Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő-család hagyományőrző művészete

A vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő-család fél évezredes története összmagyar és erdélyi sikertörténet egyben. Csodálatos a folytonossága, a kvalitása, a kisugárzása, mindaz, amitől a művészet korokon, ízléseken és történelmi korszakokon átível, és szellemi magasságokba képes emelni az egyént és a közösséget egyaránt.




Sütő Olga Borbála, Sütő Béla József, Sütő István, Sütő Gábor Csaba, Sütő Jusztina és Sütő Levente Lehel.
Kép: Magyarországért Alapítvány és Magyar Örökség és Európa Egyesület

A népművészet egyik alapismérveként a névtelenséget tekintik a szakértők, a kanonikus rend szolgálata ugyanis teljesen felülírt minden egyediességet. Az újabb korok ismert alkotó egyéniségeire inkább a népi iparművész terminust használják. A Sütő család újabb nemzedékének tagjai már az előbbi szakkifejezést is idegennek tekintik saját alkotó tevékenységük jellemzésére. Sütő István a bútorfestő és fafaragó Sütő-családról szóló munkájában „szigorú szabályok szerinti művészet”-ről beszél, amikor családja munkásságát értékeli.

„Van a mi szegény magyar népünknek művészete, amely csak az övé, amelyet ő alakított, formált... Az alap megvan, csak építeni kell tudni reá. És az alap egészséges, megbírja nemzeti művészetünknek még oly hatalmasra építendő épületét.” (Kós Károly 1883–1977)

A ma kitüntetett Sütő Levente Lehel és Sütő István, akárcsak az otthon, Vargyason hasonló szívóssággal alkotó Sütő Gábor, István édesapja vagy az immár égi megrendeléseknek eleget tevő őseik valóban szigorú szabályok szerint alkotó, valódi népművészek. A lándzsás és bajuszos, szakállas tulipánok, szegfűk, gyöngyvirágok, attikás- és kanyar­rózsák nem egy nemzedék művészi önkifejezési formái csupán, hiszen 1568-tól, az első ismert Sütő nevű bútorfestő asztalostól kezdődően tizennégy (!) nemzedék csiszolta-alakította ezeket azzal a biztos tudattal, hogy továbbadhassa a most cseperedő 15. generációnak is.




Vén Sütő Béla, fia, id. Sütő Béla, unokája,
Sütő Gábor Csaba az 1970-es években

Ez a művészet ugyanakkor szigorúan udvarhelyszéki, és szigorúan magyar is. Ennek a művészetnek Fiatfalvára, a Székelykeresztúrral majdnem teljesen összeépült, ma is 90 százalékban székely-magyarok lakta településre nyúlnak vissza a legmélyebben lévő hajszálgyökerei. Éppen ezért szoros kapcsolatban áll a homoródmenti (udvarhelyszéki) bútorfestő központok motívumaival, színvilágával. Ez a művészet Vargyason él évszázadok óta, ezért jellemzően erdővidéki. Népi és úrias egyszerre: napjainkban, sajnos, hajlamosak vagyunk a népművészet szűkítésére, de valamikor a vargyasi Daniel-bárók késő reneszánsz bútorait ékítették a Sütők vésőikkel, ecsetjeikkel.

És amit a legnehezebb a művésznek megvalósítani: történelmi távlatú és hangulatú, funkcionális művészetet alkotni! Csak addig terjeszkedhet, csak addig alakulhat, ameddig a díszítmény nem kezd versengeni a használati értékkel, ameddig a szépérzék nem akarja legyőzni a funkcionalitást!

És talán ez az a pont, amelyben európai léptékűvé is válik ez a művészet: magába olvasztja a középkori kamarás asztalok puritán formai megoldásait és olyan praktikus évszázados típusokat, amelyeket célszerűségük miatt ma újra feltalál a modern bútorkultúra – mint a nagyágy alá becsúsztatható gyer­mek­ágy vagy a kihasználhatatlan sarkok elfödésére használt saroktéka.

Sütő Levente és Sütő István e történelmi léptékű művészet őrzői és továbbéltetői. Nem csak alkotóművészek, hanem családjuk több évszázados hagyatékának őrzői és népszerűsítői is egyben. Mindketten pontosan azt teszik, amit kell: Vargyas határait kiterjesztik, és a több mint négyszáz éves családi hagyomány hírét-nevét a nagyvilágba röptetik!




Vargyasi tálas alja, id. Sütő Béla (1919–2000) alkotása 1994-ben. A bútorfestő és -faragó Sütők a mai
napig az eredeti eljárásokkal és anyagokkal készítik-díszítik remekeiket

Sütő Levente néprajzkutató, a népművészet mestere, aki Japántól Mexikóig, Koppenhágától Berlinig elvitte az erdélyi székely kultúra jellegzetességeit, gondosan vigyázva arra, hogy kaotikus világunk hívságai ne tudjanak ártani ősei művészetének.

Sütő István faipari mérnök, aki kutatja és élteti egyben e családi művészetet: nemcsak könyvet írt a vargyasi bútorfestő Sütő családról, hanem a székelyföldi megpróbáltatásokat is felvállalva, a legkisebb erdélyi faluba is eljuttatja a vargyasi kultúra hírét-nevét, és három fiúgyermekére hagyományozza a vargyasi bútorkultúra szigorú művészetét.




Sütő Gábor Csaba és Sütő Béla József udvarhelyszéki kaput farag. Sütő Olga Borbála felvétele

Ma a vargyasi Sütő-dinasztia két ifjú képviselője által átveheti a magyar tudományos élet egyik legnagyobb elismerését, a Magyar Örökség-díjat. Jelenleg a család öt tagja fest és farag szebbnél szebb alkotásokat: Levente Lehel, Gábor Csaba és fiai, István, Béla József és ifj.Gábor. Hisszük, hogy általuk nemcsak a népi kultúra kiváló művelői, hanem az erdélyi magyarság is kitüntetésben részesült! Mert a Székely Nemzeti Múzeum építője, Kós Károly világosan mondja: „Amit mi csinálunk, itt és ma, az nem felekezet és nem egyház, de a vallás maga, amit mi építünk, az nem világnézet, nem pártpolitika, nem üzlet, de hit és kétségbeesett reménység, amit mi élünk, az nem mulatság, nem sport, nem mártírium, amiben mi bízunk, az nem a rombolás, nem a tagadás, nem a halál, de a feltámadás...”

(Elhangzott Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában a díj átadási ünnepségén 2015. december 17-én.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.