Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Magyarnak lenni




Dáné Tibor Kálmán

Hivatalos nemzet-történelem kánont a mindenkori politikai-társadalmi elit alakította, többnyire kihasználva a szakma egyes hivatásosainak a közvéleményre való befolyását. Így a magyar historizmusunk hol megegyezik a történelmi valóssággal, hol pedig a mondák és a legendák vagy éppen a nemzeti vágyálmok emelkednek hivatalosan történelemformáló magaslatokba. A népi bölcsesség is azt tartja, hogy: „amilyen nemzetet akarsz nevelni, olyan történelmet taníts a népnek”. Nemzeti kultúránk egyik alapköve Kárpát-medencei történelmünk, amely mind a mai napig kiapadhatatlan eszmei forrása, alakítója és befolyásolója művelődési életünk eseményeinek. Az utóbbi évtizedben a kultúrpolitika alakítói két bűvöletes kifejezést is belebegtettek időnként a köztudatba, azok eszmei mondanivalója köré szervezendő cselekvésre ösztönözve magyar közösségeink művelődési életének (és nem csak) szervezőit. Az egyik: „Magyarnak lenni jó!”, a másik: „Összetartozunk!”. Olyannyira, hogy egy emelkedett hangvételű, közösségi megmozdulásra buzdító felhívásban a következő elfogult sorokat olvastam: „A szószékről és a mikrofonok előtt, az iskolai katedrákon és az internetes közösségi oldalakon is legyen egy és ugyanaz a jelszó: Magyarnak lenni jó!”. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyiknek volt lehetősége megtapasztalni, igaz, az 1989 előtti időkben, hogy fennhatóság által kiutalt jelszavak hangoztatásával nem lehet elmélyült közösségi érzelmeket generálni. Véleményem szerint sokkal magasabb rendű, főleg spontán módon kialakuló közösségi élményre van szükség ahhoz, hogy akár a nemzeti érzés, akár a hozzá fűződő összetartozási hatás közösségeinkben mélyenszántó módon kialakuljanak. Immár hetedfél évtizede élek magyarként, számomra ez a legtermészetesebb dolog, de soha nem gondolkoztam el azon, hogy jó-e vagy sem magyarnak lenni, és mindig tudtam, hogy magyarként kikhez és hova tartozom. De számtalan pillanat volt az életemben (és remélem lesz még), amikor éreztem, hogy magyarnak lenni jó, s hogy ezzel az érzülettel nem vagyok egyedül, hogy ezen keresztül láthatatlan szálak fűznek sokmillió nemzettársamhoz idehaza és a nagyvilágban.

Amióta az eszemet tudom, számomra az újév köszöntése a családi-baráti kapcsolatokon túlmutató közösségi élmény. És ezzel nem csak én vagyok így erre mifelénk. Tudniillik a „hivatalos” hazai újévköszöntés után egy órával mi mindig koccintunk „magyar újévkor” is (ha jól belegondolok Erdélyben már száz éve), meghallgatva a Himnuszt és a Szózatot, néhány évtizeddel ezelőtt még konok kitartással a recsegő-ropogó Kossuth Rádióban, ma már viszont valamelyik magyarországi tévécsatorna közvetítésében. Olyankor felemelő és biztonságot adó érzés nekünk Erdélyben, hogy magyarok vagyunk és összetartozunk a Kárpát-medencével. És magasztos érzés magyarnak lenni, amikor valamelyik sport világrendezvényen magyar versenyző küzd az első helyért, majd pedig a dobogó legfelső fokán áll, és felcsendül a Himnusz. Ilyenkor spontán módon összejön a nemzet, felekezetre és politikai nézetre való tekintet nélkül érezzük, hogy összetartozunk, és jó magyarnak lenni. No meg pillanatok alatt magával tud ragadni a „magyar büszkeség”, ha arról olvasok vagy hallok valamelyik nem magyar médiumban, hogy ennek a kis nemzetnek milyen sok Nobel-díjasa van. Meg örömmel tölt el annak a tudata, hogy a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány szórványiskolájába már nagyon sok olyan román–magyar vegyes családból származó gyermek jár, akiknek a szülei úgy döntöttek, hogy az intézmény által működtetett magyar tannyelvű iskolába íratják gyermeküket, nem a helybéli román tagozatra, mert a kulturális központ magas színvonalú oktatást kínál. És öt év után az innen kirajzó gyermekek jelentős része a szamosújvári Téka Alapítványnál folytatja az ötödik osztályt, mert az ottani iskolaközpont is igényes oktatási intézmény, amely széleskörű tudást biztosít növendékeinek. Lélekmelengető érzés, hogy ma már mindkét kulturális központ a magyar nemzeti összefogás egy-egy emblematikus létesítménye. Elégedetten vehetjük tudomásul, hogy kitartó munkájuk eredményeként immár ez is lehetséges a szórványban: magyarnak lenni érdemes.

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat. Mert engem is magyarságtudatom segít abban, hogy óvjam, védjem kulturális értékeimet, amit különleges feladatként osztott rám a sors, mint kisebbségi értelmiségire. De továbbra sem gondolkozom azon, hogy jó-e magyarként élni, ám a jövőben is minden pillanatot meg fogok ragadni, amiért magyarnak lenni jó.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel.