Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A tordai Fazekas Céh, Fazekas Társulat és a Tompa Testvérek üzeme

Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.

A tordai fazekasok termékei ismertek voltak egész Erdélyben és Magyarországon is. Ezen a környéken ősidők óta foglalkoztak agyagtárgyak készítésével. Ilyen tárgyakat találtak a Tordai-hasadék és a Túri-hasadék barlangjaiban. A tordai múzeumban gazdag kerámiaanyag látható a római korból.


 A tordai Tompa-üzem reklámja 1937-ből

1965-ben jöttem Tordára, akkor még beszélhettem öreg fazekasokkal, akiktől sokat megtudtam a fazekasság gyakorlati fogásairól és jelenkori történetéről. A fazekasság múltjáról írásos és tárgyi dokumentumok tanulmányozásával szereztem ismereteket. A 17. századtól napjainkig vannak erre vonatkozó dokumentumok. A tordai fazekastermékekről több kutató írt jellemzést, Orbán Balázson kívül Malonyay Dezső, Jankó János, dr. Kós Károly és mások. Malonyay így jellemzi a tordai kancsót: „A tordai kancsónak már nagy formája, igen finom érzéssel hajló körvonala más, mint a magyarországi vagy székely bokályoké. A tordai kancsó legtöbbje zömök, vaskos, nyaka jobban összeszorul, mint amilyen széles a feneke, de a nyak felett egy tágabb, harangszerű tag veszi körül az edény száját, ami a többi vidék munkáiról hiányzik. Szinte architektonikus érzés nyilatkozik meg a díszítésben.” Dr. Kós Károly, a nagy építész és író fia ezeket írja: „A híres tordai kancsók és tálak nagy részét fehér alapon kék glazúrral festették. Bánffyhunyad felé jobbára ezekkel voltak megrakva a házbeli fogasok. De hozzáfűzhetjük, hogy ilyen fogasok Torockón is találhatók, például az ottani Múzeumban.”

Tehát, amint látható, a tordai termékek magas esztétikai értékkel rendelkeztek. Úgy gondolom, az a tény, hogy a Fazekas Céh létezett – ami később Fazekas Társulattá alakult –, meghatározta ezt az igényes munkát. Ez az érdekvédelmi szervezet vizsgáztatta az inasokat, engedélyt adott műhelynyitásra, és ellenőrizte a vásárban bemutatott termékek minőségét. A Fazekas Céh létéről két adatot mutatok be. Az egyik 18l5-ből van, amelyikben szerepel Fekete István neve, aki akkor a Fazekasok Atyamestere szerepét töltötte be. 1858-ból való az a dokumentum, amelyikből az derül ki, hogy a Fazekas Céh zászlóval vonult fel egy ünnep alkalmával.

Mint ismeretes, az állam megszüntette a céheket 1872-ben, de Tordán megalakították a Fazekas Társulatot 1875-ben. Nem rendelkezett azonos jogokkal, mint a céh, de továbbra is fontos szerepet töltött be az inasoktatásban, az anyagbeszerzésben és a fazekasok támogatásában. A társulathoz 25 mester tartozott, de a városban még néhány fazekas dolgozott a társulaton kívül. A tordai fazekasság hírnevét tovább vitte az 1930-as években működő Tompa Testvérek Kerámiaüzem, amelyik ipari szintre emelte, gépesítette, modernizálta a tordai fazekasságot. A I. világháború utáni változások a tordai fazekasság megszűnéséhez vezettek.

Néhány mondatban bemutatom a tordai fazekasok munkáját. Agyagot a Torda–Kolozsvár-út melletti Akasztófa-oldalból hoztak. Ezt lábbal, majd kézzel meggyúrták és megtisztították. Az utóbbi időben gépesítették az agyag feldolgozását, így korongolással készítettek olyan edényeket agyagból, mint fazék, lábas, kanta, korsó, tányér, csésze, szűrő és kancsó. A lakás díszítésére dísztányért, kancsót (bokályt) készítettek, amiket fogasokra akasztottak. Egyes fazekasok kályhacsempét és színes tetőcserepet is készítettek. Festéknek használták a Szinden is található fehér földet, a közeli hegyvidékről piros és fekete színhez szükséges alapanyagokat és fehér homokot szerezték be. A felületi színtelen zománc alapanyagát (ólomgelét) Nagybányáról hozták. Csak a kék, kobalt festéket hozatták külföldről. Ha fehér színű edényt akartak készíteni, akkor a korongolás után szindi fehér földből készített festékkel öntötték le a tárgyat. Szárítás után egyszer kiégették. Ezt a kiégetett tárgyat kifestették színes festékekkel, leöntötték színtelen zománcoldattal, majd kiégették másodszor. A fazekas munkája nagy hozzáértést, tapasztalatot igényelt. A receptek kidolgozása hosszú tapasztalat eredménye volt, ezért ezeket titokban tartották.

A kutatók szerint a magas esztétikai értékkel rendelkező tárgyak a 19. század folyamán készültek, ez tehát a tordai fazekasság virágkora. Három stílust különböztetünk meg ebből a korszakból. Az 1800-as évek elején érződik a habán fazekasság hatása. A 17. század folyamán Alvincre habán fazekasokat telepítettek, akik nyugatról egy fejlett kerámiatechnológiát hoztak Erdélybe. Ebben a korszakban az edények díszítőmotívumait fehér alapon, vékony barna körvonallal rajzolták, majd zöld, barna, sárga, kék színekkel kifestették. A középső szakaszban áttértek a kék díszítésre, ahol csak néhány zöld vagy narancssárga csík gazdagította az összhatást. Ezt tartják a jellegzetes tordai stílusnak. A harmadik szakaszban barna alapon fehérrel körvonalaztak, majd színezték a motívumokat. E stíluskorszakok között nincs merev határ, átjárás látható, csak a színekben van elsősorban eltérés. A díszítés főbb elemei az életfa mintájára elrendezett virágkompozíció, madár, szalagdísz elrendezésben virágok, vonalak, pontok.


 Fogas kancsókkal és tálakkal

Szükségesnek tartom bemutatni röviden a Tompa-üzem tevékenységét a két világháború közötti időszakban. Tordára költözésük után néhány évre a hazai kerámia élvonalába kerültek. Több városban nyitottak üzletet és a román királyi udvar hivatalos szállítói lettek. Munkájukban a tordai fazekasság hagyományaira alapoztak, tordai fazekasokat alkalmaztak, de a kor ízlésének megfelelően tovább is léptek. Így például kidolgozták a fajanszedény készítésének technológiáját, amellyel úgy a konyhai edények, mint a dísztárgyak tekintetében a polgári elvárásokat elégítették ki. A munkafolyamatokat gépesítették, új technológiákat vezettek be, és a közel százfős személyzettel külföldön is elismert, díjazott termékeket állítottak elő.

Feltehetjük a kérdést, hogy lesz-e folyatása a tordai fazekasságnak. A jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez ennek a kezdeményezésnek, mert nincs vásárlóközönség, a turizmus gyermekcipőben jár és az állam sem támogatja a kismesterségeket. Jelenleg a Fodor család vállalata foglalkozik kerámiával. Készítenek modern vonalú virágcserepeket, turistáknak pedig kisebb-nagyobb ajándéktárgyakat. Próbálkoznak olyan edények tervezésével, amelyek a hagyományos tordai edények formáját idézik. Hiszem azt, hogy kísérletezéseik eredményesek lesznek.

Véleményem szerint a tordai fazekasságot, elsősorban a 19. századit nemzeti értéknek tekinthetjük, ezért érdemes a még meglévő tárgyakat megőrizni az utókor számára.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.

Kallós Zoltán, Pávai István

Kolozsvári zeneakadémista diákéveim alatt (1971–1976) hallottam először Kallós Zoltán munkásságáról, a Balladák könyvéről,[1] a klézsei Szályka Rózsa dalairól.[2] Személyesen akkor még nem ismertem, pedig szerettem volna vele népzenéről beszélgetni, de úgy gondoltam, ismeretlenül mégsem kopogtathatok be hozz&aacu

székelykapu

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

kolozsvár táncház

Nem véletlen, hogy Kolozsváron több mint 40 éve működik táncház. Úgy gondolom, 2017-ben elsősorban a közösségformáló erejével, a communitasban megélt magasabb dimenzióval magyarázható, hogy az itteni táncház átlagban 60–80 embert vonz be. Másfelől hasonló súlya lehet annak, hogy a szabad táncolás olyan művészi, önkifejezési forma, ami egy kis munkával bárki számára elérhető lehet. 

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette.

oroszfalu templom

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.