Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Százhetven év után

Van valami sajátosan – és jó értelemben vett! – magyaros az 1848-49. évi magyar, szabadságharccá váló forradalom kirobbanása évfordulójának megünneplésében. Kétségtelen, azzal együtt, hogy mi, magyarok nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak másoknál, európai, de akár világviszonylatban is egyedülálló nemzetnek számítunk, ha egyébért nem, hát például az anyanyelvünk tekintetében mindenképpen. Abban is, ahogyan egymással marakodunk, de ez most nem tartozik ide. És alighanem abban a tekintetben is hungarikumok vagyunk, ahogyan nemzeti ünnepeinkhez, ahhoz a háromhoz ragaszkodunk.


Benkő Levente

A mi esetünkben nem áll fenn, legalábbis egyelőre nem, és reményeim szerint nem is fordul majd elő az, ami a franciáknál. Hogy tudniillik náluk olyan évtizede kemény vita volt arról: túl sok a történelmi jellegű, illetve kötődésű ünnepek és megemlékezések száma. Na jó, akkoriban frankhonban volt idő ilyesmire, mert még nem – és másutt sem – okozott ekkora fejtörést a manapság egész Európa homlokát összeráncoló és a hírcsatornák tekintélyes részében majd’ minden témát háttérbe szorító migránsáradat. De ez utóbbi sem tartozik ide, úgyhogy félre minden aktuálpolitikai vonatkozást, és maradjunk a franciák évtizeddel korábbi bajánál. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, csak jelzem: akkor André Kaspi francia történész arról értekezett – nem kis vitát gerjesztve –, hogy csökkenteni kéne az akkori tizenkettő helyett háromra a nemzeti ünnepek számát. A francia történelem győzelmesnek tartott három mozzanatát: az 1789. július 14-én kirobbant forradalom évfordulóját, az első világháború végének napját, azaz november 11-ét, valamint a második világégés európai befejezésének időpontját, vagyis május 8-át javasolta évenként megünnepelni a jeles historikus.

Az eseményekben nem kevésbé gazdag történelmünkből mi, magyarok is hárommal, azaz két nemzeti és egy nemzeti-állami ünneppel számolunk. Itt sem mennék bele részletekbe, hiszen közismert, hogy mit jelöl-jelent számunkra március 15-e, augusztus 20-a és október 23-a. A háromból egy, vagyis augusztus 20-a, első királyunk, Szent István, egyben az alkotmányos magyar állam megalapításának évfordulója, a másik kettő pedig ugyancsak kiemelkedő történelmi események – az 1848-49-es, illetve az 1956-es forradalom és szabadságharc kirobbanásának – jeles napja. Utóbbiak akkor is ünnepnapok, ha mindkét történet esetében az elnyomók katonailag viszonylag gyorsan felülkerekedtek a szabadságra vágyó nemzeten; sőt, éppen azért jelesek, mert mindkettő esetében egy-egy velejéig romlott, idejétmúlt, embertelen, durva, elnyomó, ráadásul nemzetellenes rendszerrel szembeni – akkor vérbe fojtott, de mint utólag bebizonyosodott: eszméjében győztes – ébredés, lázadás, felkelés pillanatát örökítik meg. A franciák július 14-éje is ezekhez hasonló alapokon nyugszik, illetve pontosabban: mindkét forradalmunk gyökerei a francia július 14-ében (is) keresendők.

Nem véletlen tehát, hogy százhetven évvel ezelőtti eleink legelső évfordulóján, már 1849-ben megünnepelték a kor szokásai szerint március 15-ét. Hiszen az európai Népek Tavasza, s ezen belül a magyar negyvennyolc nem volt más, mint az imént említett abszolutista, úrbéri rendszerrel való szakításra, más szóval a gyökeres rendszerváltásra tett kísérlet. Jóleső érzés tudni, hogy bár a szabadságharcot, amint mondtam: hadászatilag legyőzték ugyan, de a gyökeres változásokat elindító, 1848. tavaszi, vértelen pesti forradalmat soha. Ami (későbbi) beérésében megszűntette az ország társadalmi, gazdasági, kulturális, tehát szellemi fejlődését is visszavető, ráadásul mély társadalmi ellentéteket gerjesztő feudális berendezkedést. Alighanem itt, ebben (is) keresendő az a ragaszkodás, az az érzelmi társulás, amely a magyarságot világviszonylatban egyedülálló módon köti negyvennyolchoz. És 1956-hoz.

Én abban látom e ragaszkodás lényegét, hogy – bár Európa és a világ egyetlen népénél és nemzeténél sem vagyunk sem nagyszerűbbek, sem jobbak, de gyámoltalanabbak és rosszabbak sem – őrizzük meg őket. A napokat és azokat is, akik ezeket jelesekké tették. És azokat az értékeket, azt a szélesebb értelemben vett magyar kulturális örökséget is, amely éppen a kezdeményezésük nyomán kibontakozó rendszerváltás nyomán teljesedett/-dik ki. Igen óvatos és nagyon enyhe aktuálpolitikai vonatkozást sem mellőző megfogalmazással élve: a jelek szerint ebben egy kicsit mégiscsak többek vagyunk az önfeladás igen veszélyes útjára lépő nyugatnál. Talán a derék frankoknál is.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Demeter Zsuzsanna

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Benkő Levente

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül.