Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.
A tordai fazekasok termékei ismertek voltak egész Erdélyben és Magyarországon is. Ezen a környéken ősidők óta foglalkoztak agyagtárgyak készítésével. Ilyen tárgyakat találtak a Tordai-hasadék és a Túri-hasadék barlangjaiban. A tordai múzeumban gazdag kerámiaanyag látható a római korból.
A tordai Tompa-üzem reklámja 1937-ből
1965-ben jöttem Tordára, akkor még beszélhettem öreg fazekasokkal, akiktől sokat megtudtam a fazekasság gyakorlati fogásairól és jelenkori történetéről. A fazekasság múltjáról írásos és tárgyi dokumentumok tanulmányozásával szereztem ismereteket. A 17. századtól napjainkig vannak erre vonatkozó dokumentumok. A tordai fazekastermékekről több kutató írt jellemzést, Orbán Balázson kívül Malonyay Dezső, Jankó János, dr. Kós Károly és mások. Malonyay így jellemzi a tordai kancsót: „A tordai kancsónak már nagy formája, igen finom érzéssel hajló körvonala más, mint a magyarországi vagy székely bokályoké. A tordai kancsó legtöbbje zömök, vaskos, nyaka jobban összeszorul, mint amilyen széles a feneke, de a nyak felett egy tágabb, harangszerű tag veszi körül az edény száját, ami a többi vidék munkáiról hiányzik. Szinte architektonikus érzés nyilatkozik meg a díszítésben.” Dr. Kós Károly, a nagy építész és író fia ezeket írja: „A híres tordai kancsók és tálak nagy részét fehér alapon kék glazúrral festették. Bánffyhunyad felé jobbára ezekkel voltak megrakva a házbeli fogasok. De hozzáfűzhetjük, hogy ilyen fogasok Torockón is találhatók, például az ottani Múzeumban.”
Tehát, amint látható, a tordai termékek magas esztétikai értékkel rendelkeztek. Úgy gondolom, az a tény, hogy a Fazekas Céh létezett – ami később Fazekas Társulattá alakult –, meghatározta ezt az igényes munkát. Ez az érdekvédelmi szervezet vizsgáztatta az inasokat, engedélyt adott műhelynyitásra, és ellenőrizte a vásárban bemutatott termékek minőségét. A Fazekas Céh létéről két adatot mutatok be. Az egyik 18l5-ből van, amelyikben szerepel Fekete István neve, aki akkor a Fazekasok Atyamestere szerepét töltötte be. 1858-ból való az a dokumentum, amelyikből az derül ki, hogy a Fazekas Céh zászlóval vonult fel egy ünnep alkalmával.
Mint ismeretes, az állam megszüntette a céheket 1872-ben, de Tordán megalakították a Fazekas Társulatot 1875-ben. Nem rendelkezett azonos jogokkal, mint a céh, de továbbra is fontos szerepet töltött be az inasoktatásban, az anyagbeszerzésben és a fazekasok támogatásában. A társulathoz 25 mester tartozott, de a városban még néhány fazekas dolgozott a társulaton kívül. A tordai fazekasság hírnevét tovább vitte az 1930-as években működő Tompa Testvérek Kerámiaüzem, amelyik ipari szintre emelte, gépesítette, modernizálta a tordai fazekasságot. A I. világháború utáni változások a tordai fazekasság megszűnéséhez vezettek.
Néhány mondatban bemutatom a tordai fazekasok munkáját. Agyagot a Torda–Kolozsvár-út melletti Akasztófa-oldalból hoztak. Ezt lábbal, majd kézzel meggyúrták és megtisztították. Az utóbbi időben gépesítették az agyag feldolgozását, így korongolással készítettek olyan edényeket agyagból, mint fazék, lábas, kanta, korsó, tányér, csésze, szűrő és kancsó. A lakás díszítésére dísztányért, kancsót (bokályt) készítettek, amiket fogasokra akasztottak. Egyes fazekasok kályhacsempét és színes tetőcserepet is készítettek. Festéknek használták a Szinden is található fehér földet, a közeli hegyvidékről piros és fekete színhez szükséges alapanyagokat és fehér homokot szerezték be. A felületi színtelen zománc alapanyagát (ólomgelét) Nagybányáról hozták. Csak a kék, kobalt festéket hozatták külföldről. Ha fehér színű edényt akartak készíteni, akkor a korongolás után szindi fehér földből készített festékkel öntötték le a tárgyat. Szárítás után egyszer kiégették. Ezt a kiégetett tárgyat kifestették színes festékekkel, leöntötték színtelen zománcoldattal, majd kiégették másodszor. A fazekas munkája nagy hozzáértést, tapasztalatot igényelt. A receptek kidolgozása hosszú tapasztalat eredménye volt, ezért ezeket titokban tartották.
A kutatók szerint a magas esztétikai értékkel rendelkező tárgyak a 19. század folyamán készültek, ez tehát a tordai fazekasság virágkora. Három stílust különböztetünk meg ebből a korszakból. Az 1800-as évek elején érződik a habán fazekasság hatása. A 17. század folyamán Alvincre habán fazekasokat telepítettek, akik nyugatról egy fejlett kerámiatechnológiát hoztak Erdélybe. Ebben a korszakban az edények díszítőmotívumait fehér alapon, vékony barna körvonallal rajzolták, majd zöld, barna, sárga, kék színekkel kifestették. A középső szakaszban áttértek a kék díszítésre, ahol csak néhány zöld vagy narancssárga csík gazdagította az összhatást. Ezt tartják a jellegzetes tordai stílusnak. A harmadik szakaszban barna alapon fehérrel körvonalaztak, majd színezték a motívumokat. E stíluskorszakok között nincs merev határ, átjárás látható, csak a színekben van elsősorban eltérés. A díszítés főbb elemei az életfa mintájára elrendezett virágkompozíció, madár, szalagdísz elrendezésben virágok, vonalak, pontok.
Fogas kancsókkal és tálakkal
Szükségesnek tartom bemutatni röviden a Tompa-üzem tevékenységét a két világháború közötti időszakban. Tordára költözésük után néhány évre a hazai kerámia élvonalába kerültek. Több városban nyitottak üzletet és a román királyi udvar hivatalos szállítói lettek. Munkájukban a tordai fazekasság hagyományaira alapoztak, tordai fazekasokat alkalmaztak, de a kor ízlésének megfelelően tovább is léptek. Így például kidolgozták a fajanszedény készítésének technológiáját, amellyel úgy a konyhai edények, mint a dísztárgyak tekintetében a polgári elvárásokat elégítették ki. A munkafolyamatokat gépesítették, új technológiákat vezettek be, és a közel százfős személyzettel külföldön is elismert, díjazott termékeket állítottak elő.
Feltehetjük a kérdést, hogy lesz-e folyatása a tordai fazekasságnak. A jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez ennek a kezdeményezésnek, mert nincs vásárlóközönség, a turizmus gyermekcipőben jár és az állam sem támogatja a kismesterségeket. Jelenleg a Fodor család vállalata foglalkozik kerámiával. Készítenek modern vonalú virágcserepeket, turistáknak pedig kisebb-nagyobb ajándéktárgyakat. Próbálkoznak olyan edények tervezésével, amelyek a hagyományos tordai edények formáját idézik. Hiszem azt, hogy kísérletezéseik eredményesek lesznek.
Véleményem szerint a tordai fazekasságot, elsősorban a 19. századit nemzeti értéknek tekinthetjük, ezért érdemes a még meglévő tárgyakat megőrizni az utókor számára.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás