Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Orbán Balázstól tudjuk, hogy Kibéd határa 6553 hold, ebből 1807 hold szántó volt. Hozzátehetjük, hogy a középbirtokosok a lakosság 30 százalékát tették ki, a többi szegényparaszt vagy földnélküli volt. Ráduly János, a faluban élő folklórkutató ezeket írja: a kibédiek mindig szorgalmukról voltak nevezetesek, a többségében földműveléssel, gyümölcstermesztéssel foglalkozó lakosság java része egyben kitűnő mesterember is volt, a téli időszakban fafaragással, szekérkészítéssel is foglalkoztak.
A kibédi földműves tehát szekérkészítéssel, ácsmunkával és fuvarozással pótolta jövedelmét. A mesteremberek nagy része, akinek földje volt, csak időszakonként foglalkozott szekérkészítéssel. Egész évben azok dolgoztak a szekereken, akiknek nem volt földjük, vagy azok a fiatal emberek, akik még nem örököltek földet. Mátyus Balázs nevezetes mester mesélte el a szekér készítésének titkait.
A szekér készítéséhez a környező erdők szolgáltattak faanyagot. A szekér tengelyét elsősorban bükkfából készítették, míg az ágas akác vagy bükk lehetett. Kerékagynak bükk, juhar, szil, küllőnek akác, csere, kerékfalnak bükk volt a megfelelő. A tűzifa javát is felhasználták ilyen célra. Bár kerékagynak jó volt a csavarosabb fa, általában a sima fát keresték. A fa haján levő csorgó, hosszanti mélyedés egyenes kellett legyen. Úgy tartják, hogy az északi oldalon jó szerszámfa nő. A fát szeptember végétől kell vágni január végéig, amíg nincs mezgéje. A kőrisfát is szívesen használták, de kevés volt az erdőben. A jó szekeret száraz fából kellett csinálni. A fa feldolgozásához használatos legfontosabb szerszámok: eszterga, falazópad, kézvonópad, bárd, fúró, véső, körző, kézvonó, szalu.
Az erdőből hozott fából először is kinagyolják bárddal a szekér részeit, majd száradni teszik. Először a küllőnek és kerékfalnak való fát nagyolják, hogy többet száradhasson. Rönkben nem szabad hagyni a fát, mert berkesedik. Esztergával, a bárddal kinagyolt fából a kerékagyat készítik. Ezen fúróval, majd vésővel lyukat készítenek a küllőknek. A bárddal kinagyolt küllőket szárítás után a kézvonópadon kézvonóval simítják, majd a falazópadon a kerékagyba ültetik. A kerékfalrészeket a rönkből bárddal hasítják, majd gyalugépen simítják, végül a szalagfűrészen vágják ki a megfelelő görbületet. A kész kerékfalakba több helyen fúrnak lyukat a küllőkhöz való illesztéshez és a csapok számára, amelyekkel a falakat fogják egymáshoz. A végén kicsi fúróval, majd kalánfúróval fúrnak lyukat a kerékagyba a tengely számára.
A szekér nagyságától függően változik a tengelyszegek közötti távolság (a két kerék köze). Kicsi szekér esetében ez 75 cm. Az ilyen szekér szántáshoz, malomba vagy vásárba menéshez szolgált. A 80–100 cm-es, tengelyszegek közötti távolság a nagy teherhordó szekereknél volt használatos. A szekérhossz is ennek függvényében változott, két–három méter között. Egy szekér elkészítése 10–15 napig tartott.
A kibédi szekérkészítők a környező falvak részére dolgoztak, ilyen volt Makfalva, Abod, Hármasfalu, Erdőszentgyörgy, Bözöd, Dicsőszentmárton és a környező román települések. Rendelést vettek fel, vagy eljártak vásárokba. Eljártak készáruval Nyárádszeredába, Marosvásárhelyre, Radnótra, Marosludasra, Mezőbándra, Mezőpanitra, Mezőrücsre. A szekereket darabokra szedve vitték a vásárba, és ott összeszerelték. Mátyus Balázs visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy ő maga száz szekeret is készített Mezőpanitba.
A kibédiek a szekérkészítést szüleiktől tanulták, vagy ellesték a többi mesterembertől. A családtagok segédkeztek a munkában. Egyedül Mátyus Balázs tanult idegen mestertől. Nyárádszeredában az ipartestületnél mestervizsgát tett, és munkakönyvet kapott. 1931-ben a marosvásárhelyi kiállításon kitüntették a kőrisfából készített szekerét. Újításokat is bevezetett a kerekek készítésénél, amit a többiek is átvettek. Egy helyi tanító, Imre Zsigmond nevét is emlegetik, aki számos más falufejlesztő tevékenysége mellett támogatta a helyi mesterségeket is.
Teherhordó szekér. A szerző rajzai
A kibédiek a mezei munka szüneteiben foglalkoztak szekérkészítéssel. Adót fizettek e foglalkozásuk után. Nem volt erre a célra épített műhelyük. A házban, a pajtában, a csűrben vagy a favágószínben dolgoztak. A kollektivizálás idején is dolgoztak a gazdaság keretében, elsősorban javításokat végeztek.
Kibéd életformában zárt falu volt, ezért tudta napjainkig jobban megőrizni a népi folklórkincset. Ezt a folklórkincset Ráduly János magyar szakos tanár gyűjtötte össze, ma is folytatja ezt a gyűjtőmunkát. A szekérkészítésről is maradt találós kérdés: – Melyik a malom első kereke? – A taligakerék, mert azzal szántanak, hogy búzát vethessenek.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás