Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. Mert egyszer-másszor megtettük, hogy nem saját, hanem legjobb tollforgatóink szavaival, gondolataival köszöntöttük vezércikk gyanánt az Olvasót, szerkesztőségi asztalra kerültek Szilágyi Domokos sorai. „Hosszú éjjel, téli éjjel / medve alszik medvénével, / ám ha kívül tavasz locsog, / elősirülnek a bocsok; / szembogaruk közepén / vígan bokázik a fény, /a nap rájuk kancsalít, / villogatja mancsait, / s délután már oly merészek: / meglopják a darázsfészket.” Gyönyörű! Miért ne? És mégis, megint kivártunk. S közben közeledett a lapzárta.
Benkő Levente
Nem tudom, ki mint értelmezi, de szerintem vannak fentről küldött, transzcendentális üzenetek. Valamiféle jelzések. Mondom, lapzárta küszöbén, vezércikk híján kisebbfajta vészhelyzetet éltünk, amikor megkaptuk az egész világ egészen más vonatkozású bajáról szóló hivatalos bejelentést. A részleteket tudjuk. Színével, fonákjával, kockázataival, felelősségeivel és felelőtlenségeivel együtt, ennek nem itt a helye, lapunk nem erre hivatott. Annyit azonban mindenképp le lehet itt és most szögezni, hogy – tudomásom szerint – az emberiség eddig ismert története még nem rögzített a mostanihoz mért, ráadásul világméretű vészhelyzetet. Volt középkori pestisjárvány, volt huszadik század eleji spanyolnátha, volt nemrégiben Ebola-járvány, madárinfluenza, disznópestis; kézzel is fogható közelségben volt két eszement világháború, amelyek előzményeikkel és következményeikkel együtt politikai, mentalitástörténeti megközelítésben szintén a kórok közé sorolhatók. De ilyen, amivel most szembesülünk, nos, ilyen még nem volt.
Mondom, vészhelyzetet élünk. És ez komoly. Nagyon komoly! Otthon, közvetlen érintettség nélküli önkéntes elszigeteltségben, de tovább dolgozva, közben világhálós, televíziós, rádiós hírekre, lapok beszámolóira figyelve, kiszolgáltatott embertársaink egészsége, sőt élete felett aggódva, emberi szolidaritások láttán bizakodva, felelőtlen emberek magatartása miatt bosszankodva, olykor egyenesen dühöngve. És remélve, hogy egy szép napon arra ébredünk – otromba vicc, rossz álom vagy intő valóság volt az egész, szinte mindegy, a lényeg –, hogy vége.
És akkor Kántor Melus jóvoltából szembejött velem az, amiről a legelején szóltam, s amit most az olvasóval megosztok. „A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van.” Valami hasonló motoszkált bennem, valami hasonlót akartam volna szólni, de nem ment, amikor Hamvas Béla sorai átbillentettek a holtponton. Merthogy aligha lehet most, ebben az egyáltalán nem könnyű időszakban mindnyájunk számára ennél helyénvalóbb üzenet. Hiszen az ismeretlen és egyelőre kiismerhetetlennek tűnő bestia okozta világméretű vész közepette előállt önkéntes vagy kényszerű visszahúzódásunkban mi más lehet a(z egyik) legjobb menedék – az egészségügyi óvintézkedéseken túl –, mint az otthoni, távmunkás és iskolai kötelezettségek alatti/utáni csendes üldögélés? Évekre vagy akár évtizedekre visszamenő olvasmányadósságok lerovásának, családos-gyermekes csendes(ebb) együttlétek, társasjátékok, televíziós, világhálós filmek, ismeretterjesztő, látókörtágító, léleksimogató összeállítások pótlásának, az elvégzett és elvégzendő munka számba vételének, az önmagunk gerjesztette rohanás visszább fogásának, az alacsonyabb sebességre kapcsolásnak, a komolyabb egymásra figyelésnek időszaka ez!
Kinek-kinek kedvére való és érdeklődési körébe vágó, Gutenberg-galaxisban fogant, és polcokon heverő, de akár a virtuális térből lehívható könyvek százai, ezrei, milliói is kínálva kínálják az olvasmányélményt! Régebbi és újabb regények, novellák, versek, karcolatok, glosszák, krimik, irodalmi vagy/és zenei, divatos szóhasználattal élve: audiovizuális alkotások, nemzet-, világ-, technika-, sport-, zene-, művészet-, építészet-, vallás-, egyház-, eszme- és ki tudja még milyen más történeti munkák és barangolások – megannyi és kiváló idő- és gondűző lehetőséget nyújtanak! Bezártak a színházak, az operák, a mozik, a sportarénák? A televízióadók és műsoraik némelyikének a helyzethez is pászított műsorai adottak, a világhálós kínálat majdhogynem korlátlan, hiszen filmek, színházi, opera- és operett előadások, kvíz- és szórakoztató műsorok, kabarék, sportesemények szinte korlátlanul meg- és újranézhetők! Ráadásul valamennyi: ingyen! Évekre visszamenően nem volt családi sakk-, römi- gazdálkodj okosan!, ember ne mérgelődj!, kanaszta-, ferbli-, ulti-, hatvanhatos, amerikaihetes vagy huszonegyes parti? Hát itt az alkalom! Az ebben az időszakban egy kicsit lelassuló világ, az önmagához és egyben az egyetemes kultúrához, annak halhatatlan értékeihez (talán kicsit) visszatérő ember időszaka ez. És a csendes elmélkedésé is egyben. Merthogy mindennek rendelt ideje van. Hamvas Béla evangélikus lelkész, író, könyvtáros volt. Amikor az első világháború poklában és vészében sebesültem lábadozott, mi mást tehetett: a családi könyvtár készletéből olvasott. És arra kereste a választ, hogy miért ez a romlott és hazug zűrzavar. Majd rájött, hogy a jellegzetes hibát elkövetve a „sötét pontot” önmagán kívül kereste, holott benne volt…
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Az adatolható tényhalmaznál maradva: a Kárpát-medencében 42 település őrzi konkrétan vagy utalásszerűen I. István emlékezetét, aki 37 év 7 hónap és 14 napos királyi „mandátuma” során annyira hathatósan vezényelte le az uralma alatt levő társadalom nyugati kereszténységbe való betagozódását, hogy halála után alig 45 esztendővel szentté avatták. Nem kell feltétlenül magyar katolikusnak, egyáltalán klasszikus értelemben hívő embernek lenni, hogy némi büszkeséggel, nemzeti öntudatban megerősödve gondoljunk augusztus huszadikán a dinasztia- és államalapító királyra (...)
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Az emigráció valószínűleg éppen olyan sokféle, mint maga az élet. Vannak kisebb ki- és áttelepedések: sokan lakunk Kolozsváron is, akik máshonnan vándoroltunk ide, Székelyföldről, Partiumból, és akik mindig tétovázunk picit, ha idegen kérdezi, honnan valók vagyunk. Hogy milyen egy valamivel nagyobb út, ami a kilencvenes években Magyarországot jelentette, azt sok baráttól, rokontól tudom, ez általában egyetemmel kezdődött, és családalapítással folytatódott, hasonlóan ahhoz, ahogy a kicsi emigrációban ragad meg Kolozsváron az ember. Ez a fajta vándorlás még rengeteg biztosítékot tartogat arra, hogy az ember anyanyelvét és szakmáját, képzettségét használva fog boldogulni.
Mindenekelőtt azért lenne jó végre cselekedni, mert egyre-másra jönnek szembe velünk – hol közvetlenül, hol közvetve – mindenféle hírek sokféle könyvek és másmilyen kiadványok sorsáról. Hol családi, kisebb-nagyobb tékák vagy/és könyvespolcok állnak teljes felszámolás, esetenként „karcsúsítás” előtt/alatt, hol az elmúlt években/évtizedekben innen-onnan adományba kapott, dobozokban álló kisközösségi készleteket éri el a válogatás s a velejáró kérdés, hogy mi legyen az adott közösségben nem használható, inkább valamelyik szakmához tartozó példányokkal. Olyan hírek, illetve világhálós bejegyzések is keringenek néha az éterben, amelyek szerint az esetleges érdeklődők egy-két órát kapnak arra, hogy a megadott cím alól elvigyék a számukra érdekesnek talált könyveket, különben „az egész ki lesz szuperálva”. Magyarabbul és közérthetőbben: valamennyi a kukába kerül.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást...
A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle.
Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!
„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.
Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata.
Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.
Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.
Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.
Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás