Vadrózsák

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.

Kovács Kuruc János a szilágysági történelemmel foglalkozó számtalan cikk szerzője. Most szerkesztőként, társszerzőként újabb hiánypótló munkát tett le az asztalra Kalotaszegi krónikácskák címmel. 

Fából készült fedeles hidakkal, illetve egyre inkább csak ezek emlékével Erdély-szerte sokfelé találkozunk: jelentősebb folyókon, mint Tordánál az Aranyoson, vagy Segesvárnál a Nagy-Küküllőn tekintélyesebb és bonyolultabb szerkezetű építményekkel, az udvarhelyszéki Fehér-Nyikó mentén szerényebbekkel. Jelen cikkben nem a hídépítés technikai problémáival kívánok foglalkozni, hanem egy néprajzi érdekességgel: miképpen töltötte be a „közösségi ház” szerepét hosszú időn keresztül Nagykadács fedeles hídja.

A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, vagy pedig napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.

„A méhek tavaszi kieresztéséhez kapcsolódva az egész Kárpát-medencében ismert hiedelemszokás a farkasgégén való eresztés.”

A 16–17. században a Kárpát-medencén belül a töröktől leginkább védett területeken, főleg Erdélyben és a Felvidéken virágzott a méhészet. Magyarország keleti része, a szászok földje mindig is az egyik legintenzívebben méhészkedő erdélyi táj volt. Ezen a vidéken az 1880-as években 1000 lakosra 74 kaptár jutott, egész Magyarországon pedig csak 40. A vegyesajkú falvakban az arány még rosszabb, mert a románok nem, vagy alig méhészkedtek. 

Jámborné Balog Tünde művészete – mint nagyítólencse a gyújtóerejű napsugarakat – összegyűjti a Kárpát-medencei magyarság sorsának elemeit.

Valószínűleg nincs még egy ember, aki annyit tudna a csángók gazdálkodásáról, a gazdasági élet szerveződéséről, a műveléstechnikáiról és az állat­tartásáról, mint Halász Péter.

A hazulról hozott értékrenddel Nyisztor Tinkának hamarosan tapasztalnia kellett, hogy sem a politikai, sem az egyházi vezetők nem veszik komolyan az 1990-ben meghirdetett „demokráciát”, vagyis népakaratot.

A hungarikummozgalom nyomán létrejött értéktárakban a hagyományok megjelenítése igen eltérő módon történik meg, azonban az értékeknek a települési, megyei vagy nemzeti értéktárba történő felterjesztéséhez szükséges, a törvény által előírt adatlapmintáknak köszönhetően ezek egységes szempontok szerint kerülnek bemutatásra, illetve megjelenítésre.

Deáky András vállalta a harcot! Nem futott sem külföldre, sem Magyarországra, de még a Székelyföld Hargita megyében maradt részébe sem.

A fazekasság a kézműves ipar egyik legrégibb ága. Régészeti leletek megszámlálhatatlan sokasága jelzi, hogy már a mezolitikumban készítettek agyag használati eszközöket, kerámia dísztárgyakat.

...míg a néprajzosok többsége karót nyelt tudós volt… addig Kallós bárhová ment, hazaérkezett.

… a „zenei anyanyelv” az általános zenei műveltség megalapozásának és gyarapításának, illetőleg a nemzeti azonosságtudat szilárdításának tényezőjévé vált.

A vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő-család fél évezredes története összmagyar és erdélyi sikertörténet egyben. Csodálatos a folytonossága, a kvalitása, a kisugárzása, mindaz, amitől a művészet korokon, ízléseken és történelmi korszakokon átível, és szellemi magasságokba képes emelni az egyént és a közösséget egyaránt.

A Mérai Hagyományőrzők Egyesületének a vezetősége fontosnak tartotta, hogy nagyobb rendezvények lebonyolítására alkalmas területtel rendelkezzen…

Jubileumi rendezvénnyel ünnepelte a csíkszeredai székhelyű Romániai Magyar Népművészek Szövetsége (RMNSZ) fennállásának huszadik évfordulóját. Az ünnepség a VI. Székelyföldi Napok keretében október 17-én Csíkszereda polgármesteri hivatala dísztermében zajlott az RMNSZ, a Hargita Megyei Kulturális Központ és Hargita Megye Tanácsának közös szervezésében.

1985-ben az alkalmi muzsikusokat meghívták Gilyén Márton nagyobbik leányának keresztelőjére. Ez volt az első igazi fellépésük, és innen számítják zenekari létüket.

A gúny- és ragadványnevek régóta létezhetnek, de ma már eltűnőben vannak: az öregebbek még használják őket, a fiatalabbak kevésbé. 

A magyarországi Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság megbízásából a Kriza János Néprajzi Társaság és az Élő Erdély Egyesület közösen indította el az Erdélyi Értéktár létrehozását.

„Anna. Asszonysors a XX. században” - a huszadik századi székelyföldi hagyományos paraszti kultúrát egy – erdélyi viszonylatban előzmény nélküli – sajátos perspektívából, egy női életút felől szemlélve próbálja bemutatni.

A Magyarországi Tájházak Szövetsége 2015-ben dr. Kéri Gáspárt, a Gálospetri és az Érszalacsi Magyar Tájház alapítóját és fenntartóját tüntette ki az Év tájházvezetője címmel.

„De a jószágot sëhogy së szerette Béni. Ha ü most mongyuk adott annak a jószágnak, má mikor bement má akkor mëgmosta a kezít. Ezírt meg idesapám nagyon haragudott, szitta mindig: te szocilista, aszongya neki, nem akarsz dógozni.”

A mindennapok munkája, a közös ünneplés és a közös mulatság hozta közel egymáshoz a fiatalokat, élesztette fel szívük tüzes lángját, egymás iránti vonzalmuk kialakulását…

Hideg (Lakatos) Anna 1936-ban született Ördöngösfüzesen. Református családban nevelkedett, szülei földműveléssel foglalkoztak. Már kisgyermekként nagy érdeklődéssel hallgatta nagyszülei, szülei, valamint a szomszédban élő idősebbek meséit, népdalait.

Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett terepkutatásokat. Összesen 5000 dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról…

A kultúrotthonhoz érve véget ért a játék. Mindenki elment, megmosakodott, felöltözött rendes ruhába, mert meg voltak telve sárral a játékos dulakodások miatt. Ezután megkezdődött a vacsora.