Garabonciás világnak garabonciás fiatalokat

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.


Dáné Tibor Kálmán

A jövőépítés pedig minden társadalomban az iskolában kezdődik. Azzal a kérdéssel, hogy milyen jövőt képzelünk el gyermekeinknek, mit tanítsunk nekik ma, hogy néhány évtized múlva megleljék helyüket a társadalomban? A mi korosztályunk egy futószalagon működő oktatási rendszerben nőtt fel, egy viszonylag egyszerű és hagyományos életmodellben. Azaz életünknek volt egy tanulási és egy dolgozószakasza. Az első szakasz a képességek fejlesztéséről szólt, az információgyűjtésről, identitásunk kialakításáról, világképünk megalkotásáról. A második szakasz a társadalomba illeszkedésről szólt, a munkavégzésről a saját és a közösségünk boldogulására. Mert ne feledjük, akkor még a világ körülöttünk viszonylag keveset fejlődött egy emberöltő alatt, s főleg a kommunista társadalmakban az volt az igazi, példaértékű dolgozó, a hivatásához hűséges embermodell, aki életének tevékeny szakaszát egyetlen munkahelyen töltötte le. Aztán 1989 karácsonyán bekövetkezett a nagy társadalmi bumm, majd belesodródtunk az információs társadalomba, a tudástársadalomba, a hálózati társadalomba, az élethossziglani tanulás társadalmába, és még ki tudja, milyen társadalomba. De a lényeg az, hogy a változáskor éppen a negyedik évtizedében járó korosztályomnak rá kellett döbbennie: az addig szerzett tudás kevés lett a munkaerőpiaci megmaradáshoz, és csakis az elhivatottságunk a szakmánk iránt már messze nem elégséges.

Vagyis paradigmaváltásra lesz szüksége életünknek, és valami egészen újat kell megtanulnunk az anyagi javaink további megszerzése érdekében. Volt, akinek sikerült, volt, akinek részben, de sajnos jelentős számban voltak olyanok, akiknek nem. Miközben mostanra felnőtt egy korosztály, amelyik már beleszületett ebbe az egyik napról a másikra változó világba. Amelyikben már csak egyetlen dolog a biztos, még akkor is, ha lassan közhelyként hangzik: a gyors változás. S talán nem esem túlzásba, ha azt mondom, hogy a jövővel szembeni állandó bizonytalanság érzése is részévé vált életünknek. Vagyis gyermekeink és unokáink már olyan világban fognak élni, amelyben képeseknek kell lenniük újra és újra elengedni a már ismertet, és paradox módon, de otthonosan kell mozogniuk az ismeretlenben. Ehhez viszont mentális rugalmasságra és erős érzelmi egyensúlyra lesz szükségük. Ezt sokkal nehezebb lesz megtanulniuk – vallja egyes jövőbe tekintő pszichológus –, mint mondjuk bemagolni egy verset, vagy memorizálni trigonometriai képleteket, esetleg megismerni a történelem egy­egy nagyobb háborújának a kiváltó okait. A szellemi rugalmasságot pedig nem lehet sem előadásokból, sem könyvből megtanulni, hanem olyan tanítási folyamatra lesz szükség a jövőben, amely ezt a képességet (is) kifejleszti a gyermekeinkben, unokáinkban. A jövőkutatók szinte egyöntetű véleménye, hogy a 21. század iskolájában főleg kreativitást, kommunikációt, kollaborációt és kritikus gondolkodást kell oktatni. Ugyanakkor a vállalkozási kedv feltámasztása is része kell hogy legyen a tanítás folyamatának. És itt nemcsak a gazdasági szektorra kell gondolni, hanem arra is, hogy a hétköznapi élet lényege a vállalásaink sikereinek és/vagy kudarcainak a megélése.

Mindent egybevetve úgy látom, hogy ugyancsak garabonciásodik a világunk, s ehhez mérten garabonciás diákok nevelésére lesz szükség a jövőben.

Viszont a jövő nemzedéke előtt még egy másik nagy kihívás is áll. Együtt élni, sőt fejleszteni is a mindennapjainkat egyre jobban meghatározó mesterséges intelligenciát, röviden csak az MI­t. Aki egyre inkább válik fenegyerekké, egyfelől számtalan helyen megkönnyíti életünket, a vezető nélküli tömegközlekedési eszközöktől, a pontos és gyors egészségügyi diagnózisokig, nem is beszélve a milliárdos nagyságrendű információmennyiség gyors tárolásáról, feldolgozásáról és célirányos hasznosításáról, másfelől viszont egyre jobban kiszorítja az ember fizikai és szellemi jelenlétét a munkaerő piacról. A jövőkutatók egy része úgy látja, hogy bármennyire is globalizálódik a világ, az MI hozzásegíthet egy nagyon szűk elitet, hogy szinte minden vagyon és hatalom (vagyis világmozgató információ) birtokosa legyen, az emberiség túlnyomó része pedig a „jelentéktelenségbe” fog süppedni. Mindent egybevetve csak abban reménykedhetünk, hogy az MI gyors algoritmusai túlszárnyalhatják ugyan az ember problémamegoldó képességeit, de még nagyon messze van attól, hogy a Homo sapiens tudatformáló erejét is legyőzze. S ha esetleg az ember ehhez is hozzásegíti majd az MI-­t, attól kezdve egy új korszak kezdődik, a tudományos fantasztikus irodalom megjósolta Homo Cyberneticus világa. Még rágondolni is félelmetes: az már nem rólunk fog szólni.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Demeter Zsuzsanna

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Benkő Levente

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül. 

péter istván

Aki látta, el nem feledheti. Aki imádkozott benne, az szívében, lelkében hordozza. Aki eredeti rendeltetésének megfelelően megépíti, az nevezheti majd „Mi Asszonyunknak”.

Máté Erzsébet

Nos, mi is lenne ez a magyar sarok?! Egy olyan részlege a megyei könyvtárnak, ahol egy emeletnyi teremben folyamatosan történik valami. Kulturális tér – amely zordon hangzása ellenére nagyon is vidám, mert miért is kellene a kultúrának kimértnek, fennköltnek lennie –, egy olyan tér, ami egyszerűen a miénk. 

Egyed Ákos

A történelem nem véletlenül nevezte az európai forradalmakat Népek tavaszának. Ezzel az elnevezéssel nemcsak a nagy népmozgalmakra utal, hanem arra is, hogy a hatalom birtokosai a népek számára kénytelenek voltak olyan jogokat adni, amelyekről korábban csak álmodozni mertek. Gondoljunk a számos országban végrehajtott jobbágyfelszabadításra.