Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Európa, én így szeretlek!

A színpadon székelyföldi, talán pont a csíkkozmási együttes húzta-ropta,
a tér sarkán magyar, román, lengyel, ukrán, orosz, lett és Isten tudja még milyen nyelvű szókavalkád zsongta körül halkan a látványt.


Benkő Levente

Benkő Levente

Volt, aki szelfizett hol a teret, hol a színpadot, hol valamelyik érdekesebb, látványosabb épület, hol Mátyás szobrát választva háttérként, hogy otthon, illetve a fészbúkos idővonalán megmutathassa: itt is jártam. Remek volt a hangulat, annál is pazarabb a Közép-Kelet-Európa megannyi szegletéből érkezett fiatalok népi viselete, vidám csevegése. A fellépésre várakozó együttes tagjai az utolsó simításokat, igazításokat, pászításokat végezték gyönyörűséges ruhájukon, a köténykén, a pántlikán, a bokrétán, hát akárhogy mégsem lehet a közönség elé állni. „Polak, węgier, dwa bratanki…” – léptem a színpad melletti ideiglenes korlátra könyökölve beszélgető, a csíkkozmásiak előadását értékelőn figyelő legényekhez, és vállon öleltem őket. Mint ahogyan a focisták szoktak összekapaszkodni meccs előtt, a himnusz alatt. Két ragyogó arc fordult felém, folytatva a mondatot: „… i do szabli, i do szklanki!” És szó nélkül a nyakamba ugrottak. Mint a barátok. Vagy mint az unokatestvérek s a testvérek, ha a lengyel bratanki szónak a régi értelme, s a „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol s issza borát” közmondásának a lengyel köznemesek által olyan három-öt évszázada „kitalált” eredeti tartalma szerint értjük, vagyis úgy, hogy: „Lengyel, magyar két testvérke”. E mondásnak több, köztük hosszabb változata ismert, de a lényege valamennyinek egy és ugyanaz: barátok, testvérek vagyunk. S akkor ifjú, alig pelyhedző állú lengyel barátaim afelől érdeklődtek, hogy mi szél hozott errefelé Magyarországról. Nem jöttem, mondtam, én idevaló vagyok, erdélyi węgier, ahol Báthori István is született. Ahá, Siedmiogród, Báthori, Báthori, the king of Poland!... És megint a nyakamba ugrottak. Hát persze, hogy tudják!

Ilyesfajta apró és személyes hozadékai is vannak annak az ezerkilencszázkilencvenkilencben szárba szökkent kezdeményezésnek, amely évről évre Erdélybe szólít kárpát-medencei és azon is messze túli, különféle nemzetiségű népek, közösségek kultúráját bemutató népi együtteseket, csoportokat, előadókat. Az immár tizennyolcadik kiadását megért Szent István-napi Nemzetközi Néptánc-találkozók eddigi történetében járt már mifelénk és hozott ízelítőt a számára legdrágább és legkedvesebb táncaiból-dalaiból bukovinai székely, németországi szorb, magyarországi román, sváb, horvát és bolgár, erdélyi román, magyar és székely-magyar. De járta már itt dél-tiroli ladin, azaz rétoromán, felvidéki, horvátországi, szerbiai, muraközi és kárpátaljai magyar, izraeli arab, spanyolországi baszk, lengyelországi lengyel és lemk. Aztán járt itt észtországi, lettországi, finnországi, ukrajnai, fehéroroszországi, görögországi ciprusi, szardíniai, mexikói… Jaj igen, és járt itt oroszországi udmurt is, az Urál vidékéről való, aki a magyar–udmurt nyelvrokonság okán szólt magyarul. Ennek az évenkénti találkozásnak akkora a vonzereje, hogy a kezdeti néhány csoporthoz, összességében valamivel több, mint száz fellépőhöz képest ma már átlagosan húsz körüli az együttesek és félezer közeli a táncosok-zenészek száma; a találkozó befogadóképessége okán pedig a részt venni szándékozók legalább felének kell kivárnia a következő évi sorát.

Nem tudom, hogy a világon, Európában van-e párja a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány által tizenhét esztendeje életre hívott, azóta európai hírnevet szerzett pompázatos eseménynek, mindenesetre Romániában ilyent legalább még egyet nem tudok. De olyant tudok, hogy ez az esemény éppen jó arra, hogy e – legtöbbjüket tekintve – kisebbségi sor(s)ban élő nemzeti közösségek tudassák: léteznek, saját hagyományaik, saját kultúrájuk, saját tárgyi és szellemi örökségük létezik, számukra az a legdrágább; s hogy éppen olyan drága nekik ez a kincs, mint a minden többségi nemzeteknek a sajátja! S mert így van ez rendjén, ez a legfőbb hozadék, jó így egymásra találni, egymást megismerni, egymásról tudni, és évente legalább egyszer egymás vállát-­kezét megszorítani. Mint a focisták, a barátok, vagy mint az unokatestvérek s a testvérek szoktak. Például egy életre hívandó romániai nemzeti kisebbségi néptánctalálkozón is. És még azt is tudom, hogy e nemzetközi néptánctalálkozó névadója, Szent István királyunk intelme, miszerint az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – s hozzáteszem: sivár! –, Európa egészére érvényes!

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Demeter Zsuzsanna

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Benkő Levente

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül.