni az osziék háza felé, miközben újabb és újabb osztálytárs csatlakozik hozzám, a végén egész kis csapattal érkezünk a becsengetésre. És vasárnap kirándulás lesz a Rejtett forráshoz, és operába és színházba is fogunk járni. Csak a tornaórák ne lennének! Én nem tudok stopperórával mért időre futni, meghatározott magasságot és távot ugrani, ügyetlenül vezetem a labdát, de bakot ugrani már megtanultam. Csak nem bukom meg tornából!

Tizenhat évesen természetesen verset írok szeptemberben. Sokféle érzés kavarog bennem, a napló nem elég, hogy kiírjam magamból, rímbe kívánkozik. Később, magyartanárként kritikus szemmel veszem kézbe a „művet”, nosztalgiázva olvasom újra, és ellágyulva állapítom meg: nem is olyan rossz. De szerencsére költő nem lett belőlem.

Aztán pályakezdő tanárként ér a szeptember. A kisvárosi, vegyes tannyelvű általános iskolában jelentkezem. Nem oda szólt a kinevezésem, a meghirdetett állás, mint kiderült, nem létezik. Van ugyan a város másik iskolájában, csak arról elfeledkeztek a tanfelügyelőségen. Sebaj, elintéződik, megkapom az áthelyezést. Az udvaron a bejárat előtti padon jövendőbeli kollégáim beszélgetnek, odalépek, bemutatkozom. Egy idősebb hölgy (később megtudom, a város legkedveltebb tanító nénije) megölel, s mint a szélvész ragad magával az igazgatói irodába: megjött a várva várt angoltanár! Az igazgató úr, bocsánat, elvtárs is udvarias, kedves szavakkal fogad. Úgy érzem, megérkeztem. Most már csak dolgozni kell.

Három munkás év után szeptemberben számomra nem cseng sehol az iskolacsengő. Az időközben egy kisfiúval gyarapodott családom a nagyvároshoz köt, az egyik megye nem enged el, a másik nem fogad be. Család vagy hivatás: nehéz választás, az előbbi mellett döntök. A következő években mindig bedugom a fülem, ha ősszel gyerekzsivajtól lesz hangos az utca, s a szomszédos iskolából a lakásunkig hangzik a csengő.

Legkisebb fiam is nagycsoportos óvodás, amikor ismét beléphetek tanárként egy iskolakapun. Ingázom, semmi baj. Kárpótol az új munkahelyen a kollégák kitüntető kedvessége, odafigyelése. A tantestületben én vagyok a legfiatalabb: megkönnyítik a beilleszkedést, segítenek az újrakezdésben, tanácsaikkal támogatnak. Sokat tanulok tőlük. Ismét otthon érzem magam, s várom az újabb és újabb szeptembereket, amikor elsején az iskola takarítója és mindenese a kapuban egy szál virággal várja a „tanár nénit”, és az idős asszony, akinek unokája is kikopott már az iskolapadból, az utcán megállva gyönyörű áldást mond ránk, amiért nem hagytuk sorsára a falusi iskolát.

Egy évtized után máshol köszönt az ősz: új környezetben, nagyvárosi középiskolában próbálhatom ki, milyen a művészpalántákat megtanítani arra, hogy az anyanyelvi műveltség, az irodalomban való jártasság is fontos ahhoz, hogy a világot jobban értő, teljes személyiséggé válhassanak. Csak villanásnyi az első év, amikor megkísért a megfutamodás gondolata. Nehezen dolgozom fel a kudarcot, de a nyári szünetek alatt is folyamatosan tanulok, hogy taníthassak. A következő szeptemberek újabb és újabb feladatokat jelentenek, de a lassan megszülető eredmények megnyugtató folytonosságát is hozzák. Igazi otthonra csak az új iskolaépületben lelek, azonban lélekben és tevőlegesen már régóta a tantestület nagy családjának vagyok a tagja.

Néhány éve nem cseng számomra az iskolacsengő. Megnyugtató viszont a gondolat, hogy legnagyobb, immár első osztályos unokámat gyakran kísérhetem el abba az iskolába, ahova édesapja is járt. És a tanulást sem hagyhatom abba. Most éppen a világűr titkaival kell alaposabban megismerkednem, hogy válaszolhassak a kérdéseire. Így a szeptemberi becsengetés a világ dolgainak megértéséről, a befogadásról, a tapasztalatok átadásáról, egyszóval a tanulásról és a tanításról szól. Folyamatosan.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

benko levente

Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.

balla sandor

Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.

dane tibor kalman

Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is. 

Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. 

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést.