Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Petőfi mindnyájunké

Omladozó ispánkúti kőfalak, kiszáradt tuják a múzeumkertben, aládúcolt múzeumi mennyezet, megcsappant érdeklődés a Petőfi-megemlékezések iránt. Nem túl, sőt egyáltalán nem szívderítő állapotot tükröző ténymegállapítások ezek Fehéregyházán, a Petőfi 200 emlékév kezdetén. A Segesvár melletti falu Petőfi-kegyhelyének őrzője, Szabó József joggal említi az 1849. július 31-én a sokszoros túlerővel támadó cári sereggel vívott itteni csatában elesett – eltűnt?, nyomaveszett?, erről most ne nyissunk vitát, a lényeg, hogy életben utoljára itt látott – Petőfi Egy telem Debrecenben című versét. „…Aztán a télnek kellő közepében / Kifogyva szépen / A fűtőszalmám, / S hideg szobában alvám. / Ha fölvevém kopott gubám, / Elmondhatám, / Mint a cigány, ki a hálóból néze ki: / »Juj, be hideg van odaki!« // S az volt derék, / Ha verselék! / Ujjam megdermedt a hidegben, / És ekkor mire vetemedtem? / Hát mit tehettem egyebet? / Égő pipám / Szorítgatám, / Míg a fagy végre engedett. // És ínségben csak az vigasztala, / Hogy ennél már nagyobb ínségem is vala.” 1844 meleg nyarának derekán vetette papírra debreceni emlékeit Petőfi, de azért legyünk őszinték: mind e verssorok, mind a Szabó József által jelzett állapotok ismeretében azért csak-csak végigfutkos némi hideg az ember hátán.

Távol áll tőlem, hogy elhamarkodott és messzemenő következtetéseket vonjak le ebből, s borúlátó jövőképet lássak és láttassak. Önkormányzati, pályázati, mecénási, másmilyen források minden bizonnyal lesznek, a sok száz szabadságharcos s velük együtt Petőfi kegyhelye minden kétséget kizáróan megújul és visszakapja szép arcát, az ispánkúti omladozó kőfalakat is helyreállítják, az aládúcolt múzeumi mennyezetet kijavítják, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy a kiszáradt tuják és virágok helyébe is kerülnek újak, friss hajtásúak. Ellenben, illetve ezzel együtt nem volna haszontalan elgondolkodnunk azon, hogy a forma–tartalom összefüggésben utóbbira vonatkozóan mit és hogyan lehetne tenni. Például abban a tekintetben, hogy szól-e még Petőfi a mai és a majdani nagyon fiatal nemzedékekhez, magyarabbul gyermekeinkhez, unokáinkhoz, s az ő majdani utódaikhoz? Összességében ebben a mai világban, amelyben klasszikusok alkotásai, gyakran életművük válik/válnak leértékelő újraértelmezés tárgyává; olyan világban, amelyben az emberiségnek, s ezen belül a magyarságnak alapvető értékeit teszik ijesztően sokan gúny tárgyává, van-e még helye Petőfinek? Az 1989-es rendszerváltások ötvenes–hetvenes, lassan elmúló korosztálya után vannak-e, lesznek-e olyan utódok, akik az iskolákban, az egyetemeken, a mindennapi életben, elméletben és a gyakorlatban is gondját viselik a hagyatéknak, és élnek vele?

Merthogy Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. De azoké is, akik a mindennapi élet szabta eszetlen rohanásban mindezek mellett simán elsuhannak az E60-as úton. Azoké is, akik Petőfi elvesztését Fehéregyházához kötik, s ezt örök érvényű, megmásíthatatlan tényként könyvelik el, lezárva ezzel halhatatlan költőnk földi pályafutásának mindösszesen huszonhat évét az ő irodalmi és forradalmi szerepéről szóló történettel együtt. De azoké is, akik az ő csontjait Barguzinban keresik, illetve ott vélik felfedezni, ami, ha valaha egyáltalán beigazolódna, vélhetően indokolttá tenné mind a magyar irodalom, mind a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc néhány fejezetének kiegészítését.

Mert lássunk tisztán: nem lehet nem észrevenni azt a pozitív erőket megmozgató valamit, azt a felemelő szépséget, amely az 1867-es kiegyezés és az említett 1989-es rendszerváltások utáni tiszteletadás kibontakozását jellemezte. Jó volna táplálkozni belőle, meríteni e felhajtó erőből, és élni vele. És Petőfi Sándor örökségéből. Aki és ami mindnyájunké.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

benko levente

Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.

balla sandor

Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.

dane tibor kalman

Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is. 

Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.