Bonyolult, de lelkesedéssel teli időszakban, 1942. augusztus 12-én született Alsócsernátonban nagy hivatástudattal megáldott néptanítói családban. Fiatalkori évei a háromszéki értelmiségi, kuriális családok sajátos korabeli sorsát is tükrözik. A szászrégeni középiskolában érettségizett 1960-ban, majd a kézdivásárhelyi mezőgazdasági iskolában posztliceális képzésben vett rész 1961 és 1964 között. Szakmai, néprajzos-muzeológusi ismereteit Bukarestben bővítette 1982 és 1985 között. Pár éven át (1964– 1970) előbb Szászrégenben, majd rövid ideig a kézdivásárhelyi múzeumban dolgozott. Közben cselekvően részt vett az édesapja által megálmodott csernátoni tájmúzeum alapításában, amely 1973. február 25-én nyitotta meg kapuit az alsócsernátoni Damokos-kúriában.
A represszív szervek zaklatásai 1977-ben a múzeumalapító korai halálát okozták. Így az idős Haszmann Pál és Cseh Ida által évtizedeken át összegyűjtött kollekciók szakszerű múzeumi kiállításokba való szervezése, folyamatos működtetése azután elsősorban ifjabb Haszmann Pálra és testvéreire, Haszmann Józsefre és Lajosra, valamint családjaikra hárult. Az utóbbi 45 évben a csernátoni tájmúzeumban számos látványos, szakmailag megalapozott kiállítást szerveztek a háromszéki lófő családok sajátos életmódjáról, kúriáiról, lakberendezéseiről, jelesebb embereiről, festett bútorairól, kandallós tüzelőszerkezeteiről, textilés viseletkultúrájáról, az 1848-as forradalom és az első világháború helyi emlékezetéről, vonatkozásairól.
Haszmann Pál (jobbról) ikertestvérével, Józseffel
Az alsócsernátoni Damokos-kúria kertjében sikerült újra felépíteniük és berendezniük a háromszéki földműves családok legrégebbi reprezentatív hajlékait: például az albisi, a bélafalvi és a vargyasi lakóházat, a felsőcsernátoni vízimalmot, valamint számos monumentális méretű háromszéki fakaput. Ugyanott a helyi környezetbe szervesen beleillő, hiteles kiállítást szerveztek a régi háromszéki méhészetről, annak archaikus és korszerű eszközanyagáról, alakulásáról és fejlődéséről. Szintén a kúria kertjébe menekítették a háromszéki székely családok pusztulásra ítélt sírjeleit, fejfáit és sírköveit is.
Már az 1980-as évek elejétől kezdődően tudatosan gyűjtötték a háromszéki gazdálkodás, földművelés, állattenyésztés, szállítás, közlekedés, aratás-cséplés teljes eszközanyagát, amelyet folyamatosan és szakszerűen dokumentáltak. Egy melléképületben a 20. század legismertebb audiovizuális eszközeiből (gramofonokból, rádiókból, telefonokból, magnetofonokból, televíziókból stb.) szerveztek interaktív tárlatot. A kúria pincéjében pedig újszerű kiállítást rendeztek a háromszéki polgárosultabb családok öntött érckályháiból. Testvéreivel együtt 1977 után is következetesen tovább folytatta, tovább örökítette édesapjának kivételes emberi szellemiségét és intelmét: a múzeum önmagában csak holt tárgyak raktára, ha azt nem töltik meg rendre újabb és újabb emberi gondolatokkal, eszmékkel, tartalmakkal és jelentésekkel.
A múzeum kiállításait évente jelentős számú hazai és külföldi érdeklődő, iskolás, felnőtt, idős, erdélyi és magyarországi, valamint az utóbbi években egyre több hazai román turista látogatja. A múzeumban működő népfőiskola, a különböző táborok, képzések, szemináriumok, konferenciák messzemenően elősegítik, hogy a fiatal érdeklődők az intézményben módszeresen elsajátítsák a magyar népi díszítőművészet (fafaragás, bútorfestés, szövés) tudományát, technikáit, rejtelmeit, megismerjék a székely kultúra és kulturális örökség legsajátosabb, legértékesebb elemeit.
Sokoldalú ember volt: számos monumentális székely nagykapu motívumainak körvonalát faragás előtt ő rajzolta meg, sokszor pedig vésőt ragadott kezébe. A kúriában kiállított régi festett bútorok motívumait az érdeklődők legtöbbször az ő útmutatásai és rajzai alapján festették meg újra. Számos publikációjában és konferencia-előadásában szakszerűen elemezte, bemutatta a székely tárgyi kultúra sajátosságait és értékeit. A múzeum udvara mindig tele volt kisgyermekekkel, akiket elragadott csodálatosan előadott meséivel, történeteivel. Testvéreivel együtt számos audiovizuális eszközt, mezőgazdasági gépet megjavítottak, s minden szeptemberben azokat működésbe hozták.
Haszmann Pál Péter 1991-től kezdődően minden év nyarán nagy-nagy szeretettel fogadta a kolozsvári és a magyarországi néprajzi intézetek fiatal egyetemistáit, rendszerint többórás lenyűgöző előadást tartott nekik tárlatvezetés vagy szakmai gyakorlat közben. Számos záró dolgozathoz, egyetemi disszertációhoz, alapkutatáshoz nyújtott jól dokumentált, magas szintű, önzetlen támogatást. Közel félévszázad alatt fenntartotta, tovább ápolta és gyarapította e hely, e múzeum csodálatos emberi tartalmát, szellemiségét.
Haszmann Pál óvó tekintete kísérte mindig a múzeumba betérő csoportokat
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében. Éppen ezért úgy vélem, hogy ez az intézmény nemcsak szakmai, hanem összmagyar szimbólum is, és igencsak megérdemli a hungarikum státuszt.
Haszmann Pál Péter emberi és szakmai hitvallását nemrég így fogalmazta meg: „A székely ember lelkében, hitében, gondolkodásában szabadnak született, egész cselekvését eszerint fogalmazta és élte meg. Ez a mi esetünkben sem történhetett másképpen. A nehézségektől sohasem hátráltunk meg, nem riadtunk vissza. Kicsi gyermekkorunktól szüleink úgy neveltek, hogy a feladatoknak eleget kell tenni. Megalkudni semmi áron nem szabad. Az igazunk érvényesítéséért nagyon meg kell harcolnunk. Drága örökségünket meg kell ismernünk, gazdagítani kell azt nap, mint nap, és át kell örökítenünk e drága kincset nemzedékről nemzedékre. Ebbe nőttünk bele mi, a három fiútestvér, és ebben a szellemben egyengettük a gyermekeink életútját is.”
Utolsó találkozásaink és beszélgetéseink alkalmával jelezte, legfontosabb terveit, életcéljait voltaképp szinte mind megvalósította, s hitt abban, hogy családjának nagy hivatással és szakértelemmel megáldott fiataljai azokat még korszerűbb formában, még nagyobb tudással tovább is folytatják. Egy valami azért alapvetően nyugtalanította, s ez már nem csak családjára, hanem mireánk, barátaira, tisztelőire és támogatóira tartozik: a múzeum ingatlanjainak tulajdonjogi rendezése. „Ez a mi munkánk, és nem is kevés.”
Haszmann Pál 2021. április 10-én gyógyíthatatlan betegség miatt hirtelen elhunyt. A Kriza János Néprajzi Társaság és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének nevében békés nyugodalmat kívánunk neki, szeretteinek pedig vigasztalást.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás