Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Volt egyszer egy Stúdió Színpad Kolozsvárott (4. rész)

Sorozatunk befejező részében a Stúdió Színpad egykori tagjai, ismerői közül szólaltattunk meg néhányat, illetve idéztünk tőlük korábbi újságcikk-részleteket. Arra voltunk kíváncsiak, miként értékelik a műkedvelő társulat munkáját, hogyan emlékeznek a csapatban eltöltött évekre, összességében: meglátásuk szerint 25 éves működése alatt mit adott számukra és az erdélyi magyar közművelődésnek a kolozsvári hajdanvolt színjátszó csoport.




Ben Jonson: Volpone. Gáll Enikő és Dankó János

Vélemények, vallomások

„A Stúdió Színpad megalapítója Horváth Béla volt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, komikusa. Kiváló szeme volt a tehetségek felismeréséhez, határozottan állítom, hogy a Stúdió Színpad műkedvelői valós színészi talentummal rendelkeztek. Az akkori tagok közül Győri András, Rajhona Ádám, Flórián Antal, Jancsó Miklós, Kiss Ildikó (a nemrégiben elhunyt temesvári színész, rendező, Varga Vilmos színész-felesége) és szerénységem később sikerrel felvételiztünk a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. A Stúdió Színpad amúgy tényleges színházként működött. Plakátjai, szereposztással együtt ott voltak a hirdetőoszlopokon, akárcsak a rendes színházaké. Horváth Bélától eltanulhattuk a színjátszás alapvető titkait, fogásait.” (Bogdán Tibor)

„A Stúdió Színpad megnyitó előadására, a Csongor és Tündére készülvén, (1962. január – B. L.) hosszas és vérre menő vitát folytattunk Horváth Bélával, a dráma optimista vagy pesszimista voltáról. Ő volt az idősebb, a rendező és a profi, tehát győzött a tekintély. Nekem csak annyi elégtétel maradt, hogy utóbb a kollégáknak bejelentettem: színikritikus leszek, és majd megmutatom neki. Egyébként a Fejedelmet csak azért is eljátszottam azon az emlékezetes bemutatón.” (Krizsán Zoltán, Utunk, 1986. december 26.)

„1965-ben, gimnazistaként kerültem a Stúdióba. (…) Mit is jelentett nekünk a színpad? Kihívást, próbatételt, játékot, amit komolyan csináltunk, egy komoly lépést önmagunk megismerése felé, tanulást a színjátszásról, mozgáskultúrát, egy életre szóló ajándékot. Kiváló művészek irányítottak, akiket mai napig is példaképemnek tartok: Bisztrai Mária, Horváth Béla, és Bereczky Júlia. De emellett ott voltak még a Nagyok, Banner Zolival együtt verset mondani jártam iskolákba – erre ma is büszke vagyok. (…) Felejthetetlenek voltak a próbák, (…) barátságok alakultak ki, mai napig tartó szép kapcsolatok, országhatáron túllépő barátságok. Fülembe cseng Bisztrai Mária színpadi útmutatása: mit, miért, hova, hogyan… így van ez az életben is.” (Zsombori Erzsébet, Zsimbi)

„Mit jelentett nekem a Stúdió 1971 és 1974 között? Nagyon sokat! Elsősorban az anyanyelvemen beszélő társaságot. A Képzőművészeti Líceumban tanultam, majd a Ion Andreescu Főiskolán, ott csak román osztályok voltak, ebből kifolyólag a beszélgetés, a tanulás, a társaság, minden román volt. Nagy szükségem volt a stúdiós társaságra, és hála nekik, hogy befogadtak. Kedves fiatalok jártak oda, némelyek igen tehetségesek, mások, mint én is, inkább a társaságért, a művelődésért jártunk. Élmények voltak a kiszállások, természetesen, a fellépésekkel együtt.” (Katona Zsombori Mária)

„A kolozsvári Stúdió Színpaddal, mint néző ismerkedtem meg, és őszintén mondhatom, kellemes, sőt ami ennél is több, jelentős emlékeket, élményeket is köszönhetek a stúdió előadásainak. Ami pedig mint »alkalmi bedolgozót« ragadott magával, az a lelkesedésük, fáradhatatlan vállalásuk. Bár csak színházaink, színészeink tanulnának a stúdiótól akarást, önfeláldozást, művészet- és gondolatszeretetet. Az eddigi évekhez, teljesítményekhez méltó folytatást kívánok a fiatalságát művészetpártolással őrző együttesnek.” (Kántor Lajos, 1975. november 5., idézi Nánó Csaba, Szabadság, 1999. március 1.)




Kiszálláson 1971 körül. A képen Boda Árpád, Sebe Bíborka, Rusz Antal, Leitner Emil, Dusa Ödön és Barta László

„Egyedül voltam… a felvételim sem sikerült, hát pokoli év volt. Gondoltam megpróbálom (a felvételit a Stúdióba – B. L.), hátha jobb leszek, mert mindig magamban kerestem a hibát, ami volt is bőven. Játszani nem nagyon játszottam, de társaság akadt és hát az új ismeretségek, bulik, kiszállások, volt hova járni. Ez amolyan játék volt, remek, kellemes és mindenképpen hasznos játék. Örvendek, hogy ott voltam, jó volt, élveztem.” (Makkai Flóra Ágnes)

„Csapat, sőt család voltunk. Nagyon szerettünk együtt lenni, életem egyik leggyönyörűbb időszaka volt. 1975-től voltam tagja, 1980-ig. Sokat mentünk kiszállásra, legkedvesebb kiszállásom a székelyföldi volt, Kézdivásárhelyen és Udvarhelyen. Nagyon boldogok voltunk mindnyájan, »mi vagyunk a világ legjobb színészei« – mondogattuk. Eljártunk az állami magyar színházba is statisztálni, tőlük kaptunk kosztümöket előadásainkhoz, autóbuszt kiszállásainkhoz, néha ők is jöttek velünk kiszállásra, megnézték előadásainkat. Gyönyörű idők voltak.” (Tálasné Nagy Éva)

Bereczky Júlia, a Stúdió Színpad egykori vezetője: „… a műkedvelésből nagyon sok hasznuk származik maguknak a műkedvelőknek is. Az általános műveltség fejlesztésén belül a műkedvelőkkel végzett munka egyúttal világnézeti nevelés, nyelvművelés, stilisztikai gyakorlat, irodalmi műelemzés: vagyis az emberek sokoldalú képzése és önképzése. (…) A műkedvelés hasznával kapcsolatban megjegyezném azt a különös örömet, amelyet a közösségi élet, a közös együttlét nyújt. Merném állítani, az én kedves műkedvelő kollégáim életében a műkedvelő színjátszás nagyon sokat jelent: sok gazdagságot, szépséget.” (Bölöni Sándor, Előre, 1975. január 18.)

Ifj. Barkó György így emlékezett: „Annak idején sokat morogtam, hogy miért megy annyit édesanyám a Palotába (a Művelődési Házba – B. L.), miért nem velem tölti az idejét… Felnőtt fejjel értettem meg a választ. Ott és akkor, azon körülmények között, összetartott egy csodálatos közösséget, akik önzetlenül, szabadidejükben az anyanyelvünket ápolták kedvtelésből, elhivatottságból.”

„Én 1967 és 1971 között voltam tagja a csapatnak, az Aranyemberben és a Barátom, a miniszterben vettem csak részt, igaz, hogy az Aranyemberrel 50 előadást értünk meg. Nagyon szépek voltak azok az évek, sose felejtem el őket.” (Gáll Annamária)

„Sokat jelentett nekem az a kis színpad: a »világot jelentő deszkákat«, az önmegvalósítás reményét, a közös érdeklődés és összetartozás érzését, örömét. A Palota nemcsak Kolozsvár nagyon gazdag kulturális színfoltja volt, hanem magyarságunk jelképe is, megmaradásunk egyik esélye. Ha nem is fogalmaztuk ezt így meg szó szerint, mindannyian tudtuk, éreztük. Lelkesedésünk határtalan volt.” (Sebanoffné Jankó Mária Jozefina)




Kopányi György: Mennyet járt ifiúr.
Székely Melinda és Kis Attila István (1978)

„Az 1975/1976-os évadtól léptem be a Kolozsvári Stúdió Színpad csapatába. Bár csak két évig tartott, végigkísérték az életre szóló barátságok, szerelmek, a dicsőség, a siker, a határtalan bizalom és remény, no meg nagyszerű előkészítő volt a főiskolához.” (Costea-Miklós Tamara)

„Alig 11 éves múltam, amikor édesanyám engedélyével bejelentkeztem a kolozsvári Kerekdombon működő amatőr színjátszó csoportba. Akkoriban Kovács Pali Ferenc (későbbi stúdiós – B. L.) volt a csoport vezetője. Négy év múlva, javaslatára jelentkeztem a Stúdió Színpadhoz, ami a második otthonommá vált. Az első szerepem Noémi lett Jókai Az aranyemberében, utána eljátszottam a Teréz mamát, később a Brazovicsné szerepét is. De ebből a darabból még egy másik szerepet is rám bíztak nagy hirtelen. Az egyik kiszálláson, talán Marosvásárhelyen, az egyik szereplő beteg lett, így Athália szerepébe is »bújhattam«! 40 év után úgy tűnik, mintha álom lett volna! Még mit szerettem a Stúdióban? Azt, hogy egyenlőség volt köztünk! A ruhatáros, a díszlettervező, a zenész, a főszereplő vagy a kapus… mi egy család voltunk. Manapság, azt hiszem, sok színház átvehetné ezt.” (Gál Enikő)

„Nem sokkal a leszerelésem után (1983 decemberében – B. L.) versenyvizsgát hirdettek. Gondolkodás nélkül jelentkeztem, és egy nem éppen könnyű meghallgatás után, 1984 elejétől büszkén viseltem a stúdiószínész státust. (…) A Stúdióbeli tevékenység egyfajta menekülés volt a hétköznapok durva realitásai elől. De olyan menekülés, amely alkotó munkát, rengeteg örömöt nyújtott azoknak, akik részt vettek benne, ugyanakkor a közönségnek is áldás volt, hiszen minden előadásra özönlöttek a magyar szóra kiéhezett emberek. Az előadások és a munka minőségét jelzi, hogy a Stúdiót évtizedekig Kolozsvár »harmadik színházának« nevezték, noha mindig is műkedvelői státusban működött. Nem beszélve arról, hogy tagjai rendszeresen statisztáltak a kolozsvári magyar színházban, és az idők folyamán nagyon sokan innen léptek a hivatásos színjátszás útjára. (…) A kommunizmus legsötétebb idejében a Stúdió volt a fény az életünkben. (…) Az előadások napjai ünnepszámba mentek színjátszók, közönség számára egyaránt. Kiszállások a nyolcvanas években már nem voltak, hiszen semmiféle állami támogatást nem kapott a Stúdió. (…) A mostoha körülmények, a színház közös szeretete, a gondolkodásunk valóságos barátokká kovácsolta a társaságot. Gyakorlatilag több időt töltöttünk a Stúdióban, mint otthon, és ez az időtöltés hasznos volt.” (Nánó Csaba)

„A Stúdió nemcsak a harmadik kolozsvári színház volt, hanem az ország második, ha nem is hivatásosan elismert, de tisztelt színészneveldéje is. (…) Akik a Stúdióból kerültek a színházi, televíziós vagy más, ehhez közelálló pályákra, mindenhova magukkal vitték az ott felpakolt erkölcsi és szellemi útravalót. Mások pedig közönségként váltak a színház örökös híveivé hozzáértő, elkötelezett barátaivá Tháliának. Ezért nagy jelentőségű a Stúdió léte, emlékét ezért kell ébren tartani, ápolni, talán példaként szolgálhat későbbi, elfásultabb nemzedékeknek.” (Kovács Levente, rendező, tanár)

A végére hagytam két nagyon különös vallomást, nyilatkozatot. Az első, egy hajdani kolozsvári újságíróé, aki fiatal korábban maga is játszott a Stúdió 51-ben, és közelről ismerte a Stúdió Színpad tevékenységét. Horváth Sz. István azt írta: „Tulajdonképpen én csak érintőlegesen tudok szólni a Stúdió Színpad hajdani történéseiről. És nem azért, vagy nem elsősorban azért, mivel néhány évig egy konkurens műkedvelő csapat tagjaként ágáltam a színpadon. Emlékeimben úgy maradt meg, hogy a legszebb, a legjobb és a leglátványosabb korszaka a kolozsvári magyar műkedvelő színjátszásnak azokra az évekre esett, amikor párhuzamosan több csoport is működött. Szándékban és művészi módszerekben, »stílusban« különböztek ugyan, de épp ezzel szolgálták a legjobban a kolozsváriakat és a színjátszást. És áttételesen persze, az egész erdélyi magyar kultúra című valamit, ami iránt mindannyian valamiféle szent elkötelezettséget éreztünk, még ha olykor homályosan is. Jó emlékezni ezekre a régvolt évekre, bár valószínűleg a személyes élmények szívmelengető hatásán túl nehéz felmérni, mit is jelentettünk a »nagy« történések hátterében együtt, csoportként és egyénenként. Mivel a színház illékony, megfoghatatlan művészet, művészi élmény, soha nem könnyű évek, évtizedek (netán évszázadok) múlva felmérni a tényleges hatást, amit okozott. Vagy okozhatott volna. Ezzel a Stúdió Színpad nevű valamivel én a hatvanas évek végén találkoztam, amikor egy osztálytársam elvitt az akkor még a törvényszék »oldalában« működő intézménybe egy Banner Zoltán előadóestet megnézni. Onnan kezdve aztán több-kevesebb rendszerességgel látogattam az előadásokat. Akkor a »konkurencia« éveiben ifjonti hevességgel gyakorta ítéltük el a stúdiósokat, mint a hagyományos, polgári – számunkra maradi – színházeszmény folytatóit, akikkel szemben ott álltunk mi, az avantgárd derék képviselői, a modernek, a formabontók s ilyesmik. Innen visszanézve most már tisztább, hogy a hosszú évek során az az együttes sem volt egyöntetűen ilyen vagy olyan. Gyakran az éppen velük foglalkozó, az előadásokat vezető/rendező profi színészek ízlésvilága, habitusa, színházeszménye határozta meg, hogy mit látott a közönség a színpadon. Voltak tradicionálisabb és modern felé kacsingató korszakok egyaránt. Jó és rossz előadások. Azok közül, akik akkor ott éltek Kolozsváron, sokan emlékeznek a stúdiósokra és előadásaikra. Hogy mi volt a fontos, és mi nem… arról azért nem tudok szólni, mert az én személyes emlékeim épp olyan szubjektívek, mint bárki másé, ennél fogva nem jobbak és nem fontosabbak. De én őrzöm őket.”




Heltai Jenő A néma levente. Vizsgaelőadás a
Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán
1974-ben Kovács Katalinnal és Simon Andrással

Dr. Killár Kovács Katalin hajdani Stúdiós, kitűnő színész és tanár Szerelmem, a Stúdió című vallomását férje, Kovács Levente juttatta el hozzánk. Ebből idézünk: „Mindenki életében eljön az idő, amikor számot próbál vetni mindazzal, ami vele történt, és megpróbálja mindennek a jelentőségét felmérni. Most én is így vagyok. Hosszú betegeskedés köt ágyhoz, s ez a helyzet – sajnos, vagy nem sajnos – alkalmat ad az ilyen számvetésfélékről való morfondírozáshoz. Különösen most, amikor a felkérésetek is erre ösztönöz. Így az a meggyőződés vált egyre erősebbé bennem, hogy a Stúdióban eltöltött öt évem (1965 és 1970 között) döntő jelentőségű volt életemben. Meghatározta választott szakmám – vagyis az élet által rám osztott hivatáshoz való viszonyomat. Biztos vagyok abban, hogy a stúdiós korszakban, az ott megélt helyzetek alakították ki bennem a színészethez kapcsolódó alázatot és a minden érdektől mentes elkötelezettséget, amelytől idegen minden más érdek, karrier-függő meggondolás és latolgatás. Így vált életem meghatározójává a színház iránti mély ragaszkodás, a közönségért élni-tenni akaró hivatástudat. (…) Ezért mondom ma is büszkén, hogy a Stúdió meghatározó szerelmeim egyike, amelyre emlékezni ma is belső fűtöttséget okoz a lelkemnek, s erre bizony szükségem van. (…) Úgy érzem, a Stúdió missziója, vagy legalább is az, amit én ennek gondolok, az egyik legfontosabb tanulsága az ott eltöltött éveknek. Mivel a színház igazgatója és a Stúdió irányítója ugyan az a személy volt (az általam máig is mélyen tisztelt és szeretett Bisztrai Mária), lehetővé vált, hogy a Stúdióra háruljon a kolozsvári színház missziójának egy része. A Stúdió vidékjáró programja révén olyan, ma már elhanyagolt, elhagyatott területek részesültek a színház által közösség- és öntudatápoló élményekben, amelyek a nehéz időkben erőt, vigaszt, felszabadító élményt nyújtottak sok település lakói számára. (…) Éreztük, hogy a színház révén az emberek végül is kiemelkedtek a hétköznapok taposómalmából és ünnepet ültek. (…) A kolozsvári Stúdióra mért hivatás a színház legszentebb értelmébe adott számunkra bepillantást. (…) Bizton állíthatom: mindaz, amit a Stúdióban megéltem, tanultam és tapasztaltam, nagyon jó útravalónak bizonyult. Ma is hálás vagyok érte a sorsnak.”

Vége.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Székelyhid színház

A Valahol Európában című előadással avatták fel idén augusztusban a székelyhídi Szabó József Ódzsa Városi Színházat, így a hetvenes évek után először ismét bérletes előadások kerülnek színpadra a partiumi kisvárosban. A nagyváradi Szigligeti Színház társulatai öt darabot hoznak el az idei évadban a kibővített és felújított érmelléki színházba, a helyiek pedig kis túlzással „színházi lázban” égnek, hiszen a vándorbérletek nagy része röviddel a meghirdetés után elkelt. Az épület felújításának nehézségeiről, a székelyhídi színi élet múltjáról, valamint a további tervekről a Szabó József Ódzsa színház igazgatójával, Fekete Katalinnal beszélgettem.

A tavalyi évet, főként így utólag, sok szempontból zárójelként élem meg. Főleg a bulik tekintetében. Emberek vagyunk, igényünk van a szórakozásra, a közösségi programokra, a táncra, az énekre, a zenére. Idén végre újra megélhetjük mindezt, minden porcikánkkal belevethettük magunkat a nyárba, és azt hiszem, az augusztus 13–15-i hétvége kárpótolt egy kicsit minden elmulasztott tombolásért.

kolozsvár kőszínház

Nemrég, márciusban tartották meg A színház közös tere – a közös tér színháza című többnapos rendezvénysorozatot – csak részben Kolozsváron, és főként az online térben –, amelynek időzítését a magyar színházművészet céljaira szánt, egykori Farkas utcai épület, a kőszínházként emlegetett teátrum felavatásának-megnyitásának kétszázadik évfordulója indokolta.

a csajod zenekar

Az 1970 és 1973 között évente megrendezett zenei eseményen kizárólag saját szerzeményekkel lehetett fellépni, a feldolgozásokat tiltották, ám a zenei műfaj nem volt megszabva. Négy fesztivál után az 1974. évit az akkori hatóságok már nem engedélyezték. 17 évi kihagyás után, 1990-ben a fesztivált újra megszervezték, ám anyagi források hiányában a sorozat ismét megszakadt. Az 1973. évi fesztiváltól 45 év telt el, amikor 2018-ban újraindult a sorozat. A siculus a székely név latin változata, egyértelmű tehát, hogy a helyszín Erdély, ezen belül pedig Székelyudvarhely.

Meister Éva színművésznő

Oda kellene figyelni a szabadfoglalkozású színészekre, akik a versek és az irodalom szószólóiként az országjárást választották, hogy a vidéket is kiszolgálják. Szabadúszóként mindenhonnan kizárják őket, se színházuk, se intézményes támogatottságuk nincs, így a szakma is alig vesz tudomást róluk. Meister Éva színművésznő harminc éve hűségesen szolgálja műsoraival a Kárpát-medence magyarságát. 2020-ban a világjárvány sem tudta leállítani, harmadmagával járta a világot, mert azt vallja: „Szolgálni kell! Ez a feladatom.”

Szabo Tibor színművész, Weöres Sándor Színház

Szabó Tibor András színművész a Szilágy megyei Kárászteleken született 1957. október 13-án. Akkoriban a falu teljes lakossága magyar anyanyelvű és római katolikus vallású volt. Másfél éves volt, amikor a család a Nagykároly melletti Klára tanyára költözött (1959), öt évvel később (1964) pedig a városba. Nagykárolyban nőtt fel, és ott élt harminchárom éves koráig.

Az új színügyi bizottság a szatmári Városi Színház nevét 1945. július 10-től Népszínházra változtatta. A bizottság nyilatkozata szerint: „a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásba kívánja részesíteni a színjátszást és arra törekszik, hogy a nép nevelő intézménye legyen.” Már nem a városé volt a szatmárnémeti magyar színjátszás, mert egy ideológia fogságába kényszerítette a hatalom, amely 1990-ig nem engedett kegyetlen szorításából.

Szeretjük a hajdani események sajtónyilvánosságát valamilyen apropóhoz, leggyakrabban kerek évfordulókhoz kötni. Ez a mostani megnyilatkozásom persze nem ilyen természetű. Egyszerűen egy most már több mint 60 éve történt esemény emlékén akarok elidőzni, mert mindig is azt hittem, hogy nem csupán számomra, de talán mások számára is érdekes lehet. Évtizedek óta várom a pillanatot, azt a bizonyos „most”-ot, amelynek ürügyén akad valaki, aki a Bolyai Egyetem, pontosabban annak Egressy Gábor színjátszó csoportja Szeretlek, kedvesem szavalóestjéről megemlékezzék. Próbáltam az ötletet az ötvenedik évforduló környékén illetékeseknek „eladni”, sikertelenül. Pedig szállíthattam volna az anyagot egy államvizsga dolgozathoz. De kis utánajárással akár disszertáció is kikerekedhetett volna a témából.

Radnóti Zsuzsa, a Kortárs Magyar Dráma Díj alapítója

Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg – Örkény István özvegye, életművének gondozója – Kortárs Magyar Dráma Díjat alapított, amelyet először tavaly ítéltek oda. Az idei átadóünnepség 2020. február 25-én volt Budapesten a Rózsavölgyi Szalonban.

Szvorák Katalin
Tóth-Páll Miklós Bánffy Miklós és Ezüstfenyő-díjas színművész, az Ady Endre Társaság elnöke és csapata tizennégy alkalommal ajándékozott meg bennünket a Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozattal. Ennek köszönhetjük, hogy Szvorák Katalin Kossuth-díjas énekes 2020. január 24-én harmadik alkalommal lépett fel Szatmárnémetiben.
Székely Csaba, Semmit sem bánok, dráma

Székely Csaba maga mondta, színdarabjai írásakor különösen érdeklik a sorstragédiák, a megtépázott, tönkrement egzisztenciák, illetve bármiféle – családi, társadalmi – hatalmi mechanizmus működése, az emberi manipuláció természetrajza. A Semmit se bánok főszereplője az egykori román titkosrendőrség ma már nyugdíjas tagja. De a mű nem az ügynökkérdést tárja fel. Elsősorban a bűn és bűnhődés, a bűn és megbánás témáit járja körül, azt, hogy a diktatúra szolgálattevőjének régi bűnei hogyan hatnak a mára, ha egyszer képes volt beengedni a sötétséget, az benne marad-e örökre.

Önéletrajzi vallomásában Barta László a következőképpen fogalmazott nekem: „a hajdani Stúdió Színpad után kutakodva, írásban megkerestem a Budapesti Országos Színháztörténet Múzeum és Intézetet, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárát azzal kapcsolatban, hogy van-e tudomásuk a hajdani Stúdió Színpadról, amely közel 25 éven át a város harmadik színházaként működött. A nemleges, kiábrándító válaszok után nekiálltam összegyűjteni a Stúdió történetét, támogatást, adatokat kérve a volt tagoktól, akiket elértem."

fesztivál

Ursula Philippi már gyermekkorában beleszeretett az orgonába, és azóta sem tud elszakadni a hangszer lenyűgöző világától, teljesen elkötelezte magát neki. A bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium orgona szakán végezte tanulmányait, számtalan díjat nyert nemzetközi és hazai versenyeken, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia professzora volt, ahol tízévi megszakítás után újraindította az orgonakurzust. Együttműködött különböző zenészekkel olyan diszkográfiai anyagok létrehozásában, mint az Organ Landscape Transylvania vagy a Máté-passió. Kezdetben orgonaműveket publikált, az utóbbi időben pedig különleges figyelmet szentel Erdély régi orgonáinak megmentésére.

Emberöltő – átlagosan harminc évet jelent, annyi időt, ami alatt egy nemzedék felcseperedik, és meghatározó tényezővé válik egy közösség életében. A magyar nyelv értelmező szótára szerint 25 és 35 év közötti időszak.

Zenei körökben kiváló, talán a legkiválóbb zongoramárka, teljes nevén Steinway & Sons, melynek gyára német eredetű. Heinrich Engelhard Steinweg 1853-ban alapította, aki egy évre rá Steinwayra változtatta nevét az Amerikai Egyesült Államokban. Tekintettel a hangszer kitűnő tulajdonságaira, a gyártás hamarosan fellendült. Sorozatban készültek a zongorák és a pianínók. Habár H. E.