Közhely, de igaz: az ember mindig jobbat remél az új esztendőtől. A csendes karácsony utáni, helyenként túlzottan is zajos évbúcsúztatót és -köszöntőt, az idő kerekének ’21-ről a ’22-re döccenését követően máris arra ébredtünk, hogy – szakzsargonnal élve – nyakunkon az újabb lapzárta. Sietek hozzátenni, nehogy a gyanútlan Olvasó azt gondolja, hogy számunkra nyűg a munka: nem az, sőt öröm, mert nincs annál szebb és jobb, mint amikor az ember azt dolgozza, abból igyekszik megélni, amit szeret. Na jó, a sok-sok újévi jókívánság – amelyeket ezúton is mind a magam, mind a munkatársaim nevében köszönök és viszont kívánok! –, szóval az ezek közé keveredő, jó munkát kívánó köszöntések között egy-két jó fizetést kívánó is elférne, nem is beszélve az utóbbi megtestesüléséről. De hadd ne legyünk telhetetlenek. És türelmetlenek sem, mert mint tudjuk, mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Benkő Levente
Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető. Vállalásunkhoz híven, amikor a helyzet úgy adta, tematikus, illetve valamely eseményhez hangolt, súlypontos lapszámokat állítottunk össze. Ilyen volt az elmúlt évi júliusi, a tokiói nyári olimpiai játékokhoz pászított lapszám, és hasonló volt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulóján összeállított októberi lapszám is. Előbbi esetében külön öröm volt számunkra, hogy Killyéni András kolozsvári informatikus és sporttörténész jóvoltából a sportmozgalom és -történetírás jeles szakértői osztottak meg olvasóinkkal alighanem kuriózumszámba menő adalékokat. Utóbbi esetében az jelentett külön örömet számunkra, hogy például Mihaela Sitariu, a University of Western Ontario egyetemen doktorált temesvári történész kolléga jóvoltából ’56-nak egy, a magyar közvélemény által nagy valószínűséggel kevésbé ismert mozzanatát ismerhettük meg. A történész a magyar szabadságeszmékkel és a forradalom hőseivel nyíltan azonosuló temesvári, elsöprő többségükben román nemzetiségű egyetemi hallgatók zendüléséről írt. Fontosak az effajta „szomszédolós” átjárások, mert ezek révén ismerhetünk meg újabb és újabb megközelítéseket egy-egy adott téma vagy akár témakör kapcsán. Amelyekből csak tanulhatunk.
Szerkesztőségünk arra is büszke, hogy az év vége felé közeledve közmegegyezéssel megalapítottuk, és Kós Károly születésnapján, december 16-án a járvány miatt szűk körben ugyan, de a Györkös Mányi Albert Emlékházban annál családiasabb és meghitten ünnepélyesebb keretek között Nagy Béla kolozsvári gépészmérnöknek átadtuk a Művelődés-díjat. Egyfajta nívódíj ez, amelyet annak a szerzőnknek adunk át ezentúl minden áldott esztendőben, aki a folyóiratunk arcélébe és küldetésébe illeszkedő legjobb, leginkább figyelemre méltó írás(oka)t közli hasábjainkon. Nem titkoljuk, hogy ez az elismerés egyszersmind ösztönzés is a mindenkori és a majdani szerzőinknek. Szívünk mellett a kapunk és a postaládánk is nyitva áll tehát. No, és a pénztárunk is egy kicsit.
És amint lenni szokott, az új esztendő nálunk is tervekkel indult. Még nem tudni, hogy a vírus okozta világjárványnak milyen lesz a hullámverése mifelénk, s hogy az idénre elképzelt kulturális rendezvényekből mit sikerül majd megvalósítani, és mit nem. De a különféle erdélyi, sőt azon is túli közművelődési intézményekben és műhelyekben dolgozó kollégákkal folytatott év eleji beszélgetések és egyeztetések nyomán bizton állíthatom, hogy senki nem áll meg, mindenki tesz-vesz, tervez, mert az életnek a közművelődés terén sem szabad megállnia. Következésképpen korábbi és leendő, mindenkori partereinkkel együttműködve igyekszünk felvázolni az idei teendőket. A közönségtalálkozókat például folytatjuk, elsősorban azokba a helységekbe akarunk eljutni, ahonnan az általános- és középiskolás diákok a Hétköznapi hőseink sorozat keretében egyre-másra szállítják az érdekesebbnél érdekesebb írásokat olyan emberekről, akik soha nem álltak reflektorfényben, de akik letettek valamit, nem is akármit, például a közművelődés asztalára. És olyan helyekre, olyan rendezvényekre is el akarunk, mert el kell jutnunk, a Partiumtól Moldváig, Nagyszebentől Belső-Erdélyen át fel Máramarosig, ahol – mint előbb említettem – mindenki tenni akar, és tesz is, mert az életnek semmilyen téren sem szabad megállnia.
Mindehhez mindnyájunknak: támogatóinknak, munkatársainknak, partnereinknek, végül, de egyáltalán nem utolsósorban mindenkori Olvasóinknak adjon a Jóisten jó kedvet, bőséget, egészséget, bort, búzát és békességet, minden jókból elegendőt az új esztendőben!
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást...
A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle.
Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!
„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.
Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata.
Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.
Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.
Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.
Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is.
Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak.
(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják.
Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.
Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.
A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás