Kanyar előtt az életem. Bár tudom, hogy ez csak reám tartozik, de azért mégse. Ezért engedtessék meg, hogy a számomra ezen nagyon fontos esemény előtt, egy röpke számvetés erejéig visszapillantsak, különösen az elmúlt nyolc esztendőre – amelyet a Művelődés folyóirat (fő)szerkesztésével töltöttem – s beszámoljak a kedves olvasóknak, nem utolsó sorban a közvéleménynek, hogy mit műveltem ezzel a kiadvánnyal, ameddig az irányítása reám volt bízva. Teszem ezt azért, mert június 30-val lejár a mandátumom a folyóirat élén, s július elsejével végleg nyugdíjba – de nem nyugállományba – vonulok. Megtisztelő a lapfenntartó Kolozs Megyei Tanács részéről, hogy egy újabb mandátumot ajánlott fel nekem, de az embernek mindig tudnia kell, hogy hol a helye, mikor kell eggyel hátrébb lépni, s helyet adni a fiatalabb nemzedéknek.
Dáné Tibor Kálmán
Mindenekelőtt olyan volt számomra az elmúlt nyolc év, amit a Művelődés folyóirattal töltöttem, mint egy jól működő házasság: nem könnyű, de nagyon szép. Nem könnyű, mert azzal a szándékkal érkeztem a laphoz, hogy megpróbálom új helyzetbe hozni a kiadványt, fejtörést okozva ezzel a sajtótörténészeknek, akik esetleg egyszer majd kiértékelik a Művelődésnek ezt a periódusát, s szentenciát mondanak arról, hogy merész vállalkozásom mennyire volt sikeres, vagy sem a folyóirat eddigi 73 éves történetében. Hisz én tudom, hogy többek között felborítottam a „kánont”. Vagyis nem bölcsész vagy újságírói végzettséggel kerültem a lap élére, mint ahogyan az addigi főszerkesztők a folyóirat történetében, hanem matematika tanári és művelődésszervezői diplomával a zsebemben, no meg némi sajtós tapasztalattal. Gyakorlati művelődésszervezéssel 1982 óta foglalkoztam, 1993 és 2013 között hivatásszerűen. Amikor megpályáztam a Művelődés főszerkesztői tisztségét, a merészség vállalkozásomban az volt, hogy kipróbáljam az addigi főleg gyakorlati kultúra-szervezői ismereteimet miként tudom elméleti síkon kamatoztatni a közművelődési folyóiratnál. Mondom, majd a sajtótörténészek dolga lesz eldönteni, hogy ez nekem mennyiben sikerült, vagy sem. Az alábbiakban viszont következzen, csak éppen leltárszerűen, hogy miután 2013. július elsejével átvettem a lap irányítását, mit bátorkodtam újítani ezen az egyik legrégebb (1948 óta, négy év kimaradással) megjelenő hazai magyar sajtótermékünkön. Sikerült elköltöztetni a szerkesztőséget abból az irodájából, amelyben 1990 óta működött Kolozsváron – a központban ugyan, de egy alig tíz négyzetméteres, rozoga falépcsőn megközelíthető padlásszobában –, az EMKE Szabédi Emlékházába. Ezzel pedig méltányosabb körülmények közé kerülhetett a lapszerkesztés, köszönet érte az erdélyi közművelődési ernyőszervezetünknek, amely befogadott ingatlanába, s az elmúlt évek folyamán meghatározó szerepet töltött be a folyóirat kiadásának működtetésében. A 2014. esztendőben a Kolozs Megyei Tanács részéről zöld jelzést kaptak az addig zárolt szerkesztőségi állások, s így még abban az évben sikerült bedolgozói státusból főállású szerkesztővé tenni Benkő Leventét és adminisztrátornak Péter Jánost. A következő évben Demeter Zsuzsa versenyzett sikerrel a fotóriporteri, képszerkesztői posztra, valamint Balla Sándor a másik szerkesztői állásra. Mindvégig a nyolc év alatt a lap könyvelését Mureșan Maria végezte, akihez három évvel ezelőtt a személyzeti ügyek intézésére csatlakozott Faur Ofelia. Ez volt az a csapat, amelyik mellettem állt az elmúlt időszakban, nélkülük nem tudtuk volna megjelentetni havonta a Művelődést, s az immár közösen alakított lapújító szándékot megvalósítani. Köszönet érte.
Az elmúlt nyolc év alatt szerkesztőségünk 96 havi lapszámot jelentetett meg, valamint az utóbbi három évben – 2019, 2020, 2021 esztendők elején – egy-egy mezőgazdasági naptárat is, a lapfenntartó Kolozs Megyei Tanács támogatásával. Megyei önkormányzati hivatalunk a teljes lapkiadást finanszírozta a lapszerkesztéstől a nyomdai kivitelezésen át a terjesztésig. Az elmúlt nyolc évben pedig a megyei tanács sokat segítette a költségvetésből működő intézményünk adminisztrálásának törvényszerű ügyintézését, de sem szóban, sem írásban soha nem befolyásolta a lapszerkesztést, vagy megpróbálta volna tematizálni a kiadványt tartalmi szempontból. Továbbá az elmúlt időszakban 25 tematikus melléklete is megjelent lapunknak, legtöbbjük terjedelemben gazdagabban, mint a havi lapszámok, a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. szíves támogatásával. A mellékleteinkről szerénytelenség nélkül elmondhatjuk, hogy sikeres kiadványok voltak, különösen azok, amelyek Erdély egy-egy kisrégiójának a kulturális értékeit mutatták be. De adtunk ki mellékleteket a hazai magyar házak láncolatáról, évente jelentettük meg a kulturális díjazottak méltatásait tartalmazó kiadványunkat, nyomtattunk népdalfeldolgozásokat tartalmazó kórusmű mellékletet karvezetőknek, vagy éppen szopránfurulyát tanulni vágyók számára gyakorlati jellegű füzetet. Lapunk 2014 márciusától színes borítóval jelent meg, rajta egy-egy benne megjelenő íráshoz kötődő fényképpel, minden lapszámban tematikus vezércikket közöltünk, s a kiadvány belvilágának tördelését kissé fellazítottuk, magazinosabbá tettük, cikkeit pedig olvasmányosabbá. Megtartva az addig használt rovatokat, amelyek égisze alatt jelentek meg a Művelődés különböző írásai, újabbakat vezettünk be, mint például a Tudomány vagy a Szabadidő címűeket. Igyekeztünk a lapot közérthető kulturális, ismeretterjesztő kiadvánnyá fejleszteni, no meg tükröztetni benne, amennyire lehet, a hazai magyar közművelődési életünk eseményeit. A lap kivitelezése szempontjából 2014 márciusától, az arculatváltás pillanatától, mindvégig magunk mellett tudhattunk, igényes munkájukkal, két kiváló kolozsvári intézményt: a Könczey Elemér vezette IDEA PLUS grafikus műhelyt, amelyik a nyomdai előkészítést végezte, valamint a Nagy Péter irányítása alatt álló IDEA Nyomdát. Azt nem tudtam összeszámolni, hogy lapunk munkatársaival hány olvasótalálkozón vettünk részt a nyolc év alatt, idehaza és Magyarországon, ellenben 22 alkalommal rendeztünk tematikus Művelődés Estet az EMKE kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházában. Ez utóbbi rendezvényeken igyekeztünk különböző szerzőinknek lehetőséget teremteni, hogy egyes lapszámainkban megjelent írásaik tematikáját bővebben kifejtsék az érdeklődő közönségnek, s egyben találkozhassanak az olvasókkal. Örömmel tölt el, hogy néhány, pályafutása elején álló, tudományművelő fiatal folyóiratunk hasábjain kezdte el ismeretterjesztő jellegű írásainak megjelentetését, vagy állt éppen először közönség elé, mint előadó a Művelődés Estek rendezvényein. A hitelesség mindig fontos szempont volt a lapszerkesztés folyamán. Vagyis igyekeztünk közérdekű, vagy éppen időszerű közművelődési témákat bemutatni folyóiratunk hasábjain, az írások pedig az illető szakterület kiváló ismerőitől származtak.
Megújítottuk a Művelődés folyóirat honlapját is muvelodes.net név alatt. Nem mintha nem lettünk volna megelégedve a régi honlappal, de annak tulajdonosa, a Kolozsvári Művelődés Egyesület vezetője, a lap akkori főszerkesztője, hosszas huzavona után, végül mégsem kívánta rendelkezésünkre bocsátani az elektronikus felületet, más szándékai voltak vele. Sajnálatos módon, a szándék azóta is szándék maradt, a weboldal parlagon hever, lemerevedve tükrözi a folyóirat 2014. áprilisi állapotait. Így új elektronikus felületet kellett indítanunk a fentebb már említett név alatt, s ebben partnerünk, és azóta is bedolgozói státusban munkatársa lapunknak Lázár Lehel. Úgy gondolom, s ezt igazolják az olvasói visszajelzések is, hogy egy felhasználóbarát weboldalt épített ki, amelyen nemcsak a lap írásai jelennek meg, hanem különböző, a szerkesztőség által fontosnak talált kulturális hírek, nem utolsó sorban a lappal kapcsolatos események, információk is. Természetesen a honlappal messze megugrott a nyomtatott formában 900 példányban megjelenő Művelődés olvasótábora, és nem panaszkodhatunk, hisz közel 700 darab kiadványt tudunk főleg könyvtárak és különböző intézmények fele értékesíteni. No meg a folyóirat felkerült a Facebookra is, ezzel biztosítva kiadványunk többezres olvasottságát. Lapunk munkáját egy öttagú szerkesztőségi tanács támogatja, amelynek tagjai Egyed Ákos akadémikus, Kása Zoltán, Pozsony Ferenc és Péter István egyetemi tanárok, és Széman Péter, az EMKE elnöke. Köszönet az együttműködésért, hisz az elmúlt időszakban számtalan esetben kértük ki szakmai tanácsaikat, vagy éppen írásaikkal vettek részt lapunk életében.
Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. Jól esett dicséretük és mindig fontosnak tartottuk építő jellegű kritikáikat, amelyeket igyekeztünk a lap érdekében hasznosítani. Köszönet mindezért, s egyben reményemet fejezem ki, hogy továbbra is böngészői, támogatói lesznek a folyóiratnak.
Egyetlen tanácsom van a főszerkesztésben engem követő utódomnak. Mégpedig az, hogy merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is. Hisz az elkövetkezőkben látszania kell a Művelődésben, hogy új gazdája van a kiadványnak, aki egyértelműen jobbító szándékkal érkezett a szerkesztőség élére, de a saját elképzelései mentén kívánja alakítani a folyóirat további sorsát. És ne ijedjen meg attól, hogy számtalan kritika éri majd ezért. A jó szándékúakat fontolja meg. A rossz szándékúakkal ne foglalkozzon, mert a kutyák dolga, hogy ugassanak, de az úton haladni kell előre a cél felé, s felesleges időtöltés megállni kővel dobálni a csaholókat. Ez utóbbi gondolatot Churchilltől kölcsönöztem, s számtalanszor eszembe jutott, miután nyolc évvel ezelőtt átvettem a lap irányítását. Természetesen a jövőben is a lap támogatói között leszek. Ha kell és kér, tanácsot is szívesen adok majd az új főszerkesztőnek. De nem fogok duzzogni, ha nem fogadja meg. Hisz én mindig jószándékkal ugyan, de mi tagadás, már a felelőtlenségem teljes tudatában fogom tenni, míg az új kollégának döntéseit a folyóirat kiadásával kapcsolatban a felelőssége teljes tudatában kell meghoznia. Az elkövetkezőkben pedig nemcsak az én, de az új főszerkesztő élete is kanyart fog venni. Nem kívánok neki könnyű éveket a lap élén, de legalább olyan szépeket, mint amilyeneket én tölthettem el a nyolc év alatt a Művelődéssel.
Amíg kopogtatom a számítógépbe a Művelődéstől leköszönő üzenetemet, érkezik a hír a Kolozs Megyei Tanácstól: Benkő Levente kollégám pályázatát elfogadta a lapfenntartó megyei önkormányzat a főszerkesztői tisztség betöltésére. Július elsejétől tehát az ő irányítása alá kerül a folyóirat. SZÍVBŐL GRATULÁLOK!
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Az emigráció valószínűleg éppen olyan sokféle, mint maga az élet. Vannak kisebb ki- és áttelepedések: sokan lakunk Kolozsváron is, akik máshonnan vándoroltunk ide, Székelyföldről, Partiumból, és akik mindig tétovázunk picit, ha idegen kérdezi, honnan valók vagyunk. Hogy milyen egy valamivel nagyobb út, ami a kilencvenes években Magyarországot jelentette, azt sok baráttól, rokontól tudom, ez általában egyetemmel kezdődött, és családalapítással folytatódott, hasonlóan ahhoz, ahogy a kicsi emigrációban ragad meg Kolozsváron az ember. Ez a fajta vándorlás még rengeteg biztosítékot tartogat arra, hogy az ember anyanyelvét és szakmáját, képzettségét használva fog boldogulni.
Mindenekelőtt azért lenne jó végre cselekedni, mert egyre-másra jönnek szembe velünk – hol közvetlenül, hol közvetve – mindenféle hírek sokféle könyvek és másmilyen kiadványok sorsáról. Hol családi, kisebb-nagyobb tékák vagy/és könyvespolcok állnak teljes felszámolás, esetenként „karcsúsítás” előtt/alatt, hol az elmúlt években/évtizedekben innen-onnan adományba kapott, dobozokban álló kisközösségi készleteket éri el a válogatás s a velejáró kérdés, hogy mi legyen az adott közösségben nem használható, inkább valamelyik szakmához tartozó példányokkal. Olyan hírek, illetve világhálós bejegyzések is keringenek néha az éterben, amelyek szerint az esetleges érdeklődők egy-két órát kapnak arra, hogy a megadott cím alól elvigyék a számukra érdekesnek talált könyveket, különben „az egész ki lesz szuperálva”. Magyarabbul és közérthetőbben: valamennyi a kukába kerül.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást...
A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle.
Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!
„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.
Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata.
Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.
Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.
Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.
Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is.
Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak.
(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás