Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Volt egyszer egy Stúdió Színpad Kolozsvárott (4. rész)

Sorozatunk befejező részében a Stúdió Színpad egykori tagjai, ismerői közül szólaltattunk meg néhányat, illetve idéztünk tőlük korábbi újságcikk-részleteket. Arra voltunk kíváncsiak, miként értékelik a műkedvelő társulat munkáját, hogyan emlékeznek a csapatban eltöltött évekre, összességében: meglátásuk szerint 25 éves működése alatt mit adott számukra és az erdélyi magyar közművelődésnek a kolozsvári hajdanvolt színjátszó csoport.




Ben Jonson: Volpone. Gáll Enikő és Dankó János

Vélemények, vallomások

„A Stúdió Színpad megalapítója Horváth Béla volt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, komikusa. Kiváló szeme volt a tehetségek felismeréséhez, határozottan állítom, hogy a Stúdió Színpad műkedvelői valós színészi talentummal rendelkeztek. Az akkori tagok közül Győri András, Rajhona Ádám, Flórián Antal, Jancsó Miklós, Kiss Ildikó (a nemrégiben elhunyt temesvári színész, rendező, Varga Vilmos színész-felesége) és szerénységem később sikerrel felvételiztünk a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. A Stúdió Színpad amúgy tényleges színházként működött. Plakátjai, szereposztással együtt ott voltak a hirdetőoszlopokon, akárcsak a rendes színházaké. Horváth Bélától eltanulhattuk a színjátszás alapvető titkait, fogásait.” (Bogdán Tibor)

„A Stúdió Színpad megnyitó előadására, a Csongor és Tündére készülvén, (1962. január – B. L.) hosszas és vérre menő vitát folytattunk Horváth Bélával, a dráma optimista vagy pesszimista voltáról. Ő volt az idősebb, a rendező és a profi, tehát győzött a tekintély. Nekem csak annyi elégtétel maradt, hogy utóbb a kollégáknak bejelentettem: színikritikus leszek, és majd megmutatom neki. Egyébként a Fejedelmet csak azért is eljátszottam azon az emlékezetes bemutatón.” (Krizsán Zoltán, Utunk, 1986. december 26.)

„1965-ben, gimnazistaként kerültem a Stúdióba. (…) Mit is jelentett nekünk a színpad? Kihívást, próbatételt, játékot, amit komolyan csináltunk, egy komoly lépést önmagunk megismerése felé, tanulást a színjátszásról, mozgáskultúrát, egy életre szóló ajándékot. Kiváló művészek irányítottak, akiket mai napig is példaképemnek tartok: Bisztrai Mária, Horváth Béla, és Bereczky Júlia. De emellett ott voltak még a Nagyok, Banner Zolival együtt verset mondani jártam iskolákba – erre ma is büszke vagyok. (…) Felejthetetlenek voltak a próbák, (…) barátságok alakultak ki, mai napig tartó szép kapcsolatok, országhatáron túllépő barátságok. Fülembe cseng Bisztrai Mária színpadi útmutatása: mit, miért, hova, hogyan… így van ez az életben is.” (Zsombori Erzsébet, Zsimbi)

„Mit jelentett nekem a Stúdió 1971 és 1974 között? Nagyon sokat! Elsősorban az anyanyelvemen beszélő társaságot. A Képzőművészeti Líceumban tanultam, majd a Ion Andreescu Főiskolán, ott csak román osztályok voltak, ebből kifolyólag a beszélgetés, a tanulás, a társaság, minden román volt. Nagy szükségem volt a stúdiós társaságra, és hála nekik, hogy befogadtak. Kedves fiatalok jártak oda, némelyek igen tehetségesek, mások, mint én is, inkább a társaságért, a művelődésért jártunk. Élmények voltak a kiszállások, természetesen, a fellépésekkel együtt.” (Katona Zsombori Mária)

„A kolozsvári Stúdió Színpaddal, mint néző ismerkedtem meg, és őszintén mondhatom, kellemes, sőt ami ennél is több, jelentős emlékeket, élményeket is köszönhetek a stúdió előadásainak. Ami pedig mint »alkalmi bedolgozót« ragadott magával, az a lelkesedésük, fáradhatatlan vállalásuk. Bár csak színházaink, színészeink tanulnának a stúdiótól akarást, önfeláldozást, művészet- és gondolatszeretetet. Az eddigi évekhez, teljesítményekhez méltó folytatást kívánok a fiatalságát művészetpártolással őrző együttesnek.” (Kántor Lajos, 1975. november 5., idézi Nánó Csaba, Szabadság, 1999. március 1.)




Kiszálláson 1971 körül. A képen Boda Árpád, Sebe Bíborka, Rusz Antal, Leitner Emil, Dusa Ödön és Barta László

„Egyedül voltam… a felvételim sem sikerült, hát pokoli év volt. Gondoltam megpróbálom (a felvételit a Stúdióba – B. L.), hátha jobb leszek, mert mindig magamban kerestem a hibát, ami volt is bőven. Játszani nem nagyon játszottam, de társaság akadt és hát az új ismeretségek, bulik, kiszállások, volt hova járni. Ez amolyan játék volt, remek, kellemes és mindenképpen hasznos játék. Örvendek, hogy ott voltam, jó volt, élveztem.” (Makkai Flóra Ágnes)

„Csapat, sőt család voltunk. Nagyon szerettünk együtt lenni, életem egyik leggyönyörűbb időszaka volt. 1975-től voltam tagja, 1980-ig. Sokat mentünk kiszállásra, legkedvesebb kiszállásom a székelyföldi volt, Kézdivásárhelyen és Udvarhelyen. Nagyon boldogok voltunk mindnyájan, »mi vagyunk a világ legjobb színészei« – mondogattuk. Eljártunk az állami magyar színházba is statisztálni, tőlük kaptunk kosztümöket előadásainkhoz, autóbuszt kiszállásainkhoz, néha ők is jöttek velünk kiszállásra, megnézték előadásainkat. Gyönyörű idők voltak.” (Tálasné Nagy Éva)

Bereczky Júlia, a Stúdió Színpad egykori vezetője: „… a műkedvelésből nagyon sok hasznuk származik maguknak a műkedvelőknek is. Az általános műveltség fejlesztésén belül a műkedvelőkkel végzett munka egyúttal világnézeti nevelés, nyelvművelés, stilisztikai gyakorlat, irodalmi műelemzés: vagyis az emberek sokoldalú képzése és önképzése. (…) A műkedvelés hasznával kapcsolatban megjegyezném azt a különös örömet, amelyet a közösségi élet, a közös együttlét nyújt. Merném állítani, az én kedves műkedvelő kollégáim életében a műkedvelő színjátszás nagyon sokat jelent: sok gazdagságot, szépséget.” (Bölöni Sándor, Előre, 1975. január 18.)

Ifj. Barkó György így emlékezett: „Annak idején sokat morogtam, hogy miért megy annyit édesanyám a Palotába (a Művelődési Házba – B. L.), miért nem velem tölti az idejét… Felnőtt fejjel értettem meg a választ. Ott és akkor, azon körülmények között, összetartott egy csodálatos közösséget, akik önzetlenül, szabadidejükben az anyanyelvünket ápolták kedvtelésből, elhivatottságból.”

„Én 1967 és 1971 között voltam tagja a csapatnak, az Aranyemberben és a Barátom, a miniszterben vettem csak részt, igaz, hogy az Aranyemberrel 50 előadást értünk meg. Nagyon szépek voltak azok az évek, sose felejtem el őket.” (Gáll Annamária)

„Sokat jelentett nekem az a kis színpad: a »világot jelentő deszkákat«, az önmegvalósítás reményét, a közös érdeklődés és összetartozás érzését, örömét. A Palota nemcsak Kolozsvár nagyon gazdag kulturális színfoltja volt, hanem magyarságunk jelképe is, megmaradásunk egyik esélye. Ha nem is fogalmaztuk ezt így meg szó szerint, mindannyian tudtuk, éreztük. Lelkesedésünk határtalan volt.” (Sebanoffné Jankó Mária Jozefina)




Kopányi György: Mennyet járt ifiúr.
Székely Melinda és Kis Attila István (1978)

„Az 1975/1976-os évadtól léptem be a Kolozsvári Stúdió Színpad csapatába. Bár csak két évig tartott, végigkísérték az életre szóló barátságok, szerelmek, a dicsőség, a siker, a határtalan bizalom és remény, no meg nagyszerű előkészítő volt a főiskolához.” (Costea-Miklós Tamara)

„Alig 11 éves múltam, amikor édesanyám engedélyével bejelentkeztem a kolozsvári Kerekdombon működő amatőr színjátszó csoportba. Akkoriban Kovács Pali Ferenc (későbbi stúdiós – B. L.) volt a csoport vezetője. Négy év múlva, javaslatára jelentkeztem a Stúdió Színpadhoz, ami a második otthonommá vált. Az első szerepem Noémi lett Jókai Az aranyemberében, utána eljátszottam a Teréz mamát, később a Brazovicsné szerepét is. De ebből a darabból még egy másik szerepet is rám bíztak nagy hirtelen. Az egyik kiszálláson, talán Marosvásárhelyen, az egyik szereplő beteg lett, így Athália szerepébe is »bújhattam«! 40 év után úgy tűnik, mintha álom lett volna! Még mit szerettem a Stúdióban? Azt, hogy egyenlőség volt köztünk! A ruhatáros, a díszlettervező, a zenész, a főszereplő vagy a kapus… mi egy család voltunk. Manapság, azt hiszem, sok színház átvehetné ezt.” (Gál Enikő)

„Nem sokkal a leszerelésem után (1983 decemberében – B. L.) versenyvizsgát hirdettek. Gondolkodás nélkül jelentkeztem, és egy nem éppen könnyű meghallgatás után, 1984 elejétől büszkén viseltem a stúdiószínész státust. (…) A Stúdióbeli tevékenység egyfajta menekülés volt a hétköznapok durva realitásai elől. De olyan menekülés, amely alkotó munkát, rengeteg örömöt nyújtott azoknak, akik részt vettek benne, ugyanakkor a közönségnek is áldás volt, hiszen minden előadásra özönlöttek a magyar szóra kiéhezett emberek. Az előadások és a munka minőségét jelzi, hogy a Stúdiót évtizedekig Kolozsvár »harmadik színházának« nevezték, noha mindig is műkedvelői státusban működött. Nem beszélve arról, hogy tagjai rendszeresen statisztáltak a kolozsvári magyar színházban, és az idők folyamán nagyon sokan innen léptek a hivatásos színjátszás útjára. (…) A kommunizmus legsötétebb idejében a Stúdió volt a fény az életünkben. (…) Az előadások napjai ünnepszámba mentek színjátszók, közönség számára egyaránt. Kiszállások a nyolcvanas években már nem voltak, hiszen semmiféle állami támogatást nem kapott a Stúdió. (…) A mostoha körülmények, a színház közös szeretete, a gondolkodásunk valóságos barátokká kovácsolta a társaságot. Gyakorlatilag több időt töltöttünk a Stúdióban, mint otthon, és ez az időtöltés hasznos volt.” (Nánó Csaba)

„A Stúdió nemcsak a harmadik kolozsvári színház volt, hanem az ország második, ha nem is hivatásosan elismert, de tisztelt színészneveldéje is. (…) Akik a Stúdióból kerültek a színházi, televíziós vagy más, ehhez közelálló pályákra, mindenhova magukkal vitték az ott felpakolt erkölcsi és szellemi útravalót. Mások pedig közönségként váltak a színház örökös híveivé hozzáértő, elkötelezett barátaivá Tháliának. Ezért nagy jelentőségű a Stúdió léte, emlékét ezért kell ébren tartani, ápolni, talán példaként szolgálhat későbbi, elfásultabb nemzedékeknek.” (Kovács Levente, rendező, tanár)

A végére hagytam két nagyon különös vallomást, nyilatkozatot. Az első, egy hajdani kolozsvári újságíróé, aki fiatal korábban maga is játszott a Stúdió 51-ben, és közelről ismerte a Stúdió Színpad tevékenységét. Horváth Sz. István azt írta: „Tulajdonképpen én csak érintőlegesen tudok szólni a Stúdió Színpad hajdani történéseiről. És nem azért, vagy nem elsősorban azért, mivel néhány évig egy konkurens műkedvelő csapat tagjaként ágáltam a színpadon. Emlékeimben úgy maradt meg, hogy a legszebb, a legjobb és a leglátványosabb korszaka a kolozsvári magyar műkedvelő színjátszásnak azokra az évekre esett, amikor párhuzamosan több csoport is működött. Szándékban és művészi módszerekben, »stílusban« különböztek ugyan, de épp ezzel szolgálták a legjobban a kolozsváriakat és a színjátszást. És áttételesen persze, az egész erdélyi magyar kultúra című valamit, ami iránt mindannyian valamiféle szent elkötelezettséget éreztünk, még ha olykor homályosan is. Jó emlékezni ezekre a régvolt évekre, bár valószínűleg a személyes élmények szívmelengető hatásán túl nehéz felmérni, mit is jelentettünk a »nagy« történések hátterében együtt, csoportként és egyénenként. Mivel a színház illékony, megfoghatatlan művészet, művészi élmény, soha nem könnyű évek, évtizedek (netán évszázadok) múlva felmérni a tényleges hatást, amit okozott. Vagy okozhatott volna. Ezzel a Stúdió Színpad nevű valamivel én a hatvanas évek végén találkoztam, amikor egy osztálytársam elvitt az akkor még a törvényszék »oldalában« működő intézménybe egy Banner Zoltán előadóestet megnézni. Onnan kezdve aztán több-kevesebb rendszerességgel látogattam az előadásokat. Akkor a »konkurencia« éveiben ifjonti hevességgel gyakorta ítéltük el a stúdiósokat, mint a hagyományos, polgári – számunkra maradi – színházeszmény folytatóit, akikkel szemben ott álltunk mi, az avantgárd derék képviselői, a modernek, a formabontók s ilyesmik. Innen visszanézve most már tisztább, hogy a hosszú évek során az az együttes sem volt egyöntetűen ilyen vagy olyan. Gyakran az éppen velük foglalkozó, az előadásokat vezető/rendező profi színészek ízlésvilága, habitusa, színházeszménye határozta meg, hogy mit látott a közönség a színpadon. Voltak tradicionálisabb és modern felé kacsingató korszakok egyaránt. Jó és rossz előadások. Azok közül, akik akkor ott éltek Kolozsváron, sokan emlékeznek a stúdiósokra és előadásaikra. Hogy mi volt a fontos, és mi nem… arról azért nem tudok szólni, mert az én személyes emlékeim épp olyan szubjektívek, mint bárki másé, ennél fogva nem jobbak és nem fontosabbak. De én őrzöm őket.”




Heltai Jenő A néma levente. Vizsgaelőadás a
Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán
1974-ben Kovács Katalinnal és Simon Andrással

Dr. Killár Kovács Katalin hajdani Stúdiós, kitűnő színész és tanár Szerelmem, a Stúdió című vallomását férje, Kovács Levente juttatta el hozzánk. Ebből idézünk: „Mindenki életében eljön az idő, amikor számot próbál vetni mindazzal, ami vele történt, és megpróbálja mindennek a jelentőségét felmérni. Most én is így vagyok. Hosszú betegeskedés köt ágyhoz, s ez a helyzet – sajnos, vagy nem sajnos – alkalmat ad az ilyen számvetésfélékről való morfondírozáshoz. Különösen most, amikor a felkérésetek is erre ösztönöz. Így az a meggyőződés vált egyre erősebbé bennem, hogy a Stúdióban eltöltött öt évem (1965 és 1970 között) döntő jelentőségű volt életemben. Meghatározta választott szakmám – vagyis az élet által rám osztott hivatáshoz való viszonyomat. Biztos vagyok abban, hogy a stúdiós korszakban, az ott megélt helyzetek alakították ki bennem a színészethez kapcsolódó alázatot és a minden érdektől mentes elkötelezettséget, amelytől idegen minden más érdek, karrier-függő meggondolás és latolgatás. Így vált életem meghatározójává a színház iránti mély ragaszkodás, a közönségért élni-tenni akaró hivatástudat. (…) Ezért mondom ma is büszkén, hogy a Stúdió meghatározó szerelmeim egyike, amelyre emlékezni ma is belső fűtöttséget okoz a lelkemnek, s erre bizony szükségem van. (…) Úgy érzem, a Stúdió missziója, vagy legalább is az, amit én ennek gondolok, az egyik legfontosabb tanulsága az ott eltöltött éveknek. Mivel a színház igazgatója és a Stúdió irányítója ugyan az a személy volt (az általam máig is mélyen tisztelt és szeretett Bisztrai Mária), lehetővé vált, hogy a Stúdióra háruljon a kolozsvári színház missziójának egy része. A Stúdió vidékjáró programja révén olyan, ma már elhanyagolt, elhagyatott területek részesültek a színház által közösség- és öntudatápoló élményekben, amelyek a nehéz időkben erőt, vigaszt, felszabadító élményt nyújtottak sok település lakói számára. (…) Éreztük, hogy a színház révén az emberek végül is kiemelkedtek a hétköznapok taposómalmából és ünnepet ültek. (…) A kolozsvári Stúdióra mért hivatás a színház legszentebb értelmébe adott számunkra bepillantást. (…) Bizton állíthatom: mindaz, amit a Stúdióban megéltem, tanultam és tapasztaltam, nagyon jó útravalónak bizonyult. Ma is hálás vagyok érte a sorsnak.”

Vége.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Önéletrajzi vallomásában Barta László a következőképpen fogalmazott nekem: „a hajdani Stúdió Színpad után kutakodva, írásban megkerestem a Budapesti Országos Színháztörténet Múzeum és Intézetet, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárát azzal kapcsolatban, hogy van-e tudomásuk a hajdani Stúdió Színpadról, amely közel 25 éven át a város harmadik színházaként működött. A nemleges, kiábrándító válaszok után nekiálltam összegyűjteni a Stúdió történetét, támogatást, adatokat kérve a volt tagoktól, akiket elértem."

fesztivál

Ursula Philippi már gyermekkorában beleszeretett az orgonába, és azóta sem tud elszakadni a hangszer lenyűgöző világától, teljesen elkötelezte magát neki. A bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium orgona szakán végezte tanulmányait, számtalan díjat nyert nemzetközi és hazai versenyeken, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia professzora volt, ahol tízévi megszakítás után újraindította az orgonakurzust. Együttműködött különböző zenészekkel olyan diszkográfiai anyagok létrehozásában, mint az Organ Landscape Transylvania vagy a Máté-passió. Kezdetben orgonaműveket publikált, az utóbbi időben pedig különleges figyelmet szentel Erdély régi orgonáinak megmentésére.

Emberöltő – átlagosan harminc évet jelent, annyi időt, ami alatt egy nemzedék felcseperedik, és meghatározó tényezővé válik egy közösség életében. A magyar nyelv értelmező szótára szerint 25 és 35 év közötti időszak.

Zenei körökben kiváló, talán a legkiválóbb zongoramárka, teljes nevén Steinway & Sons, melynek gyára német eredetű. Heinrich Engelhard Steinweg 1853-ban alapította, aki egy évre rá Steinwayra változtatta nevét az Amerikai Egyesült Államokban. Tekintettel a hangszer kitűnő tulajdonságaira, a gyártás hamarosan fellendült. Sorozatban készültek a zongorák és a pianínók. Habár H. E.

márton jános

Az alábbi Saszet Géza jegyzetet abban találtam, ami a Harag György rendezte Tomcsa Sándor: Műtét című darabja alkalmából készült. Sok képpel az előadásban játszó színészekről, írások Tomcsától, és róla, Kántor Lajos cikke Harag György rendezéseiről – és Márton Jánosról egy laudáló cikk Saszet Gézától.

kocsis kitti, kájoni jános

Kájoni János igazi polihisztor volt, sokoldalú tudományos és művészeti munkássága méltán emelte őt Erdély nagyjai közé. Emlékezünk rá, mint 17. századi Ferences rendi szerzetesre, zeneszerzőre, orgonaművészre és -készítőre, botanikusra, építészre, nyomdászra és könyvkiadóra, viszont ma is időszerű munkásságáról, hagyatékáról és személyéről még mindig vajmi keveset tudunk.

Páskándi Géza

A Páskándi Géza-művek színpadi megjelenítései a börtönévek utáni időkben kezdődtek. Elsőnek a szülőföldön szólalt meg a Külső zajok c. színpadi műve, majd költeményeiből, esszéiből és más írásaiból is közönség elé kerültek. Játszottak Páskándit hivatásosak és műkedvelők, ami a szerző iránti széleskörű érdeklődésről árulkodik. A továbbiakban a színpadi, illetve pódiumi Páskándi-előadásokról szólok azok megszületésének időrendi sorrendjében. Nem lesz szó a különböző alkalmi, a különböző alkalmakra készült előadásokról, és a vendégjátékokról sem.

Rendhagyó hír „rázta meg” nemrég Székelyföld számos iskoláját és óvodáját, ugyanis Zorkóczy Zenóbia színművésznő, alias „Rosszcsont Zénó”, gondolt egy merészet, és „megszökött” otthonról, hogy néhány hónap alatt eljusson 100 olyan településre, ahol „még a madár sem jár”.

csíkszereda régizene fesztivál

„A színvonalas programok, világhírnévnek örvendő együttesek és hangszerkülönlegességek kavalkádja olyan gazdag és változatos régizenefesztivált kínál, ahol a közönség bátran belefeledkezhet a mindenkor aktuális ÖRÖM-be” – írja az idei zenei esemény kínálatáról a programfüzetben Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti vezetője. Minden esztendőben valamilyen zenei csemegével kedveskednek a szervezők e nagyszabású kulturális rendezvényen. A júliusi fesztivál nagy eseménye az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb művének, Johann Sebastian Bach két zenekarra, két kórusra és szólistákra írott Máté-passiójának a bemutatása volt, mely hatalmas sikernek örvendett nemcsak Csíkszeredában, de a bukaresti Athenaeumban és a Brassói Fekete templomban is. Évek óta a fesztivál programkínálata, lebonyolításának menete egyre művészibb és profibb színvonalat mutat a főrendezőnek, a Hargita Megyei Tanács égisze alatt működő Hargita Megyei Művelődési Központnak köszönhetően.

A Csíkszeredai Régizene Fesztiválok kezdeteiről. Boér Károly

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul az az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első, Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki elsőként, de ott volt már körülötte néhány kiválóan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették.

Mindenkiért lüktető,  sérülékeny színészlelkekről

Színész, újságíró, lelkész, tanár – van, aki megírt, van, aki kimondott szóval igyekszik valami ellen vagy valami mellett küzdeni, valamiért örülni, valami előtt tisztelegni, s bár munkájuk eszköze és gyakorlati útja különböző, legalább egy dolog közös jellemzőjük: hivatásuk minden egyes percében cipelik a nemzetük keresztjét, a nemzeti kulturális élet őrző-védői, akik átérzik és igyekeznek érteni is a különböző korokat. Nánó Csaba újságíró művészlelkek iránti érzékenysége, kérdezni tudása mindig is lenyűgözött, Egy élet nem elég című második interjúkötetében megmutatja, hogyan is cipelték azt a bizonyos keresztet neves erdélyi színészek a függöny mögött.

lamentáció

Idén július 9. és 14. között zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amelynek immár tízedik éve kísérője a Romániában egyetlen Régizenei Nyári Egyetem. A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. A fesztivál idei fő témájához, a Reformáció 500. évfordulójához kapcsolódva a lamentáció műfajáról Cs. Szabó András csíkszeredai zenetanár tart előadást. 

oravicabánya színház

Thália papjai évtizedek óta csak nagy ritkán, ünnepi alkalmakor lépnek az ország legrégebbi kőszínházának deszkáira, amelyeket leginkább a zenészek koptatnak. A bécsi operaház magánénekesei, Simina Ivan és Aura Twarowska, valamint a temesvári zongoraművész-házaspár, Manuela Iana és Dragoș Mihăilescu tart néhány esztendeje mesterkurzusokat Oravicabányán nyaranta, amelyek keretében több hangversenyt is tartanak a legendás színház remek akusztikájú, szemet kápráztató szépségű termében. A záró koncerteket a temesvári, a resicai és boksánbányai zenekedvelők is megtisztelik jelenlétükkel.

puck bábszínház

A csecsemőszínházban a vers világteremtő erővel bír. A versekben megjelenő képeket, tájakat lakja be játékával a bábos, a versek ritmusa adja az előadás ritmusát, elmondva, skandálva, duruzsolva, énekelve a vers megteremti az előadás képi és hangzásvilágát, amelyen keresztül működni kezd az oly sokszor emlegetett színházi mágia. 

eszik vagy isszák

A kolozsvári színház az ESziK vagy isszák? projektjét 2015 szeptemberében indította. Célja, hogy a programban résztvevők – kisiskolások, kamaszok, egyetemi hallgatók és felnőttek – szociálisan érzékeny színházszeretőkké és -értőkké váljanak. A színházpedagógiai tevékenység olyan alternatív tanítási módszer, amely fejleszti a résztvevők általános műveltségét és közösségben való felelősségvállalását. Másfél év alatt több száz kolozsvári diák, egyetemista és felnőtt vett részt a különböző oktatási csomagok foglalkozásain.