Elsősorban saját gyermekkorom, tehát az 1950-es évek hagyományos játékait szeretném bemutatni. Az akkori falusi élet főbb vonásai olyanok lehettek, mint őseinké két-három évszázaddal azelőtt. A lakosság nagy része növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkozott. Mindent megtermeltek, ami az élet fenntartásához szükséges volt. A gyermekek természeti környezetben nőttek, megismerték a növényeket és az állatvilágot. Már néhány éves koruktól a szülőknek segítettek a munkák elvégzésében.
Homokban játszó gyerek 1929-ben (forrás:
Fortepan)
A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.
A gesztenyébe fúrt kicsi lyukba egy, két vagy három tyúktollat tettünk, feldobtuk, majd lassan szállt lefelé, mint az ejtőernyő, és közben forgó mozgást végzett. A sípoknak sokféle fajtáját ismertük, amelyek különböző növényekből készültek. Egy gyermekláncfű négy-öt centiméteres szárát könnyű volt megszólaltatni, ha egyik végét kissé összenyomtuk, és belefújtunk. A töklevél szárából egy mélyebb hangú síp készülhetett. Erőteljesebb volt a fűzfa héjából készült síp, amelyhez azonban bicska kellett: a fűzfaág egy centiméteres, vékonyabb részéről egy négy-öt centiméteres szakaszt leválasztunk, majd a bicska nyelének ütögetésével elérjük, hogy a héj leváljon, és sípnak alkalmas legyen. Ennek a fűzfasípnak a továbbfejlesztésével egy egyszerűbb furulyát is lehet készíteni a megfelelő bevágások hozzáadásával. Surrogó hangot adott ki egy nagyobb gomb is, ha két ellentétes lyukat cérnával összefogtunk, a cérnát harminc-negyven centiméteres hosszúságban összekötöttük, és két tenyér között húzogatással pergettük. A kukorica szárából hegedűt is készítettünk. Erre egy vastagabb és egy vékonyabb szárrészt használtunk, amelyeknek felhasítottuk a vájt oldalon a húrnak való részeket, és ezeket kitámasztottuk pálcikákkal. A két hegedű egymáson való húzogatásával erőteljes hangzásokat értünk el. Ha a kukorica száráról van szó, akkor leírom, hogyan készítettünk belőle vízimalmot, ami nálunk a Küküllő partján is működött. Egy vastagabb kukoricaszárrészt átszúrtunk három-négy egyenlő hosszúságú vesszővel, és a végére vékony kukoricaszárból lapátokat szereltünk. Ezt a szerkezetet két ágasfa segítségével a patakvíz fölé szereltük. Nagyon szépen működött egészen addig, amíg a szomszédgyermekek szétszedték. A dinamikusabb játékok közül szerettem a karikázást. Egy húszcentis vaskarikát szépen lehetett drótból hajlított bot segítségével hajtani. Az abroncsot egyszerűen fadarabbal, ütögetéssel hajtottuk.
Bodzafapuska
A fiúk kedvelték a nyíl készítését, amit fűzfaág hajlításával oldottak meg. Hasonlóan a parittya is kedvelt volt, de ugyanolyan veszélyes is lehetett. A legfontosabb része a gumiszalag volt, amelynek közepére bőrből perselyt tettünk, a végeit ágasfához kötöttük. A puska, lyukas kulcs és szeg segítségével működött, amiket dróttal összekötöttünk. A kulcs belsejébe gyufafejből nyert anyag került, majd a szeg következett. A szeget erőteljesen kőhöz kellett verni, azért, hogy a puska szólaljon meg. A puska szelídebb változata bodzafa ágából készült. Mint ismeretes, ennek a fának a belsejében lágy anyag van, amit könnyen ki lehet szedni. A golyók vizes csepűből készültek. A cső egyik végébe került egy golyó, a másik végébe egy dugattyú indult, melynek végére vizes csepűkötő lett tekerve azért, hogy hogy jól zárjon. A dugattyú előrehaladásával a sűrített levegő kirepítette a golyót. Ez a szerkezet vízipuskaként is működhetett, ha golyó helyett egy megfelelő nagyságú gombot tettünk a cső végébe. A dugattyú segítségével vizet szívtunk a csőbe, visszanyomással pedig kilövelltük.
Hegedű kukoricaszárbó
Rudolf Steiner a Waldorf-iskola elindítója volt, amelyben a kézműves mesterségeknek is nagy jelentőséget tulajdonítanak. A gyermekek megismerkednek az anyagokkal, eszközökkel, gyakorlati eljárásokkal, mert ezek az intellektuális képzéssel együtt hozzájárulnak személyiségük fejlődéséhez. Gyermekkoromban is a felnőtteket utánozva a hagyományos mesterségek fogásait gyakoroltuk. A kukoricacsuhé felhasználásával lábasalávalót és lábtörlőt készítettünk, na és a puliszkás fazék kosarát, mert amikor levették a tűzről, továbbra is keverni kellett a forró puliszkát. A gyermekek feladatai között szerepelt a kapálás, kaszálás, a széna begyűjtése és a háziállatok gondozása is.
Érdemesnek tartom néhány mondatban bemutatni Jean Piaget (1896– 1980) svájci pszichológus munkásságát is, mert szoros kapcsolatot látott a játék és a gyermek szellemi fejlődése között. Szerinte a gyermek a játékban konstrukciókat, gondolati sémákat, emlékeket hoz létre tapasztalataiból, amelyeket később felidéz és alkalmaz élete során. A játékfejlődés útjai a következők: 0–2 év: a mozgásos koordináció fejlődése; 2–7 év: a szimbólumképzés szakaszába lép, a szerepjátékok fontossá válnak, fejlődik fantáziájuk; 7–9 év: a szabályhangsúlyos játékokkal fejlődik erkölcsi érzékük; 9–13 év: ilyenkor a tanulás lesz fő tevékenységük, de szabadidejükben a szabályjátékok is szerepelnek. Piaget ezeket a megfigyeléseket saját lányai fejlődésében tapasztalta. A tanuláselmélet terén is végzett kutatásokat, amelynek során azt bizonyította, hogy ,,az ember teljes mértékben a tapasztalatok és a tanulás eredménye”.
A játék jelenléte a magasabb tudományokban is bizonyított. Neumann János (1903–1957) a játékelméletet alkalmazta a közgazdaságtanban, hadászatban, társasjátékokban, evolúcióelméletben. A matematikai elméletek, mint például a valószínűségszámítás képezik a játékelmélet alapjait. Munkásságával hozzájárult a számítógépek kifejlesztéséhez, amelynek első példánya 1944-ben készült az ő közreműködésével.
Fűzfasíp
Ha betekintünk a művészetek történetébe, láthatjuk, hogy a művészeket érdekelték a játékok ábrázolása is. Egyik régebbi példa erre id. Pieter Bruegel flamand festő Gyermekjátékok című festménye 1560-ból, amelyen kétszáz gyermek és nyolcvan játék szerepel. A jeleneteket felülnézetből mutatja azért, hogy minden játékot látni lehessen. A kártyajáték társadalmilag elfogadott volt, így sok festményt ismerünk ezzel a témával. Caravaggio olasz festő a 16–17. század fordulóján élt, Kártyázók című munkája életképszerű, manierista stílusú. Paul Cézanne posztimpresszionista festő az 1890-es években festette a Kártyajátékosok című festményt, amely nemrég óriási áron cserélt gazdát, gondolom azért, mert a festő példaképe lett a következő nemzedékeknek. A magyar művészet tájain is vannak játékokat ábrázoló munkák, így Glatz Oszkár Birkózó fiúk (1901), és id. Ferenczy Károly Kavicsot hajigáló fiúk című festménye (1890). Csak néhány példa, de ezeken kívül sok festmény, szobor bizonyítja, hogy a művészek is komolyan vették a játékot. Egy művész mondta egykor: „Én játszom, de ti vegyetek komolyan.”
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás