Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Aki sokat néz hátra, annak a nyaka fájdul meg

Száz éve 1920. június 4-én, a versailles-i kastély Nagy-Trianon palotájában új irányt vett a modern kori magyar történelem. Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk. Sokak szerint rálöktek minket erre a göröngyös mellékútra. Gróf Apponyi Albert gyámolatlan delegációja, az antantnagyhatalmak és a békediktátum atyaúristenei Georges Clemenceau-vel az élen, akik döntéseikkel a békeidőszak helyett egy újabb világháborúnak ágyaztak meg; a királyságban élő nemzetiségek, amelyek saját önrendelkezésükért küzdöttek a szomszédos anyaországaik segítségével. Na és az osztrák–német hódító törekvések, amelyek olyan háborúkba sodortak bele minket, amelyek nem rólunk szóltak, amelyekben csak bukhattunk. Igen, sokan vélik úgy, hogy Trianonnal fizettünk a monarchiabeli aranyévekért, és hogy nemcsak veszélyes, hanem egyenesen botorság volt egy térdre kényszerített, de „nagy háborúkedvvel” megáldott Osztrák Császársággal házasságra lépni, amelyben a közös uralkodó személye mellett pont a legfontosabb államhatalmi pozíciók – a külügy, a hadügy és a pénzügy – lettek a közös ügyek.

Való igaz, az Osztrák Császárság az 1848–49-es események után további három nagy háborúban is részt vett tizenhét év alatt: az 1859-ben kirobbant szárd–francia–osztrák háborúban a császáriak nagy veszteségeket szenvedtek el; az öt évvel későbbi schleswig-holsteini háborúból a poroszok oldalán győztesen kerültek ki, de Otto von Bismarck lépre csalta őket, és már a két évvel későbbi, német egységért folyó háborút készítette elő a Habsburgok ellen. Utólag már nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az 1866-as porosz–osztrák–olasz háború lehetett az utolsó szög az osztrákok 19. századi „koporsójában”: nemcsak komoly gazdasági, területi és emberveszteségek, továbbá belviszályok sújtották a császárságot abban a két évtizedben, de az akkor megalapuló egységes Németországból is kizárták őket. Kossuth Lajos a Deák Ferenchez írt nyílt levelében (1867 májusa) figyelmeztettette a magyar értelmiséget a kiegyezés veszélyeire, amit ugyanakkor túlzás ördögi alkuként vagy egyfajta trianoni ősokként elkönyvelni: 1848–49 véres emlékei, valamint a Bach-korszak kemény intézkedései még igen élénken éltek a magyar köztudatban, ehhez képest egy békés, fejlett korszak reménye, amelyben a polgáriasodás, a nemzeti építkezés és az iparosodás megújult erővel tud robogni, igencsak kecsegtető lehetőségnek tűnt.

Szokták még mondani, hogy ha egy Dunai államkonföderációhoz hasonló közigazgatási átszervezés megvalósul, és nekünk is sikerül a nemzetiségeinkkel kiegyeznünk, akkor elejét vehettük volna a királyság feldarabolásának; vagy ha jobban odafigyelünk az intő jelekre – például Kós Károly aggodalmaira, amelyeket 1911-ben fejtett ki a balázsfalvi gyűlés után –, ha jobban lavírozunk a nagyhatalmi, geopolitikai játszmákban, ha bátrabbak, eszesebbek és kicsit szerencsésebbek vagyunk, talán egy igazságosabb határt húznak, és legalább a határ melletti tömbterületeinket sikerül megtartanunk. Sőt, talán arra is rávehettük volna az új államszövetségeket, hogy a fennhatóságuk alá került magyar polgártársainkat több joggal illessék meg.

Talán így lett volna, talán nem. De az igazság az, hogy már nem számít. A múlton ugyanis nem tudunk változtatni, a hibáiból viszont tudunk tanulni. Mert az egyik legfontosabb trianoni igazságot túl kevésszer mondtuk ki: a békediktátum olyan történelmi folyamatok együttes eredménye volt, amelyek során a magyar elit megannyi hibát vétett, és több rosszul időzített lépést is tett. Ezt a gondolatot a szlovák miniszterelnök, Igor Matovič fogalmazta meg 2020. június 3-án, a pozsonyi várban. De mondott még mást is: emberi szempontból megérti, hogy a magyarok a mai napig bánatot és szomorúságot éreznek Trianonnal kapcsolatban, de a magyaroknak is meg kell érteniük azt, hogy ami nekik veszteséget és igazságtalanságot jelentett, az a másoknak esélyt és lehetőséget adott. Kifejtette, hogy a történelmi Magyarország az ő közös államuk is volt, ahogyan megannyi románé, szerbé és németé is. A szlovákok más nemzetiségekkel együtt küzdöttek a török hódítás ellen, az erdélyi vagy a szlovákiai városok a magyar királyoktól kaptak privilégiumokat, valamint a földesuraktól szabadságot. A magyar történelem az ő közös történelmük is, csakhogy a történelem azóta új határokat rajzolt, de nem sodort el minket teljesen egymástól: úgy fest, hogy nemcsak a múltunk, hanem a jövőnk is közös. Együtt kell tovább építenünk országainkat, régióinkat és Európánkat a jövő nemzedékének, ha egy élhető világban akarunk élni. „Nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudhatják a saját életükből is, hogy ha sokat néznek hátra, az nem sokat segít, csak a nyakuk fájdul meg tőle” – zárta ezzel a gondolattal beszédét a miniszterelnök. Nehéz nem egyetérteni vele.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel.