Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Aki sokat néz hátra, annak a nyaka fájdul meg

Száz éve 1920. június 4-én, a versailles-i kastély Nagy-Trianon palotájában új irányt vett a modern kori magyar történelem. Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk. Sokak szerint rálöktek minket erre a göröngyös mellékútra. Gróf Apponyi Albert gyámolatlan delegációja, az antantnagyhatalmak és a békediktátum atyaúristenei Georges Clemenceau-vel az élen, akik döntéseikkel a békeidőszak helyett egy újabb világháborúnak ágyaztak meg; a királyságban élő nemzetiségek, amelyek saját önrendelkezésükért küzdöttek a szomszédos anyaországaik segítségével. Na és az osztrák–német hódító törekvések, amelyek olyan háborúkba sodortak bele minket, amelyek nem rólunk szóltak, amelyekben csak bukhattunk. Igen, sokan vélik úgy, hogy Trianonnal fizettünk a monarchiabeli aranyévekért, és hogy nemcsak veszélyes, hanem egyenesen botorság volt egy térdre kényszerített, de „nagy háborúkedvvel” megáldott Osztrák Császársággal házasságra lépni, amelyben a közös uralkodó személye mellett pont a legfontosabb államhatalmi pozíciók – a külügy, a hadügy és a pénzügy – lettek a közös ügyek.

Való igaz, az Osztrák Császárság az 1848–49-es események után további három nagy háborúban is részt vett tizenhét év alatt: az 1859-ben kirobbant szárd–francia–osztrák háborúban a császáriak nagy veszteségeket szenvedtek el; az öt évvel későbbi schleswig-holsteini háborúból a poroszok oldalán győztesen kerültek ki, de Otto von Bismarck lépre csalta őket, és már a két évvel későbbi, német egységért folyó háborút készítette elő a Habsburgok ellen. Utólag már nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az 1866-as porosz–osztrák–olasz háború lehetett az utolsó szög az osztrákok 19. századi „koporsójában”: nemcsak komoly gazdasági, területi és emberveszteségek, továbbá belviszályok sújtották a császárságot abban a két évtizedben, de az akkor megalapuló egységes Németországból is kizárták őket. Kossuth Lajos a Deák Ferenchez írt nyílt levelében (1867 májusa) figyelmeztettette a magyar értelmiséget a kiegyezés veszélyeire, amit ugyanakkor túlzás ördögi alkuként vagy egyfajta trianoni ősokként elkönyvelni: 1848–49 véres emlékei, valamint a Bach-korszak kemény intézkedései még igen élénken éltek a magyar köztudatban, ehhez képest egy békés, fejlett korszak reménye, amelyben a polgáriasodás, a nemzeti építkezés és az iparosodás megújult erővel tud robogni, igencsak kecsegtető lehetőségnek tűnt.

Szokták még mondani, hogy ha egy Dunai államkonföderációhoz hasonló közigazgatási átszervezés megvalósul, és nekünk is sikerül a nemzetiségeinkkel kiegyeznünk, akkor elejét vehettük volna a királyság feldarabolásának; vagy ha jobban odafigyelünk az intő jelekre – például Kós Károly aggodalmaira, amelyeket 1911-ben fejtett ki a balázsfalvi gyűlés után –, ha jobban lavírozunk a nagyhatalmi, geopolitikai játszmákban, ha bátrabbak, eszesebbek és kicsit szerencsésebbek vagyunk, talán egy igazságosabb határt húznak, és legalább a határ melletti tömbterületeinket sikerül megtartanunk. Sőt, talán arra is rávehettük volna az új államszövetségeket, hogy a fennhatóságuk alá került magyar polgártársainkat több joggal illessék meg.

Talán így lett volna, talán nem. De az igazság az, hogy már nem számít. A múlton ugyanis nem tudunk változtatni, a hibáiból viszont tudunk tanulni. Mert az egyik legfontosabb trianoni igazságot túl kevésszer mondtuk ki: a békediktátum olyan történelmi folyamatok együttes eredménye volt, amelyek során a magyar elit megannyi hibát vétett, és több rosszul időzített lépést is tett. Ezt a gondolatot a szlovák miniszterelnök, Igor Matovič fogalmazta meg 2020. június 3-án, a pozsonyi várban. De mondott még mást is: emberi szempontból megérti, hogy a magyarok a mai napig bánatot és szomorúságot éreznek Trianonnal kapcsolatban, de a magyaroknak is meg kell érteniük azt, hogy ami nekik veszteséget és igazságtalanságot jelentett, az a másoknak esélyt és lehetőséget adott. Kifejtette, hogy a történelmi Magyarország az ő közös államuk is volt, ahogyan megannyi románé, szerbé és németé is. A szlovákok más nemzetiségekkel együtt küzdöttek a török hódítás ellen, az erdélyi vagy a szlovákiai városok a magyar királyoktól kaptak privilégiumokat, valamint a földesuraktól szabadságot. A magyar történelem az ő közös történelmük is, csakhogy a történelem azóta új határokat rajzolt, de nem sodort el minket teljesen egymástól: úgy fest, hogy nemcsak a múltunk, hanem a jövőnk is közös. Együtt kell tovább építenünk országainkat, régióinkat és Európánkat a jövő nemzedékének, ha egy élhető világban akarunk élni. „Nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudhatják a saját életükből is, hogy ha sokat néznek hátra, az nem sokat segít, csak a nyakuk fájdul meg tőle” – zárta ezzel a gondolattal beszédét a miniszterelnök. Nehéz nem egyetérteni vele.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.




Vallasek Júlia

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Demeter Zsuzsanna

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Benkő Levente

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül.