Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az etnográfus dr. Kós Károly száz éve

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

A háború utáni, hosszú ideig tartó határzár idején számomra igen kedvesek voltak a szülővárosomban elérhető szakirodalmi olvasmányok. A néprajz fiatalon publikáló kutatója, Kós Károly iránt személyes okokból is felkeltődött az érdeklődésem. A kutató, tényfeltáró és elemző munkáját azért is korán megtanultam megbecsülni, mert magam is alaposan kutattam az agyagművesek, közelebbről a fekete kerámiával foglalkozó, szentesi korsós mesterek munkáját. Igyekeztem megmenteni a felszámolt műhelyek szerszámait, készítményeit, s igyekeztem rögzíteni a hajdan szorgalmasan dolgozó mesterek ismeretanyagát. Kós Károly vasi gyűjtése is igen nagy segítségemre volt.


Dr. Kós Károly (1919–1996)

1956 nyarán feloldották a határzárat. Betétlapot kaphattunk a személyi igazolványunkba, és a kötelező nyári katonai szolgálat után körutazást tehettünk Erdélyben. Kolozsvár volt az első állomásunk. Nagy szakmai haszonnal járt számomra, hiszen akkor már a második évét abszolvált etnográfus, muzeológus hallgatóként kelhettem útra. Vámszer Géza szervezte meg, hogy az etnográfus Kós Károllyal a Hójában találkozzunk, és a kiépülőben lévő szabadtéri gyűjteményben az ő vezetésével tájékozódhassunk. A kászoni, 17. századi boronaház már állt, tetőzete is elkészült. Szerencsémre a talpgerenda alatti rész még nem volt feltöltve, körbefalazva. Így a fal alatt bejuthattam a ház belső terébe, miután valamelyik iparos a bejárati ajtó kulcsát a zsebében felejtette. Így a szakszerű ismertetést Kós Károly csak a házon kívül tarthatta meg. Majd a katonai gyakorlótéren elsajátított lapos kúszással a kíváncsiság mégis bevitt a ház belsejébe. Mivel magam akkor már népi építkezési szakdolgozatomon kezdtem dolgozni, különös élménnyé vált a kászoni ház alapos megtekintése, a 17. századi mestergerenda felejthetetlen emlék marad. Ugyanilyen élethosszig tartó élmény volt a Kós Károllyal való szakmai beszélgetés. Néhány nappal később még a múzeumi munkahelyén is meglátogathattam.

A következő rokonlátogató állomásom Torda volt, ahonnét kissé kalandos körülmények között eljuthattam Torockóra is. Itt Dankanits Ádámmal és az utóbb balladákat gyűjtő Kallós Zoltánnal ismerkedhettem meg, akik Kós Károly irányításával egy nagyobb munkacsoport tagjaiként a majdani torockói monográfián dolgoztak. Ők a látogatásom idején, éppen vasárnap is a hajdani bányászok és kohászok városkájában maradtak. Dankanits Ádám ismertette a kutatás teljes tervét, módszereit. Hangsúlyozta, hogy milyen munkaközösségi rendszert szervezett Kós Károly. Torockó minden zegzugát bejárta velem. Nagy szakmai és emberi élményekkel gazdagodva térhettem haza. Nagy várakozással és messze vezető terveket szőve kezdtem a harmadik évfolyamot.

Szerettem volna már a következő évben is visszatérni Kolozsvárra, hogy alaposabban megismerhessem Kós Károly etnográfiai műhelyét. Az októberi vihart követő „novemberi fagyosság” hosszú időre elzárta az utazás lehetőségét. Mire a hatvanas években ismét utazni lehetett, én már állásban voltam. Múzeumigazgatóként olyan helyen szolgáltam, ahol az utazásra legalkalmasabb hónapokban nem lehettem távol. Nem vehettem részt a fiatalabb nemzedék nagy és gondtalan utazásaiban.

Olykor még a diákságom időszakában a budapesti Egyetemi Könyvtár folyóirat-olvasója polcán megtalálhattam a friss Studii şi Cercetări de Istoria Artei (Művészettörténeti tanulmányok – szerk. megj.) számot, olykor követhettem gyarló román tudásommal Kós Károly munkáját. Vizuálisan is előttem van emlékeimben a kályhacsempékről írt dolgozata, a csempék rajzaival. A pesti Néprajzi Intézet könyvtárában, ami egyben a diákok szemináriumi helyisége volt, lelkesen forgattuk a faekékről, a kosaras juhászatról írott korai dolgozatait.

Amikor Balassa Ivántól 1961-ben átvettem a sárospataki Rákóczi Múzeum igazgatását már megindult Kovalovszki Julia, a nemrég elhunyt régész ásatássorozata a vár, a kastély legszűkebb környezetében. Talán 1962-ben elég sok kályhacsempét talált. Ezek részben a pataki habánok gyártmányai voltak. Domború mintázatuk mondhatni végtelen hálóként ölelte körbe a fűtőberendezést. Sok csak mázatlan volt. Egy részük zöld színnel mázas. Volt olyan, ami csak kettétört, de a darabok egymás mellől kerültek elő. Jól össze lehetett illeszteni a darabokat. A minta beleégett az emlékezetembe. Tíz év múlva Kós Károly 1972-es tanulmánykötetében megleltem a csempék megszólalásig azonos hasonmását. Székelyföldről, falusi háztartásból kerültek a korai (a 19. század végéről, a 20. század elei) gyűjtésekből a múzeumba. Meggyőző példája volt annak, hogy a mindenkori jelen néprajzi gyűjtése hátterében évszázados folytonosság van. Néha a tárgyak egymás feleselő párjai, néha az írott források igazítanak el bennünket. A történelmet – megszokhattuk – politikatörténeti események alapján osztják időszakokra, azonban a régészeti és a néprajzi adalékok egészen más korszakolást kívánnak. A néprajz órája másként jár.


Torockói házak

Utóbb a romániai magyar nyelvű néprajzi könyvkiadás csodálatos termése bőségesen kárpótolt bennünket az elmaradt utazásokért. Emlékezetes marad, amíg élek, az a kis, szinte beköszöntő könyvecske, ami a természetjárásban kikapcsolódást keresőknek kínált néprajzi tájékoztatást. Majd megindultak a társszerzőkkel készített népművészeti kötetek, amelyekben Kós Károly sokkal többet elmondhatott a népélet valóságáról, hogy magát a népművészetet is jobban érthessük. Nem különben eseményszámba mentek azok a tanulmánygyűjteményei, amelyekben túlléphetett a népművészet keretein. Nagyon fontos településnéprajzi, népi építkezési, gazdálkodási és kézműves tanulmányokat köszönhettünk néki. Könyveinek két fontos vonása volt. Hiteles, új és pótolhatatlan, alaposan értelmezett közléseket írt a partiumi, az erdélyi, a székely és a moldvai népélet valóságáról, de egyben igézetesen megjelenítette számunkra képileg is a tárgyi világot. Nagyon artisztikus és hiteles rajzokat tett közkinccsé alapos leírásai, elemzései dokumentálására. Rajzaiból sugárzott a tárgyi világ fölényes ismerete. Mondhatni okmányszerű bizonyítékát adta a hagyományos világnak. Dr. Kós Károly sajátos stílusú rajzai kikerülték az eléggé gyenge nyomdai reprodukciós technika buktatóit, ami szinte ellehetetlenítette a fényképek, a fotografált dokumentumok közlését. Természetesen fontos és elodázhatatlan lenne fényképeinek korszerű módszerű közkinccsé tétele.

Rajzai hitelességéről, pontosságáról akaratlanul a távolból is meggyőződhettem. A szilágysági kötetben közölt egyik rajzzal, egy egészen sajátos, tapasztásán geometrikus mintázattal díszített tűzhely körüli szobasarkot örökített meg. Véletlenül ráleltem a Kolozsvárról elszármazott Gönyey Sándor egyik fényképfelvételére. Valószínűen ugyanabban a házban talán 10 évvel korábban megfordulhatott ő is, és lefényképezte a sajátos dekorációval „felöltöztetett” tüzelőberendezést és a körülötte lévő szobasarkot. A fotográfia és a rajz szinte összemásolható volt. Fényesebb bizonyíték nem kellett számomra, hogy Kós Károly rajzaiban pótolhatatlan történeti forrásértékű dokumentumokat lássak.

Dr. Kós Károly fontos tudománytörténeti művekkel is megajándékozott bennünket. Maga is életútjával, műveivel, egyetemi előadásaival tudomány- és kutatástörténeti örökséget közvetíthetett, hiszen még Viski Károly diákja, gyakornoka lehetett. Maga is taníthatott a kolozsvári egyetemi diákság körében. A diktatúra bukása után tanúja lehetett az erdélyi néprajz önszerveződésének. Teljesítményének értékelésénél nagyon is számot kell vetnünk azzal, hogy élete nagyobb részében (sok romániai polgártársa sorsában osztozva) nagy elszigeteltségben kellett dolgoznia. Alapos felkészültségének köszönhető, hogy ugyan nem tarthatott szerves és folyamatos kapcsolatot a külföldi szaktudomány képviselőivel, elzártságában is mindég megújuló módon igyekezett feldolgozni a terepen szerzett tapasztalatait. Volt időszak, amikor bizonyos friss eredményekről nem értesülhetett, mert a folyóiratokat is akadozva kaphatta meg. A határokon kívüli konferenciák, nemzetközi együttműködésekkel kapcsolatos kutatások elérhetetlenek maradtak számára . Ritkán nyílt alkalma arra, hogy külföldön közölhessen dolgozatokat. Olykor szüksége volt a szerkesztő jó indulatú segítségére. Kiküldött írásaiban mindég aranyfedezetű anyagfeltárások voltak. Előfordulhatott, hogy bizonyos új mozzanatokról nem értesülhetett, s a közleménye kommentárját ezért szerkesztőbizottsági testületben kifogásolták. Tanú vagyok arra, hogy K. Kovács László, az Ethnographia szerkesztője – aki egyébként még az ifjú, egyetemi hallgató Kós Károllyal ismerkedhetett meg – miként kerülte meg az akadékoskodókat, hogyan mentette át a pótolhatatlan és új anyagot, biztosította a közlést. (A lényeget nem érintő változtatást rendelt el a bevezető sorokon, de a közlés lényegét, az eredeti feltárt adalékokat közkinccsé tette.) Gondoskodás történt arról, hogy dr. Kós Károly eredeti szövegét illő helyen, eredeti állapotában is megőrizzék, archiválják.

Csak sajnálnunk lehet, hogy a népművészeti kötetekben közzétett írásait csak négy kötetben publikálhatta (1972, 1974, 1978, és 1981-ben), örökíthette reánk. Az a diktatúra természetéből adódott, hogy az 1956-ban már lendületesen végzett torockói kutatás anyagát könyvformában csak a halála után, 2002-ben vehettük kézbe. A magyar és a közép-európai néprajz nagy értéke a tanulmányainak három, a Kriterionnál megjelent kötete (1972, 1976 és 1979). Figyelembe kell vennünk, hogy a két szomszédos állam tudománypolitikája, kiadáspolitikája eléggé eltérő volt. Az áldozatos munkával megjelentetett posztumusz művek bizonyítják, hogy kedvező körülmények között tovább gazdagíthatta volna az európai szaktudományt. Csak sajnálnunk lehet, hogy a magyarországi, csehszlovákiai szakkörökben megszokott monografikus témafeldolgozásokra nem nyílhatott alkalma. Az 1989 végén megbuktatott diktatúrának a természetét mutatja, hogy 1981-től nem tudott könyveket publikálni. A népi építészeti tanulmánygyűjteményének kézirata ugyan még a nagyon nehéz időben állt össze, de csak Budapesten, 1990-ben jelenhetett meg. Utóbb a nagy gazdasági átalakulás miatt a kiadók mind a két országban csak nehézkesen vállalkozhattak arra, hogy éljenek a szabadság lehetőségével, folytassák tanulmánygyűjtemények megjelentetését. Marosvásárhelyt a Mentor kiadó 2000-ben a mezőségi kötetben közölhetett tőle pótolhatatlan, forrásértékű tanulmányt. Kolozsvárott a Kriterion kiadó gondozásában szinte félévszázados kénytelen késéssel jelenhetett meg a hosszan érlelt torockói kötetet.

Örvendetes esemény, hogy a népi gazdálkodás, földművelés 1940 és 1944 között gyűjtött, immár agrártörténeti értékűvé is vált anyagát kötetbe rendezetten forgathatjuk a Művelődés Egyesület és a Szentimrei Alapítvány jóvoltából.


Torockói fejfák. Dr. Kós Károly rajzai

Nagyon fontos mozzanatként, tudománytörténeti eseményként kell számon tartani, hogy az akkor még bukaresti központtal tevékenykedő Kriterion kiadó 2000-ben megjelentette a Studii de etnografie (Néprajzi tanulmányok – szerk. megj.) tanulmánygyűjteményét közel 300 oldalon. A románul olvasók és a román tudományosság előtt feltárulhat, hogy dr. Kós Károly néprajztudományi öröksége, közös, európai értékű kincs.

Kós Károly néprajzi kutatásának rendkívüli történeti, művelődés- és társadalomtudományi jelentősége van. Hiszen az ideológiai egyoldalúsággal, politikai elvakultsággal és kíméletlen diktatúrával megtört, válságba taszított tradicionális és olykor brutális terrorral felszámolt közösségek kultúrájáról, életmódjáról ad élethű dokumentációt. Sajnálatosan tudomásul kell vennünk, hogy a diktatórikus rendszer a környezetünkben bizonyos életformákat, kulturális közösségeket visszavonhatatlanul megsemmisített, atlantiszi sorsra ítélte a hagyományos világunk jelentős részét. Különös jelentősége van számunkra azoknak a megfigyeléseknek, amelyeket dr . Kós Károlynak és társainak, segítőinek köszönhetünk. Munkáiból nem csak a kutatások jelenidejében tájékozódhatunk, de megfigyeléseit, a néprajz momentumait a régészek, a történészek az emberiség múltja megismerésében aligha nélkülözhetik.

Mindannak, amit a néprajzi vizsgálatokban, benne Kós Károly kutatásaiban örökségül kaptunk, azért is különösen nagy a jelentősége, mert mind világosabbá válik, hogy a népi kultúra a korábbi időszakban szinte a társadalom nagy többségét jellemző közkultúra egyenes ági folytatója, egyetemes örököse. Nélküle sem a nemzeti, sem az európai társadalom nem érthető meg. Nagyon világosan hangsúlyoznunk kell, hogy a néprajz minden megállapításának, tényének nemcsak népi, nemzeti jelentősége van, hanem az egyetemes emberi kultúra, társadalom elengedhetetlen építő eleme.

Mindaz, amit dr. Kós Károly örökségül hagyott reánk, az sajátos kincse népünknek, de minden mozzanatában az európai egyetemes örökség elválaszthatatlan része! Felelősségünk, hogy miként sáfárkodunk a tőle kapott értékekkel! Pályafutásának, életművének van egy másik tanulsága: a történelem nehéz korszakokat hozhat reánk, de az „ahogy lehet” parancsához kell igazodnunk a mindennapi cselekvésünkben! Jól tesszük, ha ebben a tekintetben az etnográfus Kós Károly útján járunk! Példájának követése korparancs marad mindenkor!

 

(Elhangzott a VI. Nemzetközi Népismereti Filmszemle keretében történt megemlékezésen, Sztánán, 2019. augusztus 31-én.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.

Kallós Zoltán, Pávai István

Kolozsvári zeneakadémista diákéveim alatt (1971–1976) hallottam először Kallós Zoltán munkásságáról, a Balladák könyvéről,[1] a klézsei Szályka Rózsa dalairól.[2] Személyesen akkor még nem ismertem, pedig szerettem volna vele népzenéről beszélgetni, de úgy gondoltam, ismeretlenül mégsem kopogtathatok be hozz&aacu

A tordai Fazekas Céh, Fazekas Társulat és a Tompa Testvérek üzeme

Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.

székelykapu

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

kolozsvár táncház

Nem véletlen, hogy Kolozsváron több mint 40 éve működik táncház. Úgy gondolom, 2017-ben elsősorban a közösségformáló erejével, a communitasban megélt magasabb dimenzióval magyarázható, hogy az itteni táncház átlagban 60–80 embert vonz be. Másfelől hasonló súlya lehet annak, hogy a szabad táncolás olyan művészi, önkifejezési forma, ami egy kis munkával bárki számára elérhető lehet. 

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette.

oroszfalu templom

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.