Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Csiki-csuki kultúra

Tavaly ősszel, Visky András Pornó – Feleségem története című darabjának kolozsvári bemutatóján ültem legutóbb színházteremben. Előtte én is az online és a szabadtér lehetőségeivel éltem. Laptop előtt ücsörögve nehezebben érkezik a katarzis, mert nem zárhatod ki az „itt és most” varázsába beleszóló külső tényezőket: a tömbház mindennapi zajait, a kutyaugatást, saját figyelemzavaraidat, a lenémítatlan telefonod hangját. Az online színházlátogatás hátránya, hogy két-három órára nem szűnik meg az élet többi vonatkozása. Nagyon sok előadást néztem felvételről, és hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem a lehetőségnek. Legnagyobb hatással a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Sirály című produkciója volt rám, a járvány első olyan vállalkozása, amikor a színészek élőben játszottak az üres nézőtérnek, mi pedig otthonról néztük őket. Szamos-parti, szabadtéri előadásokkal is barátkoztam. Furcsa volt, ahogy a folyó és a közelben elhajtó gépkocsik hangja is zenei aláfestéssé lett, vagy ahogyan egy Karády-dalba tetszésnyilvánításként bele-belefüttyentett egy arra sétáló fiatal. Nem zavar, ha a körülmények spontánul újrarendezik az előadást, csak ne bántsák az intim, drámai pillanatokat.




Gergely Zsuzsa

Körülbelül három hónapja nehezemre esik online eseményeket választani. Egy díjátadót, egy beszélgetést még meghallgatok, de akkor is bizarrnak tűnik, hogy három méterrel arrébb fő a zöldségleves, vagy dolgozik a mosógép. A kulturális eseményekhez – eddig legalábbis így volt – hozzátartozik, hogy felöltözünk, elmegyünk a helyszínre, beszélgetünk az ismerősökkel, a történések végén pedig véleményt cserélünk. Van egy szertatása a színházba vagy moziba járásnak. Ezek a szertartások kezdtek egyre jobban hiányozni. Barátokkal már azt terveztük, hogy felkerekedünk, és időnként elutazunk olyan városba, amelyik nem vörösödött be, ahol lehet játszani, vetíteni.

Kolozsváron adott pillanatban vagy négy napra átejtettek bennünket, azt hittük, visszatérünk az élethez. A nyitás csupán egy hosszú hétvégényit tartott, inkább érzékeltük átverésnek, mint ajándéknak. Ezért legutóbb, amikor arról nyilatkoztak a politikusok, hogy a járványügyi előírások betartásával Kolozsváron is lehet eseményeket szervezni, szkeptikus voltam. Aztán két-három nap után a hiányérzet követelőzni kezdett, és jegyet váltottam Ibsen Nórájára. Az előadás tere burokként hat (Nóra babaháza), a nézőtér és a színészek közötti fátyolszerű vetítővászonra animálják a történet számos kellékét (például a karácsonyi szaloncukrot vagy hópelyhet). A több hónap kihagyás után látott első előadásból így hiányzott az az elem, hogy közelről figyelhetem a színészek arcának rezdüléseit, testük remegését vagy megfeszülését. De ez a szervesen összefonódó digitális világ és valóság a jelenlegi helyzetünkről kezdett beszélni. A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

A Nóra című előadásra alig harminc néző ülhetett be. Harminc ember tapsa soha nem lesz tapsorkánná, a tetszésnyilvánítás maximumává, mégis mágikus volt a pillanat. A színészek hosszú ideje nem hajolhattak meg a nézők előtt, a közönség végtelen ideje be sem tehette a lábát a kolozsvári színházba. Most ott voltunk együtt, és legszívesebben egyenként megölelgettem volna őket – ha hagyják az előírások.

Most ott tartok, hogy egyszerre akarok jelen lenni mindenütt. Rohangálnék színházból moziba, kiállítóteremből konferenciaterembe, és mindenütt hangosan örülnék annak, hogy hús-vér emberek ülnek a székeken. A következő időszakban az sem fog zavarni, ami eddig sok bosszúságot okozott: a legcsendesebb pillanatban kezdődő köhögőroham, a megszólaló telefon, a nejlontasak zizegése, a félhangos összesúgás. Egy ideig toleráns leszek, és mindenkit szeretni fogok. Csak hagyják…

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk.