Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gondolatok Dávid Ferenc szobrának árnyékában

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor. Arra a hűs és gazdag csendre, ahol a lét apró rezdülései felkavarják a tudat rétegeit, de csak azért, hogy felemeljenek, nemesítsenek, csillapítsanak. Másik kezében könyvet tart. Talán Bibliát, talán valami egyebet. Ha követjük e kar mozdulásának irányát, látjuk, odakínálja a könyvet a járókelőnek. Mintha a bal oldalán levő iskola alapszerepére, az oktatásra és nevelésre buzdítana. S középen ott áll a szobor. Komoly, higgadt tekintettel néz. Nem királyként, mint Mátyás, hanem bölcsként és látnokként.


Rácz Norbert Zsolt

Az avatás óta nem telt el olyan nap, hogy ne álljak meg, akár csak pár másodpercre előtte. Szememmel kóstolgatom az új terecskét, a templom és iskola szárnyú püspökszobrot. „Szárnyad van, lelkem, meg ne tagadd magad!” – jut eszembe a Dávid Ferencnek tulajdonított idézet. Templom és iskola szárnyad, ami most mintha széttárulna, hogy valami mitikus főnixként a magasba emelkedjen, és ragadjon magával engem is egy igazabb, emberibb létállapotba.

Valahányszor ránézek, mindig a megadott kölcsön nyugalma tölt el. Mert tartoztunk annak az 1800-as évek végén megfogalmazott halk sóhajnak, miszerint ideje lenne szobrot állítani a püspöknek szülővárosában. Közben pedig nyugalommal tölt el, hogy mindezidáig milyen nyugodt, békés kort érhettünk meg. Mert ez a szobor nem mulasztásból vagy hanyagságból készült el ilyen évszázados lassúsággal, hanem azért, mert több mint egy évszázadon keresztül még álmodni is csak alig lehetett róla. A két világháború, majd a kommunista vész nevetségessé tette az avatásnak puszta gondolatát is. Akkor a száj elé tett ujj ideje volt, a lehajtott fővel való mormolása azoknak az alapigazságoknak, amiket nem volt szabad elfelejteni, amelyeket addig kellett mondani, amíg az új nemzedékek sejtjébe is beleivódik. Hogy az nem a normalitás, hogy az emberhez méltó élet másképp néz ki, hogy az a lét karikatúrája, hogy eljön majd egy jobb idő, amikor újra elő lehet venni egy, a szekuritáté előtt is rejtett szekrényből, fiókból néhány régi, de kopni nem akaró álmot. És lásd, az Úr megsegített! Az évszázados suttogás erősebbnek bizonyult, mint az őrült diktatúra ordítása, hiszen áll a szobor. Mintha létével is hirdetné: lejártnak látszik egy éra, a félelem érája, a huszadik század befelé fordulásának ficamodott kora, és eljött egy új időszak, a felemelkedés ideje.

Dávid Ferenc a végletekig vitt puritán protestantizmus jelképévé vált. Olyannyira, hogy még arcát is elfedte az idő, hogy személyes vonásai ne árnyékolják be mondanivalóját. Sola Scriptura! – hirdeti. Egyedül az Írás, egyedül az igazság, egyedül Krisztus. Az emberi, az esendő, az anyagi eltűnik, az arcot elfedi az idő, még a sírhely is ismeretlenné válik, de megmarad a szellem, a létlenyomat, a pőre gondolat és tanítás. A protestantizmus a kereszténység vélt rehabilitációja, remélt újraalakítása – re-formációja – egy hajdan volt tisztaságnak. E tekintetben Dávid Ferenc a par excellence reformátor! Egész életét ennek a visszatalálásnak szentelte. Mindig mélyebbre, vissza a forráshoz, mint korának humanistái, ásta, vágta magát végig a teológia, hagyomány és politika dzsungelén, ahhoz az alapigazsághoz, ami közvetlenül a Názáretitől származik. Sokan „vallásváltásait” – helytelenül – felszínességként, álhatatlanságként értelmezik, és nem veszik észre azt, ami ritka erénye kiváltságos embereknek: szellemi horizontját nem zárta le a fényes püspöki cím és nem korlátozta a beteljesült karrier andalító szunyókálása. Az ő szemei előtt a tiszta jézusi kereszténység, a Názáreti mester szavainak egyszerű és sallangmentes megélése lebegett. Élete úton levés az igazság felé, amit az értetlenül álmélkodó kortársak gyűrűje koszorúz. És ha ez a keresés az életét követelte, akkor az sem számított túl nagy árnak. Az igazság mindenek felett! – ez lehetne egyféle életmottója. A hagyomány, a tekintély, a rang, a cím, a politika az emberi és gyarló fölé tornyosuló vágyódás az embert felszabadító és boldogító igazság felé.

Áll a szobor! Egy metafora metaforája. Egy közösség életrevalóságának példájaként, egy szellemiség megtestesítőjeként, egy új korszak jelképeként. Miközben nézem, Sámuel próféta szavai visszhangoznak bennem: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” (1Sám 7,12), majd kicsit nyugodtabban, kicsit derűlátóbban lépek tovább apró-cseprő dolgaim felé. Köszönet érte Gergely Zoltán szobrászművésznek, hogy bronzba álmodta azt, amit oly nehéz anyaggá formálni, köszönet azoknak, akik hittek az álom megvalósulásában, de mindenekfelett és mindenkor köszönet Istennek, aki megsegít!

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.