Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Magyarnak lenni




Dáné Tibor Kálmán

Hivatalos nemzet-történelem kánont a mindenkori politikai-társadalmi elit alakította, többnyire kihasználva a szakma egyes hivatásosainak a közvéleményre való befolyását. Így a magyar historizmusunk hol megegyezik a történelmi valóssággal, hol pedig a mondák és a legendák vagy éppen a nemzeti vágyálmok emelkednek hivatalosan történelemformáló magaslatokba. A népi bölcsesség is azt tartja, hogy: „amilyen nemzetet akarsz nevelni, olyan történelmet taníts a népnek”. Nemzeti kultúránk egyik alapköve Kárpát-medencei történelmünk, amely mind a mai napig kiapadhatatlan eszmei forrása, alakítója és befolyásolója művelődési életünk eseményeinek. Az utóbbi évtizedben a kultúrpolitika alakítói két bűvöletes kifejezést is belebegtettek időnként a köztudatba, azok eszmei mondanivalója köré szervezendő cselekvésre ösztönözve magyar közösségeink művelődési életének (és nem csak) szervezőit. Az egyik: „Magyarnak lenni jó!”, a másik: „Összetartozunk!”. Olyannyira, hogy egy emelkedett hangvételű, közösségi megmozdulásra buzdító felhívásban a következő elfogult sorokat olvastam: „A szószékről és a mikrofonok előtt, az iskolai katedrákon és az internetes közösségi oldalakon is legyen egy és ugyanaz a jelszó: Magyarnak lenni jó!”. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyiknek volt lehetősége megtapasztalni, igaz, az 1989 előtti időkben, hogy fennhatóság által kiutalt jelszavak hangoztatásával nem lehet elmélyült közösségi érzelmeket generálni. Véleményem szerint sokkal magasabb rendű, főleg spontán módon kialakuló közösségi élményre van szükség ahhoz, hogy akár a nemzeti érzés, akár a hozzá fűződő összetartozási hatás közösségeinkben mélyenszántó módon kialakuljanak. Immár hetedfél évtizede élek magyarként, számomra ez a legtermészetesebb dolog, de soha nem gondolkoztam el azon, hogy jó-e vagy sem magyarnak lenni, és mindig tudtam, hogy magyarként kikhez és hova tartozom. De számtalan pillanat volt az életemben (és remélem lesz még), amikor éreztem, hogy magyarnak lenni jó, s hogy ezzel az érzülettel nem vagyok egyedül, hogy ezen keresztül láthatatlan szálak fűznek sokmillió nemzettársamhoz idehaza és a nagyvilágban.

Amióta az eszemet tudom, számomra az újév köszöntése a családi-baráti kapcsolatokon túlmutató közösségi élmény. És ezzel nem csak én vagyok így erre mifelénk. Tudniillik a „hivatalos” hazai újévköszöntés után egy órával mi mindig koccintunk „magyar újévkor” is (ha jól belegondolok Erdélyben már száz éve), meghallgatva a Himnuszt és a Szózatot, néhány évtizeddel ezelőtt még konok kitartással a recsegő-ropogó Kossuth Rádióban, ma már viszont valamelyik magyarországi tévécsatorna közvetítésében. Olyankor felemelő és biztonságot adó érzés nekünk Erdélyben, hogy magyarok vagyunk és összetartozunk a Kárpát-medencével. És magasztos érzés magyarnak lenni, amikor valamelyik sport világrendezvényen magyar versenyző küzd az első helyért, majd pedig a dobogó legfelső fokán áll, és felcsendül a Himnusz. Ilyenkor spontán módon összejön a nemzet, felekezetre és politikai nézetre való tekintet nélkül érezzük, hogy összetartozunk, és jó magyarnak lenni. No meg pillanatok alatt magával tud ragadni a „magyar büszkeség”, ha arról olvasok vagy hallok valamelyik nem magyar médiumban, hogy ennek a kis nemzetnek milyen sok Nobel-díjasa van. Meg örömmel tölt el annak a tudata, hogy a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány szórványiskolájába már nagyon sok olyan román–magyar vegyes családból származó gyermek jár, akiknek a szülei úgy döntöttek, hogy az intézmény által működtetett magyar tannyelvű iskolába íratják gyermeküket, nem a helybéli román tagozatra, mert a kulturális központ magas színvonalú oktatást kínál. És öt év után az innen kirajzó gyermekek jelentős része a szamosújvári Téka Alapítványnál folytatja az ötödik osztályt, mert az ottani iskolaközpont is igényes oktatási intézmény, amely széleskörű tudást biztosít növendékeinek. Lélekmelengető érzés, hogy ma már mindkét kulturális központ a magyar nemzeti összefogás egy-egy emblematikus létesítménye. Elégedetten vehetjük tudomásul, hogy kitartó munkájuk eredményeként immár ez is lehetséges a szórványban: magyarnak lenni érdemes.

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat. Mert engem is magyarságtudatom segít abban, hogy óvjam, védjem kulturális értékeimet, amit különleges feladatként osztott rám a sors, mint kisebbségi értelmiségire. De továbbra sem gondolkozom azon, hogy jó-e magyarként élni, ám a jövőben is minden pillanatot meg fogok ragadni, amiért magyarnak lenni jó.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle. 

Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!

„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.

Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata. 

Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.

benko levente

Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.

balla sandor

Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.

dane tibor kalman

Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is. 

Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. 

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja.