Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A sport ünnepe




Killyéni András

,,Győztünk! A vívók! A sportnak művészi fajtájában: elsők vagyunk, az elsők között! Július hó 23-ik napján szállt fel először a győzelmi árbóczra magyar nemzetünk dícsőséges lobogója! A versenyek tízedik napján! Nekünk az utolsó órában! Vágyva vágytunk a győzelemre! Izgatottan, türelmetlenül lestük a jó hírt. S íme! Meghozta a távíró. A váratlan győzelmet osztatlan örömünk fogadja!” Ekképp számolt be a Sport-Világ 1908. július 26-i száma a magyar kardvívócsapat olimpiai győzelméről. Ekkor már igen nehéz napokon volt túl a magyar sportszerető társadalom: hosszas harc után elnyert igen jelentős támogatásnak köszönhetően az addigi legnagyobb magyar olimpiai csapat utazhatott ki Londonba, ennek ellenére egyetlen aranyérem sem született az első kilenc versenynapon. És aztán érkezett az első örömünnep, s vele együtt a helyszínről küldött táviratok sokasága is, amelyekben a helyszíni tudósítók a kis magyar csapat örömét tolmácsolták. S ugyanakkor Budapesten és szerte az országban mindenki a friss lapokat várta a kávéházakban, mindenki a sikerekről áradozott.

Ugye, kedves olvasó, száznyolc év alatt a technikán kívül szinte semmi sem változott. Ma is izgalommal várjuk a sport legnagyobb ünnepét, az olimpiai játékokat. Követjük az indulási jogosultság, vagyis a kvóták szerzését, várjuk az ünnepélyes megnyitót, az olimpiai láng fellobbanását a riói stadionban. Szorítunk kedvenceinknek, a megszállottabbak már a selejtezők és a döntők napjait is bejelölték a naptárban.

Hiszen sportnemzet a magyar! Részt vettünk Kemény Ferenc révén a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalapításában, illetve az első, 1896-os athéni olimpia lebonyolításában. Sőt, rövid ideig Budapest neve is felmerült az első olimpia helyszíneként; 1908-tól folyamatosan jeleztük, szeretnénk olimpiát rendezni. 1914-ben nem számított a háború híre sem, előszavazást nyertünk, és komoly szervezéssel láttunk hozzá az 1920-as budapesti olimpia megrendezéséhez. Aztán jött a világháború, és a tragikus kimenetel nem tette lehetővé a világverseny megrendezését. Sőt, 1920-ban meg sem hívtak a játékokra, mert a vesztesek táborába tartoztunk.

Ennek ellenére, amikor csak a háború vagy a politika nem tartott távol, a magyar sportolók ott voltak, és büszkén versenyeztek. Talán foghatjuk a magyar sorsra, hogy sokszor a magyar szív más ország színeiben versenyzett; és például a zágoni Szabó Katalin érmeit nem számolhatjuk hozzá a magyar sport nagy győzelmeihez. Igen, a statisztikákból hiányzik, de a magyar szív magáénak vallja.

A második bécsi döntést követően, 1940 őszétől, Magyarországon egy téli olimpiai síközpont kiépítését kezdték meg annak érdekében, hogy téli olimpiát rendezhessenek itt. A helyszínt a Radnai-havasok lábánál található Borsa település közelében jelölték ki, és a háború ellenére óriási anyagi befektetések mellett alakították itt ki a sípályákat, építettek síugrósáncot, olimpiai szállodát és kabannákat. 1944-ben az első nemzetközi versenyen német, magyar és lengyel versenyzők találkoztak itt. A sport pedig felülírt minden háborús szabályt, a sportszerűség eszméje pedig diadalmaskodott: az itt bujdosó lengyel versenyzőt „háborús bűnökért” már halálra ítélték Németországban, de a német sportolók egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy ezt jelenteni kellene a hatóságoknak.

Hiszen a sportban nincs helye a politikának. Az éppen befejeződött labdarúgó Európa-bajnokság is megmutatta, hogy a sport akár egy teljes nemzetet is képes összekovácsolni. Kívánom, kedves olvasó, hogy folytassa ezt a riói olimpia is, a Gyorsabban, magasabbra, erősebben! jelszóval.
Legyen a 2016-os olimpia a sport teljes győzelme a háború, a széthúzás, a kegyetlenség és a kishitűség felett! S miként az ókori Hellászban az olimpiai játékok idején: hallgassanak el a fegyverek.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.