Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Két moldvai magyar néprajzi doktor arcképe

Nem a sikeres emberekről közismert szóhasználat mondatja velem, hogy dr. Nyisztor Tinka – aki a Tázló menti Pusztinában született 1957-ben – már gyermekkorában kivált társai közül. A városi kórházban ráragadt néhány román szó, így csángó magyar osztálytársai segítségére lehetett abban az iskolában, ahol szégyenletes módon csakis román nyelvű oktatás volt.


A pusztinai templom.

Caption

Később népszámlálási biztosként másodmagával nem volt hajlandó románnak beírni a magukat magyarnak valló falustársait. Miután Sepsiszentgyörgyre költözött, számítógépes programozóként Gazda Klára és Kósa-Szántó Vilma népművészeti előadásain ismerte föl a hagyományos csángó műveltség értékeit, ami különben nem volt jellemző az Erdélybe került moldvai csángók többségére. Tinka tehát hozhatott magával némi ösztönös késztetést a szülői házból. Nagyapja, Keszáp István a parasztélet rendjét nagyszerűen átlátó beszélgetőtársam volt, édesanyja, Keszáp Ilona pedig nagy tudású nótafa, tehetséges népi mesemondó, aki szívesen osztotta meg tudását a hozzá látogató gyűjtőkkel és kutatókkal.

Ezzel a hazulról hozott értékrenddel Nyisztor Tinkának hamarosan tapasztalnia kellett, hogy sem a politikai, sem az egyházi vezetők nem veszik komolyan az 1990-ben meghirdetett „demokráciát”, vagyis népakaratot. A diktatúrában nevelkedett elöljárók még tárgyalópartnernek sem tekintették a csángók szószólóit. Tinkának is látnia kellett, hogy – mint megfogalmazta – „milyen csúnyán elbántak azokkal, akik aláírásukkal kérni merték azt, ami jogosan jár nekik.” Majd ekképpen folytatja: „Láttam, hogy diploma nélkül nem tudok segíteni nekik a papokkal szemben.” Neki is el kellett tehát indulnia a felelős külhoni magyar értelmiség útján, amire Domokos Pál Péter így emlékezett: „Már akkor [1924] éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni.” (Az én Erdélyem. Domokos Pál Péter elmondja életét Balogh Júliának. Életutak 1. Vita Kiadó. Bp. 1988. 17.)

1990 őszén a már betelt létszám ellenére Tinka bekerült a Budapesten működő, külhoni magyar diákok fölzárkózását szolgáló Nemzetközi Előkészítő Intézetbe, ahonnan aztán az ELTE néprajzi szakát választotta. Keserves évek következtek számára, amíg behozta azt a hatalmas hátrányt, ami szülőföldjén érte, ahol nem tanulhatott anyanyelvén, nem ismerhette meg a magyar művelődés alapjait, sőt nélkülöznie kellett a szülőfalujában megszokott társadalmi élet hagyományos rendjét is, ami mindnyájuk számára megkönnyítheti az életben való eligazodást. Tinka később – már néprajzosként – így emlékezett vissza Benkei Ildikónak erre az állapotra: „Itt nálunk nem sokan ismerték, hogy mi az a depresszió, stressz […] A hagyományok elhagyása ezzel jár, mert állandóan ki kell találni, hogy merre menjünk. Gondolkodni kell, mit csináljunk, ha nem a kitaposott ösvényen járunk.” (Szent István gyermekei. Nyisztor Tinkával beszélget Benkei Ildikó, Magyarnak lenni, XLIV. Kariosz Kiadó. 2008. 34.)


Nyisztor Tinka.

Nyisztor Tinka. Kép: Erdélyi Napló

Bár sokan segítették, nem volt könnyű számára az az öt esztendő, amíg a diplomát kezébe vehette. Mégis, tanárai biztatására doktori iskolába iratkozott, s elfogadott egy svájci ösztöndíjat. Egy évig Bukarestben tanult, aztán Svájcban, de rendszeresen hazajárt Moldvába terepezni, hogy a csángó népi műveltség emlékeit gyűjtse, valamint hogy folytassa a harcot, amely a moldvai magyarok anyanyelvű vallásgyakorlatának az érvényesítéséért folyt. A néprajztudomány és az emberjogi küzdelem csak látszólag különbözik egymástól, az élet valóságában épphogy egymásra épülnek. „Hiszen – mondotta egy ízben Benkei Ildikónak – csak akkor tudok […] érvelni, ha nagyon tisztában vagyok a tudnivalókkal. […] Nekem ne mondja meg […] se a pap, se a tudós a román vagy a magyar akadémiáról, hogy mi vagyok…” (Szent István gyermekei. 2008. 58.) Ehhez a harchoz persze szüksége volt ahhoz az érzelmi feltöltődéshez is, amihez Svájcban jutott, ahol tapasztalhatta, hogy a különböző nemzetek fiai jól megférnek egymással, s egyik sem akar a másik fölé kerekedni – ilyen tapasztalatok nélkül pedig aligha tudta volna meggyőzni igazáról Bukarestben a svájci születésű pápai nunciust. De amikor Vatikánban járt a pusztinai asszonyokkal, ott már nem volt elég a puszta igazság, nagyobb ellenerőkbe ütköztek.

Készülő doktori disszertációja konzulensének, az etnográfus professzor dr. Kisbán Eszter irányításával Tinka hamar rátalált a helyzetéhez és érdeklődéséhez leginkább passzoló témára, melyben kibontakoztathatta képességeit, illetve megmutathatta tehetségét. Ez a téma pedig a moldvai magyarok táplálkozásának néprajza, amihez aztán hűséges is maradt mind a mai napig. Munkásságának eredményeként sikerült meghatároznia a moldvai magyarok táplálkozáskultúrájának legfontosabb ismérveit és elemeit. Ezek nem annyira sajátosan a moldvai magyarsághoz kötődő jellegzetességek, hanem inkább a Kárpát-medence, vagy Kelet-Közép-Európa jórészt középkori, de mindenképpen századokkal ezelőtti öröksége.

Ahogy a moldvai magyarok folklórja – ének- és tánckultúrája –, valamint tájnyelve a korábbi magyar művelődés emlékezetét őrzi, úgy az ételek, az ételkészítési- és az étkezési szokások is ennek a hagyománynak az emlékeiről beszélnek. Ilyen a „középkortól fővő kása” – vagyis a puliszka –; a növénylevélbe csavart ízesített, zsíros kása, a galuska; a különféle sebes (savanyú) levesek; a rántás sajátos szerepe: nem sűrít, hanem ízesít; ilyen az ünnepek alkalmával a kenyeret pótló, később inkább csemegeként fogyasztott kukoricalepény, a pitán; továbbá a sózásra és tartósításra használt, azon a tájon gyakori természetes sósvíz.

Nyisztor Tinka táplálkozástudományi kutatásai eredményeként számos kisebb-nagyobb tanulmányon kívül két rangos kötet látott napvilágot. Az egyik társszerzővel összeállított „szakácskönyv” (Nyisztor Tinka–Pákozdi Judit: Csángó galuska. Babér Kiadó. 2009), ami 140 „csángó receptet” tartalmaz az alivánkától a zsuffáig – az előbbi aludttejjel és kaporra készült, tepsiben, esetleg káposztalevélen sült kukoricalepényt, az utóbbi megtört kendermagból készült túrószerű habot jelent. „A moldvai magyarok étkezési szokásai olyan archaikumokat őriztek meg máig, amelyek […] korábban az európai táplálkozáskultúra, gasztronómiai alapvonásaihoz tartoztak” – írja róla Kisbán Eszter professzor emeritus. A másik a szerző doktori disszertációjának anyaga (Hétköznapok és ünnepnapok – A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája. KJNT Kolozsvár 2013), melyben helyet kapott egy rövid módszertani fejezet, továbbá a hétköznapok és az ünnepnapok – húshagyókedd, keresztelő, lakodalom és a halotti tor – rendjének és ételeinek élvezetes bemutatása is. A téma bőséges szakirodalma és egy pusztinai főzőné füzetének anyaga zárja a kötetet. Véleményem szerint a könyv legértékesebb részei azok a szerző által műfaji vagy módszertani szempontból sűrűleírásnak nevezett fejezetek, amelyek úgy születtek, hogy a társadalomkutató személyesen részt vett a megfigyelt közösség mindennapi és ünnepi életében, megfigyelte s följegyezte annak minden érdemleges mozzanatát. Itt érvényesültek aztán a szerző közösségi és személyes adottságai: nagyon könnyen kapcsolatba került a helyiekkel, mivel közülük származott, és mert igen jártas volt a néprajztudományban. Ezekkel a sűrűleírásokkal a szerző nagyítóüveget tart a vizsgált témában a közösség fölé. Így részletekbe menően megismerhetjük egy-egy hétköznap vagy ünnepi alkalom lefolyását, ami messze meghaladja a szokásos néprajzi leírások adatgazdagságát. Reméljük, hogy Nyisztor Tinka ennek a kutatási módszernek az útján halad további munkája során is. A moldvai magyarok népéletének vizsgálata során mindinkább eluralkodó, egy-egy jelenségre röpke pillantást vető „kutatási módszerek” mellett az ő gyakorlata üde színfoltot és gazdag tudományos hozadékot jelenthetne.

Tudomásom szerint jelenleg egy Karácsonkőn (Piatra Neamţ) tervezett „kelengye” témájú néprajzi konferenciára készül, s erre az alkalomra szeretné román nyelven is megjelentetni disszertációjának anyagát.

*


Iancu Laura

Iancu Laura. Thaler Tamás fényképe

A moldvai magyarság másik néprajzi doktorátussal rendelkező kutatója a Magyarfaluból (Arini) származó dr. Iancu Laura, aki 1978-ban a közeli Törökhídja/Törökpadja (Podu Turcului) kórházában született. Mint valamennyi moldvai csángó magyar gyermek, az általános iskolát szülőfaluja román tannyelvű iskolájában kezdte, de már a csíkszeredai József Attila Általános Iskolában fejezte be, majd az ottani képzőművészeti szakközépiskolába került. Ezek után elvégezte a szegedi tudományegyetem néprajzi szakát, a doktori fokozatot pedig a pécsi tudományegyetem Néprajzi Tanszékén szerezte meg. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének munkatársa.

Itt kell elmondanom, hogy Iancu Laura az ezredfordulótól szépirodalmi munkásságot is folytat: verset, prózát és drámát ír, s nem merném, valószínűleg nem is lehet megítélni, hogy melyik műfajban alkot értékesebbet. Már csak azért sem, mert több munkájában elválaszthatatlan egymástól a néprajztudomány, illetve a népéletet szépirodalmi eszközökkel való megjelenítése. Idetartozik a moldvai magyarságról az elsők között hírt adó Petrás Incze János című, minorita szerzetesről készült színműve is, amely elsősorban a magyarságát megvalló és magyar híveit szolgáló agg lelkiatya politikai üldöztetését mutatja be. Ilyen továbbá a Domokos Pál Péter emlékének ajánlott Szeretföld című elbeszélés, vagy inkább néprajzi és szociográfiai ihletésű kisregény. (Iancu Laura: Szeretföld. Magyar Napló. Bp. 2011.) Ebben a szépirodalmi remekműben a moldvai magyarság valóságából megteremtett, újjászült világ sokszorta jellemzőbb, torokszorítóbb, mint maga a valóság, talán azért, mert az igazat mondja, s nem csak a valódit. A szerző – éppen mert néprajztudós is – néhány mondattal sokszor többet, teljesebbet közöl, mint a legtöbb tudományos tanulmány. (Bővebben lásd: Halász Péter: „Kit feldob magából egy nép…” – Iancu Lura Szeretföldje. In. Uő: „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” Néprajzi, tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról. KJNT Kolozsvár 2015. 415–418.)

Néprajzi – honismereti – kutatásokkal Laura már egyetemista korában elkezdett foglalkozni. Ennek első eredménye a saját és mások gyűjtéseiből – Benedek Katalin néprajzkutató közreműködésével – összeállított Johófiú Jankó című kötet, amit saját maga által összeszedett, magyarfalusi archív fényképekkel illusztrált. Ezt követően sem hagyott fel a faluja népéletét megörökítő régi fényképek gyűjtésével, és 2005-ben – ugyancsak Benedek Katalinnal közösen – imponáló mennyiségű, csaknem kétszáz, Magyarfaluban és Egyházaskozáron készült fotóból álló albumot jelentettek meg. (Iancu Laura–Benedek Katalin: Magyarfalusi emlékek. MTA Néprajzi Kutatóintézet. Bp. 2005.) Nyilván nem került különösebb megerőltetésébe, hogy moldvai és Baranya megyei falutársaitól, rokonaitól összegyűjtse a moldvai magyarok hagyományos paraszti életét bemutató képeket; milyen kár, hogy az Erdélybe és Belső-Magyarországra jutott moldvai diákok kezéből nem kerültek ki tucatszám ilyen, vagy ehhez hasonló néprajzi értékeket őrző gyűjtemények.

A Szegedi Tudományegyetemen töltött évek sem csak a tanulást szolgálták, 2007-ben megvédett szakdolgozatához olyan jelentős mennyiségű anyagot sikerült szülőfalujából összegyűjtenie, ami aztán négy esztendő múlva kibővítve és átdolgozva megjelenhetett a Jeles napok, ünnepi szokások a Moldvai Magyarfaluban című, százötven oldalas kiadványban. (Iancu Laura: Jeles napok, ünnepi szokások a Moldvai Magyarfaluban. Kisebbségkutatás Könyvek. Lucidus Kiadó. Bp. 2011.) A moldvai magyarokkal foglalkozó gyűjtők és kutatók általában hajlamosak arra, hogy hagyományos kultúrájuk némely területét helyi, csángó sajátosságnak tekintsék, sőt nyilvánítsák. Iancu Laura kismonográfiájából azonban éppen az derül ki, hogy a Magyarfaluban ismeretes jelesnapi szokások milyen szorosan kötődnek a Kárpát-medencén belüli magyarság hagyományos szokás- és hiedelemvilágához, eltérések inkább csak a napjainkban való megélés elevenségében mutatkoznak. De azért találkozhatunk Moldvában, jelesül Magyarfaluban markánsabban, részletesebben gyakorolt szokásjelenségekkel is. Ilyen a Vízkereszt tájékán esedékes házszentelés – egyszersmind az egyházi adó beszedésének – szokása és gyakorlata, amiről azonban évről-évre egyre több rituális elem kopik le. Ilyen továbbá a farsangvégi húshagyat és mindmáig elhagyhatatlan kelléke a speciálisan készített töltött tyúk; aztán a Magyarfaluban s általában Moldvában különlegesen sokáig – egészen az 1950–1960-as évekig – megmaradt fehérvasárnapi mátkaváltás, a leánybarátságot megpecsételő műrokonsági kapcsolat szép, személyes emlékekben ma is élő szokása. Végül ilyen a – magyar nyelvterületen mai tudásunk szerint csak a moldvai csángók köréből ismert – Szent András-napi rítus, amikor a farkasok és egyéb ártalmak elleni védekezésül összekötötték az ollók két szárát, s fokhagymával kenték meg az ajtók szemöldökfáját. „A magyarfalusi szokások akár ünnepnapokhoz, akár hétköznapokhoz kapcsolódnak, azonos lényeget hordoznak: azokat valamilyen természetfölötti »erővel« állítják összefüggésbe. A közösség számára ugyanakkor a vallásos ünnepek adnak alkalmat arra, hogy az egyének jobbik, szebbik, keresztényibb, egyszóval előnyösebb énjüket nyilvánosan megmutathassák, közösségi összetartozásukat kifejezhessék” – olvasható a Jeles napok, ünnepi szokások a Moldvai Magyarfaluban című kötetben. (Iancu Laura: Jeles napok, ünnepi szokások a Moldvai Magyarfaluban. Kisebbségkutatás Könyvek. Lucidus Kiadó. Bp. 2011.)

Iancu Laura termékenységét mutatja – két fiacskáján kívül –, hogy a Jeles napok megjelenése után két évvel napvilágot látott doktori disszertációjának imponáló, több mint 400 oldalas kötete is. [Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban. Néprajzi vizsgálat. (Studia Ethnologica Hungarica XVII.) L’Harmattan – PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék. Bp.-Pécs 2013.] Ebben tisztázza a helyi vallás fogalmát, vázolja kutatásának módszertanát, s áttekinti a moldvai magyar katolikusokra vonatkozó valláskutatás főbb területeit, eddigi eredményeit, valamint meglévő hiányosságait. A szerző már itt találkozik azzal a problémával, hogy míg a legtöbb csángó kultúrával foglalkozó munka a lokálisból igyekszik − legtöbbször nem is kellő megalapozottsággal − általánosítani, ő egy konkrét közösségre vonatkozóan, a lokális kereszténység vizsgálatát tűzte ki feladatul. Csak sajnálhatjuk, hogy egy ilyen tiszteletreméltó vállalkozáshoz ma még nélkülöznünk kell a hasonló színvonalon feltárt földrajzi hátteret, így többnyire alkalmi összevetésekkel kell megelégednünk. Ilyenkor újra és újra átérezhetjük a helyzet tragikumát: a rendelkezésre álló csekély muníció elfecsérlésével oly sok energiát pazarolt el evidenciák – esetünkben a moldvai csángók magyarságának – cáfolatára vagy bizonygatására. Mennyivel előbbre tartanánk a rohamosan kivesző hagyományos csángó kultúra tudományos feltárásában, ha a jobb sorsra érdemes kutatómunkák során az energiákat inkább erre a célra fordították volna.


Készül a csángó galuska

Készül a csángó galuska. Kép: Turbéky Dénes (forrás: hagyomanyokhaza.hu)

A könyv további fejezetei a szerző közvetlen, immár elsősorban saját közösségétől nyert tudásanyagára épülnek, és a lehető legteljesebb áttekintést nyújtják a helyi vallás elemeiről: a természetfeletti lényekről (szentháromság, angyalok, démonok); a lélek, a halál, a túlvilág és az eszkatológia (világvége) kultuszáról; a vallási szocializáció (nevelés, vallásos tudat megalapozása) részleteiről; a vallási kultusz (mise, prédikáció, a papi feladatkörök, az ima és az imádkozás módja, tartalma, eszközei, a böjt) részleteiről, megéléséről; a szentekről, képeikről és tiszteletükről; a szentelmények (szenteltvíz, szentelt növények, gyertya stb.) szerepéről; végül a különböző (otthoni, templomi, köztéri, temetői) kultuszterekről. Talán ezekben érvényesülnek leginkább Iancu Laura helyi kötődéséből fakadó lehetőségei. Mint például a misén résztvevők egyéni – tehát rendkívül bensőséges – imádkozására vonatkozó ismeretek, amit a szerző tapasztalatai szerint „a mise előtt, vagy az egyetemes könyörgések felolvasása, vagy az Oltáriszentség felmutatása során, vagy az áldoztatás alatt, vagy pedig a mise végén mondanak el.” Fontos ugyanis, hogy itt a hangsúly nem a kérés teljesülésében, hanem az ima meghallgatásába vetett hiten van. „Vajegyszer meg kell hallgasson az Isten”; „mikor jónak lássa megadja az Isten”; „ha vajegyszer megérdemlem lesz, megadja lesz”.

Az utóbbi években – az MTA Néprajztudományi Intézetében folyó kutatásokba kapcsolódva – a készülő Magyar Népköltészeti Lexikonba írja a népi vallásossággal, balladákkal foglalkozó szócikkeket. Emellett a vallási élet a moldvai katolikusoknál a 19. században, Oláhországi Boldog Jeremiás kultusza, valamint a világkép és a nyelvjárás összefüggései témát kutatja.

Ha mármost fölvetjük a kérdést, hogy milyen közös ismérvei vannak a két, itt bemutatott moldvai magyar néprajzi doktor tudományos tevékenységének, leginkább arra célszerű rámutatnunk, hogy mindketten a szülőfalujukból kiindulva, viszonylag jól körülhatárolható témakörben, mélyfúrásszerű módszerrel dolgoznak. Fontosnak tartom továbbá, hogy bár egyikük sem vesztegeti energiáit nyilvánvaló tények fölösleges bizonygatására, de a munkájuk során feltárt összefüggések egyértelműen bizonyítják, hogy a moldvai magyaroknak akár a táplálkozáskultúráját, akár a jeles napi szokásait vagy a vallási életét tárják fel, annak minden eleme – a nyilvánvaló román kölcsönhatások mellett – a Kárpát-medencén belüli magyarokéval mutat kulturális összetartozást.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.

„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.

Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.