Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Hatvan éve időszerű: 1956 emlékezete

Nem kell történésznek lenni, az átlag magyar ember tudja, hogy mit jelent 1956. Sőt, nagy valószínűséggel Európában és az Amerikai Egyesült Államokban is sok nem magyar ember rávágja ama kérdésre, hogy mi történt 1956-ban Magyarországon: forradalom.




Lakatos Artur

Aki magyar közegben történelmi műveltségére igényes, kívülről ismeri az eseménysort október 23-tól november 4-ig, jobban mondva a sajtóban gyakran szereplő, jelentősebb eseményeket. Aki pedig minimális érdeklődést is tanúsít az események iránt, tisztában van a Corvin-közi ellenállók szerepével vagy a Szoboszlay-per hátterével is. Ugyanakkor, bár az események a dokumentumok elérhetősége és jól képzett szakemberek kutatásai révén nagyrészt ismertek, értelmezésük terén komoly véleménykülönbségek, egymásnak gyökeresen ellentmondó álláspontok is élnek.

Ezek közül egyik az összmagyar géniusz és psziché szempontjából jelentős, és a politikai kultúra részévé vált. A fiatalabb nemzedékek számára akár értelmezhetetlennek is tűnhet az a dilemma, amely az 1956-ot megélők és túlélők számára identitásbeli kérdés, vagy- vagy lehetőséggel. Ma már nincs – legalábbis Oroszországtól nyugatra – olyan történész, aki az 1956-os eseményeket ellenforradalomnak minősítené, mely „bélyeg” 1989-ig meghatározta a szocialista történetírás politikai kurzusát. Ugyanakkor fennáll a kérdés: melyik irányzat határozta meg ’56 szellemét, reformkommunista szervezkedés előre nem látott eredménye, a sztálinisták és reformisták között folytatott harc kicsúcsosodása, amelynek során utóbbiak mellé spontán módon csatlakoztak a magyar nép antikommunista elemei? Vagy pedig a nép és a nemzet kommunistaellenes haragja robbant ki spontán módon, azé a népé, amely megcsömörlött a totalitárius maszlagtól? Ez a kollektív düh és elkeseredés lett volna az erő, amelynek Nagy Imre és társai ugyan élére álltak, de igazából nem ők generáltak forradalmi hangulatot? Kézenfekvő a válasz: mindkét elem jelen volt és szerepet vállalt 1956 őszén Magyarországon. De mégis, melyik volt a domináns? Nagy Imre, Maléter Pál, Kopácsi Sándor vagy pedig Pongrátz Gergely, Cigány Bizsu és barátnője, Kócos, Falábú Jancsi, Mansfeld Péter forradalma volt igazából ötvenhat? És mit kezdhetünk azokkal, akik nem tartoztak igazából egyik „vegytiszta” táborba sem? Hova soroljuk Király Bélát, a szociáldemokrata és kisgazda politikusokat?

Charles Gati Vesztett illúziók című könyve előszavában írja: „a magyarok közül viszonylag kevesen harcoltak ténylegesen a szovjet uralom ellen, s végső céljuk nem a rendszer elvetése, csupán megreformálása volt”. Igencsak valószínű, hogy Nagy Imre 1953–1954-es, rendszerenyhítő reformjai, a Petőfi Kör intellektuális tevékenysége és hasonlók nélkül nem lobbanhatott volna fel olyan könnyen a forradalom lángja, miként október 23-án történt. Ne feledjük Nagy Imre megszólalását sem 23-án este a Parlament erkélyéről: „Elvtársak!”, amit tiltakozó morajlás, füttyök fogadtak; és amelynek hatására a később mártírrá vált miniszterelnök stílust váltott… Kivégzett ÁVÓ-sok, menekülő párttitkárok tanúskodhatnának a nép hangulatáról.

A másik kérdés inkább a mi sajátos erdélyi magyar identitásképünk, történelmünk része: nálunk mennyire volt ’56 az ’56? Az erdélyi magyarság 1945-öt követő történetét jól ismerő történész, Stefano Bottoni egy vele készített interjúban mondta: „nem volt »romániai ’56«, sem pedig »erdélyi magyar ’56«. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről.” A provokatívnak tűnő értékelésre szinte azonnal reagált Tófalvi Zoltán: „Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás… de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként.” Úgy érzem, kiegyezhetünk annyiban: elégedetlenség bőven volt Erdélyben is, s habár ez nem csapódott le igazán látványos és rendszer­ellenes tömegmegmozdulásokban, e kezdeményezések értékét a mai ember szemében jócskán megemelte a megtorlás brutalitása. Meglehet: ma elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyszerű temetői gyertyagyújtásért, halottak vagy ’48-as hősök emléke előtti tisztelgésért, vagy akár egy frappáns mondatért börtönnel „jutalmazhat” a hatalom. Az ötvenes évek második felében azonban ez megtörtént…

Göncz Árpád egykori köztársasági elnök szavaival élve: ’56 mindenkié. Magyar közegben szinte mindenki megtalálhatja benne szellemi elődeit, értékrendjét, büszkeségre való okát. Ez teszi ezt a két hétnél is rövidebb, de annál intenzívebb időszakot a mai megosztott világban közös kincsünkké. 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel.