Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Székelykapuk régen és ma

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma* címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

A száznyolcvannál több oldalas, gazdagon illusztrált kiadvány Kovászna megye Székelykapu programjának részeként jelent meg, Kovászna Megye Tanácsa költségén, a néprajzos múzeumi munkatárs, Szőcsné Gazda Enikő szerkesztésében. A nyomdai előkészítés és a nyomdai munkák minősége a kolozsvári Idea Plus vállalkozást dicséri.

A szerző elöljáróban kiemeli, hogy másfél századdal korábban Orbán Balázs szerint „e kapuk inkább ékitményül, mint szükségből állanak ott, mert a székelynek hagyományos vendégszeretete nem igen engedi meg a kapu bezárását”.

Az első fejezet az elnevezéseket tisztázza: a kapukat nevezik nagynak, kötöttnek és galambbúgosnak is, már 17. századi forrásokban így bukkannak fel a három oszlopon álló, néha kiskapuval kiegészített építmények.

A kutatásukkal kapcsolatosan a szerző kiemeli: a régi kapukról Orbán Balázstól kapunk híradást, legkorábbi ábrázolásukat Huszka Józsefnek köszönhetjük (bár a hun eredettel kapcsolatos felfogása ma már nem állja meg a helyét). A 20. század elején Szinte Gábor és Malonyay Dezső is pusztulásukat állapította meg. Kutatásuk azonban nem pusztán számbavételüket jelentette, hanem adatgyűjtést, az eredet kérdésének tárgyalását is. Viski Károly (eredetkérdés), Bartha Károly (bágyi kapuállítás), Szabó T. Attila (levéltári adatok), B. Nagy Margit, az udvarhelyszéki Csergő Bálint és Kovács Piroska neve jól ismert a téma iránt érdeklődők számára. A székelykapuk eredetét vizsgálva a témával korábban foglalkozó szakemberek elképzeléseit, feltételezéseit is bőven idézi a szerző.

Készítésüknek külön fejezetet szentelt (A székelykapu készítése), ebben a terjedelmes részben tárgyalja az építmények anyagát, alkotórészeinek megnevezését, a szerkezeti elemek kivágását, a felület díszítésmódját, a felállítást, valamint a feliratok funkcióit (üdvözlő, búcsúztató, elhárító, elmélkedő, vallásos) is.


Székelykapu a gyergyószentmiklósi Selyem utcában 1961­ben
(FORTEPAN/Pálfi Balázs adományozó)

A könyv legterjedelmesebb része Kapuk, korok címmel és A székelykapu elterjedése, táji formái, díszítése alcímmel vázolja e kaputípus és változatainak térbeli elterjedését a Székelyföld határain túl, összegezve az erre vonatkozó korábbi adatokat. E rész nagy értéke a számos illusztráció. A szerző itt veszi számba a régmúlt idők kaputípusait, vagyis a táji változatokat, vagyis mitől tartják háromszékinek, udvarhelyszékinek, csíkinak valamely építményt. Azt a folyamatot is végigköveti, legalábbis vázolja, amint nemzeti jelképpé váltak (A székelykapuk ma). Mint megállapítja, a székelykapu mindig is bírt jelképes tartalommal. „Erdély Magyarországtól elszakítása adott ezután nagy lendületet mind itthon, mind idegenben a jelkép vagy jelképként is funkcionáló kapuk állításának. Ebben az időben gyakorlatilag megszűnt a kapuállítás helyi, székelyföldi gyakorlata” – összegez a szerző hozzátéve, hogy „Erdély elszakításának hatására a székelykapu már a két világháború között egyfajta nemzeti jelkép is volt”. 1940-ben a bevonuló magyar csapatokat diadalkapukkal fogadták, ám ezek méretben és szerkezetükben is eltértek a korábbiaktól, a hagyományosnak tekintett kapuktól.

Az 1989-es rendszerváltozás után egyrészt a székelyföldi és elsősorban háromszéki falukapuk, másrészt a világ számos pontján jelképként, emlékműként felállított kapuk követték e „hagyományt”, eltorzítva eme építmények eredeti méreteit, arányait, átalakítva díszítésüket.


Udvarhelyi kapu 1941­ben (FORTEPAN/Schermann Ákos adományozó)

Szó esik természetesen a Székelyföldön folyó kapumentésről is: a régi kapuk feljavításáról, óvásáról, restaurálásáról, kisebb gyűjtemények kialakításáról. Az Összegzést szakirodalom, településjegyzék, román és angol nyelvű kivonat követi a könyv végén.

Az érdeklődők számára közérthető nyelvezettel megfogalmazott, bőven adatolt ismertető, összegző könyvszöveg és a dokumentum értékű képanyag Balassa M. Iván munkáját kiemelkedően fontos kiadvánnyá teszik. Örvendetes, hogy e munka kiadója a Székelyföldön széles körben ismert Székely Nemzeti Múzeum. Ha azt vizsgáljuk, hogy e könyvvel újat akart-e mondani számunkra a szerző és kiadó, vagy inkább az összegzést szolgálja, utóbbira bólintunk rá. Alapos munka, igényes kivitelezés szolgálja az olvasót, földrajzi területtől és korosztálytól függetlenül.

 

* Balassa M. Iván: Székelykapuk régen és ma. A Székely Nemzeti Múzeum kiadása, Sepsiszentgyörgy, 2016, 184 p.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.

Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.

A majorság „hátrafelé kapar”, a disznó „előre túr”, a hallal „elúszik a szerencse” vagy „gazdagságot hoz”?

A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.

„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.

Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.