Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Karanténmagány

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.




Péter István

Az első európai eseteket a Kínában flangálókra, a Velencében meggondolatlanul gondolázókra fogtuk, s amikor Nyugat-Európába beszökött, úgy éreztük, hogy ez nálunk nem történhet meg, s az első hazai esetnél kétkedően mondtuk, hogy ugyan kinek ismerőse? Majd rendőrök és katonák lepték el az utcákat, méltatlankodva nyilatkozattal, büntetések árnyékában loptuk a sétát, és megszeppentünk, de a nagy szabadulás után ismét felszusszantunk. A médiában és a közösségi oldalakon összefolytak a vírustagadó „szaktekintélyek”, a globális chippelés, 5G-s összeesküvés, üres kampánykórházak, védőmaszk-panamák. Minden elhalálozást a számlájára írtak, és közben dühöngtünk, hogy súlyos rákosok maradnak kezelés nélkül. Talán emiatt sem tudatosult a veszély. Nem értettük, miért a kényszerű online-munka, -tanulás. Akkor kezdett vastaggá válni, amikor a sunyi belekaszált ismerősi, baráti körünkbe, közelségét döbbenetben, gyászban mutatta meg: „Nem volt idős!... Csak kis cukra volt!” – sorjáztak a meglepődések. Nem hittük, hogy velünk is megeshet, amikor napi hír lett: egyik is, másik is, egyedül, családostól, kórházban, könnyebben otthon… És van, aki HAZATÉRT.

Zavart, hogy védőmaszk, távolságtartás mellett sem lehetett félelem nélkül találkozni: viszem-hozom, adom-kapom? Mindenütt Covid-protokoll. Lesed, hogy ki köhög, lábbal nyitsz ajtót, csak a szárazkolbászt nem mosod le, az ajtóban leveted a kinti ruhát, telefonálsz, üzensz, ne találkozz. Beül az agyba, a szívbe, a fülbe, zsong, dübörög, nyomaszt. Lassan tán nem bánod, ha elkap, csak legyél túl rajta, te, családod, szüléd, barátod…

Az első közeli vírusjelek hallatán a remény nátha és huzatérzékenységre szépít. A második, már pozitív teszteredmény hírre bevillan, hogy téged is bekeríthet. A következőnél pedig kontaktszemélyként karanténba küld a hatalom. Fejbevágó. Mikor találkoztatok, mennyi ideig, milyen távolságra, volt-e maszkotok? Már a tavaszi bezártság is az agyadra ment. Most nagyobb a tét: veled a család is veszélyben van. Szólsz is nekik, hogy elvonultál, magadért, másokért, ne jöjjenek a közeledbe. Laptop, telefon, töltő, személyazonossági van nálad. Nem akarsz sehol „nyomot” hagyni. Hamar eltelik: bő hét és rendben lesz, nem kaphattad el. Otthoni munkával nem fogsz unatkozni, végre kiolvasod a nyári szabadságon elkezdett könyvet. Az ajtó becsukódik mögötted. Kinyithatod a napi szükségletekért és a legvégén.

Az első jó hír: a családod teszteredménye negatív. Ismerőseid között egyre több enyhe és súlyos eset. Az idő rohan, amikor hasznos munkát végezel, de az agyad nyikorog. Csak akkor száguld kattogva, ha a szeretteidet fenyegető vészre gondolsz. Ülsz, képernyőbe beszélsz, óránként sétálsz öt és féllépésnyi börtönödben, heversz, olvasol. De semmire sem emlékezel. Pár falat, nincs étvágyad, de örülsz az ételek ízének. Fejfájásod az időváltozásra, szétszórtságod a bezártságra fogod. Egybefolynak napok és éjszakák, de úgysem alszol. A fejed alatt a párna nedves, örömödre nem a láztól. Lesed a jeleket: itt van a hívatlan gonosz? Láz, köhögés, szaglászavar nincs, tehát csak pár nap a szabadulásig.

Az utolsó napot nem csalhatod el: felelősséggel tartozol. „Holnap együtt leszünk”, mondod kamerás beszélgetésben a kislányodnak, de nem akarsz kételyek között visszatérni, így ebédre gyorstesztet kérsz. Egyszerű megszúrni az ujjad. Legr(h)osszabb a tíz perc várakozási idő, a biztonságot jelentő vonal megjelenéséig. Három vonalat látsz. Lehetetlen! A használati utasítást újraolvasod. Nem kétséges. Befészkelte magát.

Vajon a kintiek? Kétségbeesés után újabb jó hír: a teszt ismét negatív. Az egészségügyi hivatalosságok sem hogyléted, sem a szabálytiszteleted iránt nem érdeklődnek. Az orvosod megbízható, kérdez, nyugtat, tanácsokat ad, de jelzi: súlyosabb tünetek esetén hívd a mentőket is. Csak tizennégy nap, mondja. Már rég benn. Minden sajgásra, nyilallásra bevillan: melyik szervet támadja? Mély belégzés, visszatartás, nem szúr, nem köhögtet: tüdő rendben. De hát az enyhe esetre sincs garancia. Száguldó gondolatodban már a konkrét jel is jobb lenne. A haláltól nem félsz, nem is várod. Még lenne dolgod.

Ablakból nézed, amint integetnek, telefonbeszélgetéseket az autózúgás és mentőszirénák zaja el-elnyomja. Fél kezed adnád egy ölelésért. Sokat beszélgetsz Istennel: talán örülsz is karanténmagányodnak. Máskor alig jut tisztességes idő Igére, imádságra. Az online oktatás ajándék: jó a gondolat szárnyán kinti közösségben lenni. Rádöbbensz, hogy az időszámítás órarend függvénye: van hasznos és kibírhatatlan holt idő.

Amikor bevállalod és közzé teszed, fél gyógyulás: sokan aggódnak, felhívnak, segítséget ajánlanak. Van, aki merész: sajtot, bort hagy a küszöbödön. Visszaszámolsz, mint a seregben: AMR 8-4-2. Az utolsó nap ólmos, de megígérted magadnak. Így szabályos. Nem kötelező, de vállalsz még egy tesztet. Majd kiugrik a szíved. Az eredményben visszacseng az orvosod ígérete: „visszatérhetsz a korábbi életedhez”, de te tudod, hogy ez más. Új élet.

Három hét után még nem mered megölelni, a család mellett maszkot viselsz, nem alszol velük. A torkod nem a Covid miatt körmöl, mikor a gyermeked megkérdezi: „Apa, hány nap múlva puszilhatlak meg?” Az első tíz perc esti séta alatt elfárasztanak a zajok és a fények. Zsong a fejed. Pár ismerőssel találkozol. Van, aki zavarba jön, elsiet. Más harsányan örül, megölel. A többség fél.

Első istentiszteleti alkalommal így köszönt egy kedves ismerős: Isten hozott a túlélők körében.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel.