Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Rómeók és Júliák lázadása, avagy a nyers igazság színháza

Nehéz és első látásra hálátlannak tűnő feladat újat mondani vagy mutatni egy olyan klasszikusról, amelyet valamilyen formában mindenki látott vagy hallott már. Legyen szó színpadi előadásról vagy filmes feldolgozásról, William Shakespeare leghíresebb tragédiájának a lehető legkülönbözőbb változatai élnek és égtek be korosztálytól függetlenül mindannyiunk emlékezetébe, a szigorúan kor- és szöveghű megközelítésektől kezdve akár Baz Luhrmann zabolátlan indulatokkal teli, szédületes vizuális tempót diktáló 1996-os filmadaptációjáig. Alapos oka van annak, hogy a két veronai szerelmes tragikus történetét ötszáz év alatt sem nyelte el a feledés homálya, a legújabb „Apáczai-musical” pedig igencsak elevenen bizonyítja azt, hogy a Rómeó és Júlia nem csupán egy örökérvényűnek titulált szerelmi történet, hanem annál sokkal több, és a romantikus cselekményszálon túllépve századok múltán is tud az éppen aktuális közönségnek másról és máshogyan beszélni.


Demeter Zsuzsanna

A musical, bár nem ma született műfaj, esztétikai érték és minőség szempontjából még mindig igencsak vitatott. Az alapvető ellentmondás leginkább talán a jelentős drámai súllyal bíró helyzetek és az azok tolmácsolására választott mód ütköztetésében érhető tetten, hiszen első látásra érthetetlen és hiteltelen az, hogy életének legkilátástalanabb konfliktushelyzeteiben miért akarna bárki könnyedén dalra fakadni vagy táncra perdülni, és úgy tolmácsolni az érzéseit. Éppen ezért az eszképizmus legelhivatottabb rajongóiban is gyakran felmerül a kérdés egy-egy ismert irodalmi mű „musical-esítésének” hallatán (mint például újabban az Abigél vagy A Pál utcai fiúk, de elképzelhető, hogy a rockopera egyik mérföldkövének számító Jézus Krisztus Szupersztár esetében is voltak hasonló reakciók), hogy vajon tud-e az nem csupán a felszínt exhibicionistán kapargató tinglitangli bohóckodás, hanem a történet igazán átélhető tolmácsolása lenni.

A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum vegyeskarának Rómeó és Júliája keményen rácáfol a musical műfajának látszólagos könnyedségére és felületességére. A zenés színház gyakran negédes, valódi tartalmat felszínre nem hozó túlzott magamutogatásának nyoma sincs – egy velejéig leegyszerűsített, nyers és ugyanakkor nagyon is hihető előadást látunk, amelyben ha elő is fordul néha, hogy néhány jelenet nehezebben, akadozva kapcsolódik egymásba, az nemhogy elvenne az események és a karakterek hitelességéből, hanem épp ellenkezőleg, a maguk tökéletlenségében meglehetősen „életszagúvá” teszi azokat. Az egyszerűre tervezett, de impozáns méretű díszletben a szereplők a cselekmény éppen aktuális dinamikája szerint helyezkednek hierarchikusan egymás fölé vagy alá (akár egymást taposva vagy földre tiporva), a jelmezek pedig szintén a maguk letisztultságában és funkcionalitásában, csupán egy-egy státuszt szimbolizáló dekoratívabb kiegészítővel adnak lehetőséget az igazán szabad mozgás általi önkifejezésre. Az előadás minden alkotóeleme a lehető legnagyobb összhangban kovácsolódik eggyé, a színészek pedig (igen, a szó legvalódibb értelmében nevezhetjük őket azoknak) szerepüket érezhetően magukra szabva, ám azok nagyságától függetlenül, elképesztő átéléssel és energiával lakják be a teret majd’ három órán keresztül.

Az apáczaisok Rómeó és Júliájának talán legnagyobb érdeme mégis éppen az, amit nem akar hangoztatni: hogy nem egy szakképzett színészgárda szakmai értelemben vérprofinak nevezhető produkciója, hanem egy diákelőadás. Semmiképp sem szabad és nem is lehet „elkenni” a szereplők minősítését azzal, hogy mennyire édesek vagy jópofák, és az apró hibák ellenére mennyire korrekt munkát végeztek, „pedig még csak gyerekek”. Nem, ezek nem gyerekek, csupa fiatal felnőtt áll előttünk a színpadon, mindannyian alig pár évvel idősebbek, mint a drámabeli Rómeó vagy Júlia, és alakításuk ettől igazán ütős és hiteles. És amit mutatnak, a lehető legkevésbé sem édes vagy jópofa: kegyetlen valóságot mutató tükröt tartanak elénk, és az ifjúság indulatával, a maguk harsány őszinteségével kiabálják az arcunkba az igazat. Azt, hogy „lehetsz király”, de „jogod nem volt”. Hogy önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Bármilyen zenés műre is esne a jövőben az apáczaisok választása, azt gondolhatnánk, hogy a Rómeó és Júlia összetettségét és sikerét nehéz lesz túlszárnyalni. Abban azonban már most biztosak lehetünk, hogy a legnagyobb lendülettel, őszinteséggel és elszántsággal fogják megpróbálni.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Benkő Levente

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül. 

péter istván

Aki látta, el nem feledheti. Aki imádkozott benne, az szívében, lelkében hordozza. Aki eredeti rendeltetésének megfelelően megépíti, az nevezheti majd „Mi Asszonyunknak”.