Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az örökkévalóságba tartó bujkás ember

Kallós Zoltán kilencvenedik születésnapjára

A kötött szvetteres ember hatalmas tarisznyával a vállán újra és újra megjelent. Egész Mezőségen ismerték, a hírét legalábbis egészen biztosan. Keszün bement az udvarra, megkérdezte a háziasszonyt: van-e szegre való kancsója? Kidobtuk a fogast, a kancsókat meg fel a gabonás híjába, válaszolta az asszony. Meg kéne nézzük, mondta Zoli bácsi, hátha maradt néhány. A kukorica alatt találtak vagy tizennégyet, az egyiknek törött a szája, de ráírva az 1860-as évszám, s még valami. Megnézte alaposabban, hát ez áll rajta: Végy meg kurva mert szép vagyok. Egy tréfás fazekas­inas csinálhatta, valamelyik budapesti múzeumban ma is megnézhető.


Kallós Zoltán

Kallós Zoltán

Kallós Zoltán gyűjtéseinek többsége persze korántsem ilyen jópofa történetekkel „kirakott” séta volt. Csakhogy míg a néprajzosok többsége karót nyelt tudós volt, aki megrendelte az éneket vagy balladát, az adatközlő pedig ijedten teljesítette a tanár úr parancsát, addig Kallós bárhová ment, hazaérkezett. Kipakolta az ajándékba hozott pálinkát, kenyeret, esetenként szalonnát, édességet a gyermekeknek, gyöngyöt, cifra kendőt az asszonyoknak, később orvosságot is. Közben beszélgettek. Megtárgyalták a család, a szomszédság, a környék viselt dolgait, kikérték a Zoli bácsi véleményét a nagyleány férjhez adása felől, egyszóval ritkábban látott, de teljes jogú rokonként kezelték. Zolti volt, Zoli bácsi, legfeljebb tanítóbácsi, de mindenképp közéjük tartozott, s ha elkezdtek énekelni neki, az is olyan volt, mint amikor egymás között, közös munka alkalmával vagy bánat okán ered el a nóta.

Mert Zoli bácsi nem csak rendelt, de irányított és vitatkozott is. Rögtön észrevette, ha valaki másként énekelte a nótát, mint legutóbb azt is, ha a hallott változat egy korábban máshol megismerthez hasonlított, s mindjárt rá is kérdezett az okára. Nem botránkozott meg a vaskos vicceken, ismert minden szaftos pletykát, sőt, a társát is a másik faluból. Bámulatos memóriájával, énektudásával olyan tiszteletet ébresztett táncosaiban, énekeseiben, ami már-már a bálványimádás határát súrolta.

„Kezdetben csak rokoni körben gyűjtöttem. A feketelaki nagyanyám például gyönyörűen siratott. A Mezőségen versben siratnak, s akiben nincs bizonyos fokú költői tehetség, nevetség tárgya lesz. Innen születtek a siratóparódiák is. Még emlékszem, amint nagyanyám felállt a kisszékre, s így siratta a nagyapámat: „Összeteszem két kezemet,/úgy kérem jó istenemet,/hogy mehessek én is veled./Jaj már jön érted a pap,/hát én hová dugjalak/Elduglak a kiskertbe, a rozmaring tövébe,/Megmondom a sírásóknak,/csináljanak egy ablakot,/hogy még láthasd meg a napot.”

Az énekesek többnyire megismételtek minden sort, hogy azalatt legyen idejük kitalálni a következőt. A gyűjtő számára az is gondot okozott, hogy a többnyire írástudatlan adatközlőknek – ez elsősorban a moldvaiakra vonatkozott – hiába jutott eszükbe később egyik-másik dallam vagy szöveg, nem tudták lejegyezni. „A szövegek kötetlenek voltak, egyes régiesebb területeken külön élt a szöveg és dallam. De olyan is sokszor előfordult, hogy az énekesek azonos tartalmú, végtelen hosszúságú szövegeket fűztek össze. Egyik alkalommal figyelmeztettem Szájka Rózsa nénit, hogy ezt már énekelte. Mire ő: ragadnak össze a szövegek, Zoli bácsi, egyik indul a másik után.” Ahányszor énekelték, annyiféle változat született, mikor mi jutott eszükbe. Akadtak olyanok is, akik csak párban voltak hajlandók énekelni – amíg az egyik énekelt, a másik „költötte” a magáét.


Kallós Zoltán gyermekek körében

Kallós Zoltán gyermekek körében

Amíg nem volt magnója, fül után jegyezte le a dalokat. Egy idő után felhívták a Kodály Zoltán figyelmét, milyen fontos lenne korszerű berendezéssel támogatni a helyszínen élő gyűjtő munkáját. Kodály azonnal intézkedett, a legendás UHER magnó azonban még így is kabaréba illő módon került a Kallós birtokába. Tipikus kelet-európai történet: Zoli bácsi Budapestre menet beírta a vámáru-nyilatkozatba románul, hogy magnetofon szalagok, s vitt is magával néhány tekercset. Hazafelé – immár a magnó birtokában – már vesszőt tett a két szó közé: magnetofon, szalagok. Ilyen körülmények között valósulhatott meg a hatvanas évektől kezdődően az erdélyi és moldvai hangszeres zene gyűjtése.

És ez tette lehetővé Gyimesben annak a kivételesen drámai felvételnek a rögzítését is, amilyen a hazai népzenekutatás történetében azelőtt soha nem készült. A felvételen több asszony egyidejű siratóját hallhatjuk egy temetésen, a háttérben a zenekar az elhunyt kedvelt keserveseit játssza. A stúdióban felvett hasonló nóták meg sem közelítik a spontán siratás árasztotta hangulatot. A magnó mérete lehetővé tette, hogy kabát alá rejtve, az esemény megzavarása nélkül rögzítsenek bensőséges, megrázó szertartásokat. Ugyanakkor belegondolni is hátborzongató, hogy ez a legősibb népszokásunk gyakorlatilag változatlan formában vészelt át több mint egy évezredet.

„Az első hangszeres felvételeket Bonchidáról és Ördöngösfüzesről vittem haza. Mezőség sokáig ismeretlen világ volt a néprajzosok előtt, csak az 1940-es évek elején jelent meg Palotai Gertrúdtól egy tanulmány az egyedülálló széki rámás írásosokról, azt követően jött először Lajtha László Székre. Miközben Bartókék már a kilencszázas évek elején kijelentették, hogy a régi népzenei stílus a magyar nyelvterületen eltűnőben van, Szováton, Visán, a környéken még élt a régi stílus. Arra a következtetésre jutottam, elsősorban a környékbeli uradalmaknak köszönhető, hogy mindez életben maradhatott az észak-mezőségi falvakban. A falubeli lányok varrtak az úriasszonyoknak, majd maguknak is megvarrták ugyanazokat a darabokat. A zene tekintetében is valami hasonló történhetett: a bonchidai zenekartól előkerült Rákóczi ritka magyarja, ami Válaszúton Rákóczi indulójaként élt. Az öregek éltették e legendát, miszerint egy környékbeli településen, Sátoron – a hajdani dobokai vár közelében – táboroztak Rákóczi vitézei, ők táncoltak erre a dallamra. A bonchidaiak szerint a fejedelem megpihent egy fa alatt, s egy Legedi nevű híres prímás húzta neki a ritka magyart. Sokáig egységes volt a nemesség és parasztság zenei öröksége és ízlése. Hasonló eredetű lehet a Bánffy lassúja nevű tánc is, Bethlen Gáborról pedig létezik egy feljegyzés, miszerint annyira lassan táncolt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a mezőségi nemzetségek tánca lehetett, az akasztós. Azt is én ajánlottam a magyarországi néprajzosok figyelmébe, hogy az élet minden fontos mozzanata, születéstől a halálig nemzetségek szerint zajlott. A táncok is ilyenek voltak: Kissek tánca, Ballák tánca, Fodorok, Csete, Juhosok, Lovászok tánca.”


Karácsonyi műsor a válaszúti szórványkollégiumban

Karácsonyi műsor a válaszúti szórványkollégiumban

A mezőségi nemzetiségek együttélése érdekes módon nem gyakorolt különösebb hatást egymás folklórjára. Szabó T. Attila és Palotai Gertrúd Ismeretlen mezőségi hímzések című tanulmánya például azt állítja, hogy semmiféle idegen hatás nem észlelhető ezen a területen. Valószínűleg épp az egymástól való élesebb megkülönböztetés érdekében történt így. A vokális zenében is többnyire tükörfordításokkal találkozhatunk. A Rákóczi keserves például magyarul úgy kezdődik: vágják az erdei utat, románul meg így: taie calea pădurii. De több helyen felfedezhető a román kolindák magyar változata is.

A kommunizmus idején azonban nemcsak a magyar, de a román néprajzosokat sem nézte jó szemmel a hatalom. Az ötvenes években Buzán egyszer két ikont vásárolt Kallós. A tanácsnál felfigyeltek az ügyletre, ráküldték a rendőröket, a „rosszhiszemű” vásárlót elvitték, bezárták a tanács pincéjébe. A hevenyészett jegyzőkönyvben csalással vádolták meg, egészen pontosan azzal, hogy áron alul vásárolta az ikonokat. Désen tárgyalás is volt az ügyben, megpróbálták hamis tanúvallomásra bírni a két román asszonyt, akiktől Zoli bácsi a képeket vette, ők azonban nem voltak hajlandók erre. Az ikonokat a kolozsvári múzeumba is elküldték felértékelésre, a szakemberek 25–30 lejre taksálták az alkotások értékét – ahhoz képest, hogy Kallós 80 lejért vásárolta az egyiket. Végül nem hoztak elmarasztaló ítéletet, de a minden bizonnyal eredetileg más végkifejletre megkomponált határozat végén ottfelejtették, hogy az elítéltnek joga van fellebbezni.

Bákóból többször üzent neki a Szekuritáte: ne merjen odamenni. Zoli bácsi is kötelességének tartotta figyelmeztetni az oda készülőket. „Egy alkalommal engem is bekísértek: Kalugerből mentem Bákóba, néhány népművészeti dolgot készültem vásárolni a piacon. Amikor le akartam szállni a buszról, a hátsó ajtó zárva, az elsőnél pedig egy rendőr várt. Bevitt, megmotoztak, kikérdeztek, mit keresek ott, merre jártam, hasonlók. Azzal volt szerencsém, hogy magamnál hordtam egy Har­gi­ta, Kolozs és Bákó megyére érvényes kutatási szerződést. Még a Balladák könyve kiadása kapcsán állította ki a Kriterion igazgatója, Domokos Géza. Munkaviszonyt igazolt, évente megújították. Ellenkező esetben egykettőre rám sütötték volna a közveszélyes munkakerülést, így viszont kénytelenek voltak szabadon engedni.”

A moldvai kapcsolatokat még Kallósnak sem volt könnyű életben tartani. Az emberek nagyon féltek, tiltott volt a magyar ének. Ezért aztán rendszerint valamelyik bizalmasához ment, annak lakására hívták az adatközlőket. Még így is voltak azonban esetek, amikor az illető nem akart énekelni, vagy nem akarta bemondani a nevét. Tartottak a hatóságoktól, a paptól. „Amikor Halmosékkal és Szomjasékkal készítettünk portréfilmet Lészpeden, Jánó Anna nem akarta bemondani a nevét. Csak hosszas győzködésre vállalta. Az egész folyamatot filmezték, mégsem került be a filmbe, pedig mindent elmondott volna a helyzetről. Nagy kár érte.”

Gyimesen egy alkalommal házkutatásig fajultak a dolgok, a rendőrök elvitték Zoli bácsi jegyzeteit, s csak megcsonkítva adták vissza. Ilyen „értetlenkedések” közepette: mi az hogy magyarul Margitka, oláhul Mărincă?


Karácsonyi műsor a válaszúti szórványkollégiumban

Karácsonyi műsor a válaszúti szórványkollégiumban

Kallós elvi kérdésnek tartotta, ezért aztán soha nem hatolt be más szakterületére. Megmaradt Észak-Mezőségen, Széken és környékén, Kalotaszegen, Nádas-mentén, a gyimesi és a moldvai csángók között. Ezeket a területeket tartotta a legértékesebbnek és a legkevésbé kutatottnak. És még mindig rengeteg gyűjteni való van ott, hangoztatja. A legutóbbi balladás könyvben megjelentetett ötszázötvenes dalmennyiség csak a nagy egész töredéke „Az adattár az akadémiánál van, körülbelül 14 ezer dallam. Belátom, nagy munka, de jó lenne minél hamarább feldolgozni. Tudomásom szerint három cd-t készítenek elő mostanában három széki énekessel, Szabó Varga Gyurival, Csorba Jánossal és Pap Marival. Igazi ritkaságok, mivel Székről eddig többnyire hangszeres zenét gyűjtöttek, kevés szöveges zene jelent meg. Nagyon sajnálom, hogy nem készült felvétel Kallós Mákó nénivel Magyarszovátról, meg a többiekről: Tóbiás Sári, Manaszes Erzsi tizenöt-tizenhat évesek voltak, amikor hallgattam őket, de már ugyanazt tudták, mint az öregek. Sajnos, meghaltak, pótolhatatlanok.”

A válaszúti hajdani családi házban működő múzeum – Kallós Zoltán régi, örökös álma – egy élet munkájának lenyomata. Páratlan gyűjtemény és Kallós Zoltán várja ott a látogatókat. A helyben tanulók, a szórványkollégium lakói talán nem is érzékelik, micsoda kivételezett helyzetben vannak, hiszen egy másik iskola diákja pénzért is csak töredékéhez jut annak az örökségnek, amely Zoli bácsi révén mindennap ott sétál közöttük elmaradhatatlan posztó lajbijában.

Élő néprajzi lexikonként rótta a falvakat összekötő poros utakat a lajbis, szvetteres, bujkás ember. Abroszt, falvédőt, bokályt, mindent megnézett magának, azt is, ki mit vett magára, mit és hogyan táncol. Minden részlet érdekelte, így állt össze a fejében a népi kultúra teljessége. Az életmű, amely mindannyiunk öröksége és felelőssége.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.