A szakirodalomban, valamint a világhálón a tájház fogalom meghatározására egymástól sokszor eltérő definíciókkal találkozunk. Dr. Bereczki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese, a tájházakat olyan szabadtéri gyűjteményekként definiálta, amelyek a helyben összegyűjtött és megőrzött tárgyak az adott település vagy kistáj hagyományos tárgyi kultúráját a népi építészet szempontjából jelentős épületekben berendezett lakásbelsőket, olykor a műhelyeket, gazdasági épületeket vagy egyszerűbb ipari létesítményeket mutatják be. Meglátása szerint minimális követelmény hogy a tájháznak legalább egy meghatározó helyisége a településről származó tárgyakkal enteriőrként berendezett kell, hogy legyen (Bereczki, 2010). Napjainkban a tájházak a helyi hagyományos tudás, a szellemi és tárgyi örökség megismertetését és megőrzését szolgálják.
A mérai tájház
A mérai tájházat 2002-ben alapította a Mérai Hagyományőrzők Egyesülete. A telket az egyesület, Tötszegi János (ragadványneve Szarka) külföldön élő rokonaitól vásárolta meg, a rajta levő ház pedig a mai Mérában a 20. század első felének az építészeti stílusára jellemző utolsó ház. A faluban ezt a telket Szarka-telekként emlegetik, volt tulajdonosának a ragadványneve után.
A telket a patak határolja el a szomszédos kertektől, amelyek a Malomhegynek nevezett domb délnyugati tövében terülnek el. A domb túloldalán, a Nádas-patak völgyében található a mérai vasútállomás, amelyet a falu központjából, a Malomhegyen keresztül vezető ösvényen lehet a legrövidebb útvonalon megközelíteni. Erre az ösvényre a patakon átkelve a Szarka-telek volt tulajdonosa biztosított átjárást, ezért a mérai köztudatban a telket egy ösvény szeli át. Ez az ösvény vezet a telek tövében elhelyezkedő, szomszédos kertben található forráshoz is, amelyet ugyancsak a telek volt tulajdonosa után neveztek el Szarka-csorgónak.
A Mérai Hagyományőrzők Egyesületének a vezetősége a telek kiválasztásakor fontosnak tartotta, hogy nagyobb rendezvények lebonyolítására alkalmas területtel rendelkezzen, valamint azt, hogy a telken egy minél korábbi időszakból származó, a falu korabeli építészetére jellemző lakóépület álljon. Vásárláskor a telken, az utcára merőleges gerincű, kétosztatú, egyetlen bejáratú, kőből épült lakóház, valamint egy téglalap alakú kétfiókos, pajtarésszel rendelkező csűr állt (Tötszegi, 2013). A lakóházat az utca frontvonalától egy előkert választja el, ahova az udvarról lépcsők vezetnek fel. A ház az elején egy középen nyitott tornáccal rendelkezett, amely az előkert fele zárt, a patak felőli részét pedig magasan feldeszkázták, itt volt elhelyezve a szuszink, vagyis liszt tárolására alkalmas faragott láda (Ortutay, 1979). A tornácról csapóajtón lehetett lejutni az utca felőli szoba területe alatt húzódó dongaboltozatos pincébe. A ház mindkét szobájában deszkafödém, az utca felőli szobában deszkapadló, a lakókonyhában döngölt tapasztott föld volt, amelyet linóleum borított. A két helyiséget szétválasztó falban egy deszkaajtajú polcos falfülke volt beépítve.
A ház két végén fűrészelt deszkájú oromfallal díszített, az utca felüli részén az 1945-ös évszám egy nagyszabású felújítás idejét örökíti meg (Tötszegi, 2013). A ház elődje valószínűleg a falut sújtó 1905-ös tűzvész után épült, az 1908-as telekkönyvi bejegyzésben már a maival megegyező alapterületű, kétosztatú kőház szerepel. Az 1910-es években az utca felőli szobában a család kocsmát működtetett, valószínűleg ahhoz szolgált feljáratként az előkertbe vezető lépcső. 1922-ben született a ház utolsó tulajdonosa, aki 1945-ben a fogságból hazatérve a ház felújítására kényszerült, ekkor cserélték le a tetőszerkezetet, a ma is látható vízvetős nyeregetőre.
A 2002-es felújításkor, a faluban és a régióban jellemző, hasonló példák alapján a pincebejáratot a ház oldalára, a tornác alá vágták, ezzel megszüntetve a tornácból való lejáratot a pincébe, valamint a tornác hátsó részét megbontották, oda helyezve a feljáratot, a középen lévőt pedig megszüntették. Az utcára néző falon lévő vakablak díszítményét egy, az 1940-es években készült, a faluból származó ház fotója alapján készítették el. Az egyesület a vásárlás után a telken található gazdasági épület külsején nem változtatott, belül viszont megszüntették a pajtarészt, és a juhok szállásául szolgáló istállót (csűrfiát), ezzel az egészet egyetlen nagy térré nyitották, a földjét pedig lebetonozták. 2014-ben a Kalotaszeg NTE Egyesület a csűr alapterületének a kétharmadát lepadlózta, ezáltal is jobb környezetet biztosítva helyi tánccsoportok próbáinak, valamint a tavasztól őszig a csűrben megrendezett táncházaknak.
A Mérai Hagyományőrzők Egyesülete 2003-ban a telek hátsó részében egy fedetlen színpadot épített, valamint 2006-ban a telek bejáratához a 20. század első feléből származó faragott kapuoszlopok felhasználásával fedeles nagykaput állított.
Tűzhely a mérai tájházban
Az utca felőli szobába a 20. század közepének tisztaszobáját idéző állandó kiállítás került. [A 19. században és a 20. század első felében a magyar parasztházaknak általában egy lakószobája volt és esetleg egy ünnepi szobája, más szóval tiszta, parádés szoba. A tisztaszoba a magyar parasztságnál általában a 18. század végén kezdett megjelenni, de sok szegény családnál még a 20. század első felében sem tudtak ilyet megvalósítani, sőt voltak szegényebb vidékek, ahol létesítése egyáltalán nem tudott elterjedni. Amennyiben volt is, akkor is mindkét szobában lényegében azonos típusú bútorok és egyéb tárgyak szerepeltek. Ülőbútor mindenképp volt benne s rendszeresen vagy időszakosan – például a moldvai magyaroknál – asztal is, meg általában ágy és tároló bútor. (Ortutay, 1979)] A mérai tájházban kiállított tárgyak nagy része vásárlás, a maradék pedig adományok útján került az egyesület tulajdonába. A ház eredeti berendezéséből származnak a tisztaszobában található tükör és asztal. A padládákban elhelyezett viseletdarabok különböző személyektől származnak, viszont a kiállított lakástextíliák nagyrészt egy 1946-ban férjez ment mérai asszony, a korabeli divatnak megfelelő kelengyéjéből származnak. Ugyanebben a szobában a század közepén készült vetett ágy és egy vendégágy található, valamint a tisztaszoba egyik ládáján elhelyezett szerelmi ajándékok mikro-kiállítása tekinthető meg. A vetett ágy olyan ágy, amelyet díszes használaton kívüli ágyneművel, az egyes darabokat meghatározott rend szerint csoportosítva vetettek fel, általában úgy, hogy a vetett ágy minél magasabbra, gyakran a mennyezetig érjen. Elsődlegesen a menyasszonyi kelengyeágynemű elhelyezésére és közszemlére tételére szolgált. (Ortutay, 1979). A mérai lakókonyhában egy, a faluból származó háromfunkciós kemence (sütőkemence, főzőkemence és üst) pontos rekonstrukciója látható, mindezek mellett egy üzemképes szövőszék (helyi nevén esztováta) is helyet kapott ebben a szobában.
A mérai tájház és a tájházhoz kapcsolódó udvar az elmúlt több, mint egy évtizedben számos helyi hagyományőrző programnak adott otthont. Az egyesület a 2000-es években öt ifjúsági tánctalálkozót szervezett, 2008-tól pedig rendszeresen táncházakat szervez. A telek kulcsfontosságú szerepet játszott a Mérán megrendezett Vándor Néptánc-táborok szervezésében, a táncoktatáson kívül teret biztosítva a mindenesti táncházaknak, a gálának, valamint a tábori koncerteknek.
Idézett forrásmunkák
Bereczki, I. (2010). Tájházaink szerepe a helyi értékek megőrzésében és közreadásában. Használható hagyomány, 25-30.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás