2020. január 23-án Nagykárolyban, a Városi Színházban Dalüzenet című összeállításával lépett fel Szvorák Katalin. Másnap Szatmárnémetiben a Közép-európai életérzés című koncertjével szerepelt. Nem lehet tudni, hogy a címösszetételben szereplő „európai” szó tekintélye, vagy a biztonsági őr leváltása volt az oka, de ezúttal nem volt önvédelmi gáz, és a művésznő fellépése nagy sikert aratott. Kísérői: Cserta Balázs (jazz-szaxofon, népi fúvós hangszerek) és Szabó Dániel cimbalomművész volt.
Szvorák Katalin hét témakörből állította össze műsorát: I. Elvágyódás-hazagondolás, II. Havas tavasz, III. A Teremtés dicsérete, IV. Stafírung, V. Huszita vándordallamok, VI. Határmezsgyén, VII. Esti dal. Az összeállítás alaposabb vizsgálatából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Monarchiára emlékeztető életérzéseket kavart fel az összeállítás. Ez elsősorban azzal a gyűlölethiánnyal volt észlelhető ezen az estén, ami Trianon óta még erőteljesebben jelen van a Kárpát-medence népeinek érzelemvilágában. Észre kellett vennünk, ezen az estén sem az önvédelmi gáz, sem a gyűlölet nem volt jelen a Dinu Lipatti Állami Filharmónia termében. Szvorák Katalin megmutatta, hogy ebben a különböző népek kultúrájával színezett világban a gyűlölet nem győzhet.
A művészek már megtették az első lépéseket azzal, hogy egymásra hatottak, és megjelentek a kultúrák közötti vándordallamok. Ez a terület a népzenész, az előadóművész számára még sok lehetőséget rejteget. Bartók példájára – mint szerkesztő és mint előadóművész – éppen Szvorák Katalin tette meg az első lépéseket ezen az úton. Felcsillantak a szemek, amikor ugyanaz a dallam jelent meg lengyel, magyar, szlovák nyelven. A Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár című népdalt a nagykállói rabbi bevette az izraelita egyházi énekek körébe. A magyar–chaszid példához hasonló vándordallamokat hozott a művésznő ezen az estén.
Visszaemlékezve gyermekkorára írja a falusiakról: „Együtt éltek a szó szoros értelmében Istenükkel”. Milyen nagy és mégis milyen egységes ez a Kárpát-medence! Lieb József kanonok szülőfalujáról, Kaplonyról, így fogalmaz: „Nem volt kettős életünk, külön vallásos és külön profán. A szakrális áthatotta minden cselekedetünket.”
Itt most A Teremtés dicsérete című résznél időzünk el, mert ha szabad kiemelni egyet a hét dalcsokorból, ennek a katartikus ereje könnyekkel mosta tisztára a hallgatóság lelkét és szemeit. Nézzük a dalokat, amelyek kiváltották az említett katarzist: Ki, mint Isten az eget (görögkatolikus fényének), Mérhetetlen Úr (Assisi Szent Ferenc Naphimnusza), Mint a szép híves patakra (42. zsoltár), Járibon (Szefárd asztali ének), Amilyen magasan van az ég (103. zsoltár), Csillagoknak teremtője (evangélikus ének).
Képek: Repiszky Tamás
Hogyan tette tisztába lelkeinket Szvorák Katalin? Nem száguldott és nem vágtatott keresztbe-hosszába a színpadon. Füst, vetített kép és más cirkuszi kellék nélkül egyszerűen jelen volt Cserta Balázzsal és Szabó Dániellel, meg a hangszerekkel. A nézők kegyének eléréséért sem összekacsintás nem volt, sem trükköket nem dobtak be a művészek. Szvorák Katalin egyszerűen jelen volt, elegánsan, mégis egyszerűen, karakteresen, de feltűnési trükkök nélkül. Nem szerepelni akart, nem önmagát akarta megkedveltetni. Ő vallott, de úgy, hogy hagyta életre kelni a dalokat. Közhelyesen azt mondják, lélektől lélekig szállt a dal. „A dalolás lelki kitárulkozás” – vallja a művésznő is. Akik a teremben voltak ezen az estén, megérthették és megtapasztalhatták az idézett mondat valódi üzenetét, milyen az, amikor a dal lélektől lelkekhez száll. És még annál is tovább „Hangjából árad a szépség, mely hallható bizonyítéka annak, hogy Földhöz is Éghez is tartozunk…” – írja Schmitt Pál. Igen, mondjuk ki, a hit jelenlétéről van szó! Ezt nem lehet eljátszani, nem lehet bemutatni, de lehet olyan őszinteséggel megélni, hogy leomoljanak a falak, a gátak, az előítéletek és akkor a lelkek szabadok lesznek a befogadásra.
Tiszta, világos, érthető és értelmezett szövegéneklést kaptunk. Mintha erre külön hangsúlyt fektetne a művész, annak ellenére, hogy Ő dalolni ment fel a színpadra. A dalnak kettős csápjai vannak a hallgató irányába: értelmi és érzelmi üzenete. „Az embernek, mint örök értelemkeresőnek, spirituális igénye is van a hitre. A hit vigasz, mint ahogy a dal is az!” – vallja az énekesnő Simon Erikának A dal vándora című interjúkötetben.
Szvorák Katalinhoz írt levelében Orbán Viktor Babits Mihályt hívja segítségül „… a művész annyira szereti ezt a világot, amelynek lényege a változás (…), hogy sohasem elég neki; nem elég amennyit az Isten csinált, folytatni akarja.” Igen, ezen a januári estén, a Nemzeti Összetartozás Évében, Szvorák Katalin folytatta az isteni küldetést: „Szakadt lelket foltozni, foltozni!/ tört szíveket drótozni, drótozni!” jött hozzánk.
Az előadás utáni ünneplésből úgy tűnt, nem kis hatékonysággal gyógyította lelkeinket.
 Reményi Ede, eredeti nevén Hoffmann Ede, 195 éve született és 125 évvel ezelőtt fejezte be földi pályáját. A világ öt kontinensén ismert, virtuózként emlegetett, és Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel kitüntetetett hegedűse volt. Testvére, Reményi Antal 1848–49-es honvédszázados. |
 Április utolsó hetében a Kolozsvári Magyar Opera két gyermekelőadást is bemutatott, mindkettőt Toadere-Kovács Dalma vezénylete és elgondolása alapján állítottak színpadra. Az előadás beharangozója szerint Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliska című gyermekoperáját az elemi osztályosoknak, míg Gaetano Donizetti Don Pasquale operájának egy átalakított változatát az 5–12. osztályos korcsoportnak ajánlották. |
 A szabad játék örömforrás és egyfajta létezési forma. A kisméretű bunraku bábok és a hagyományos árnyfigurák, amelyek a Rumi László által rendezett Árnyak színháza című előadás szereplői, mondhatni Ofélia égi játszótársai. És a színpadi téren túl az izzó képzelet, az egymásba pörgő világok és a tündöklő varázsmókák különös figurái, akik a mesék hetedhétországából érkeznek meg az idős súgónő otthonába. |
 Az októberi ősbemutató óta kivételesen nagy népszerűségnek örvend a Kolozsvári Magyar Opera legújabb előadása, a Sándor Mátyás című musical. December 11-én a nem csak kolozsváriakból álló közönség ebben a naptári évben utoljára járhatott csodájára a Kerényi Miklós Gábor (Kero) Kossuth-díjas rendező kezdeményezésére létrejött előadásnak. Ebben a produkcióban Kerényi alkotótársai Szemenyei János, Cseh Dávid Péter és Mikó Csaba. |
 Amikor színpadon játszunk, a teljesítményünk nagyban függ a közönségtől is. Ha a közönség csak ül, passzív és teljesen csendben van, az egy vígjátéknál akár kínossá is válhat. Viszont egy közönség még lehet nagyon éber attól, hogy csendes. Ilyenkor szinte magunkon érezzük a nézők figyelmét, néha csak állunk a színpadon, és nem értjük, mitől vagyunk úgy felpörögve. |
 Az emberekhez mindig is általában nyitottan viszonyult, ez érződik a képein, hiszen ugyanazzal a nyitottsággal fordultak őfeléje is. Ma is zavarja viszont, hogy annak idején nem tudott több időt tölteni Mérában, úgy érzi, nem ismerte meg kellőképpen azt a világot. Ennek viszont van előnye is – ha a fotóalanyok tudtak volna a jöveteléről, alaposabban felkészülnek a fényképezésre, és a fotók már nem tükröznék a hétköznapok valóságát. „Olyanok ezek az emberek, olyan ruhát is viselnek, ahogyan munka vagy más elfoglaltság közepette találtam őket” – fogalmazott. |
 Első alkalommal rendeztek Bach-maratont Kolozsváron, a 337. éve született zeneszerző műveit tizenkét órán át – reggel 9-től este 9 óráig – játszották a Pietati evangélikus templomban. A rendkívül változatos műsort Johann Sebastian Bach műveinek széles repertoárjából válogatták. A maraton programja többek között azért is volt különleges, mert egyetlen koncerthelyszínen három billentyűs hangszer szólalhatott meg: orgona, csembaló és zongora. |
 A Valahol Európában című előadással avatták fel idén augusztusban a székelyhídi Szabó József Ódzsa Városi Színházat, így a hetvenes évek után először ismét bérletes előadások kerülnek színpadra a partiumi kisvárosban. A nagyváradi Szigligeti Színház társulatai öt darabot hoznak el az idei évadban a kibővített és felújított érmelléki színházba, a helyiek pedig kis túlzással „színházi lázban” égnek, hiszen a vándorbérletek nagy része röviddel a meghirdetés után elkelt. Az épület felújításának nehézségeiről, a székelyhídi színi élet múltjáról, valamint a további tervekről a Szabó József Ódzsa színház igazgatójával, Fekete Katalinnal beszélgettem. |
 A tavalyi évet, főként így utólag, sok szempontból zárójelként élem meg. Főleg a bulik tekintetében. Emberek vagyunk, igényünk van a szórakozásra, a közösségi programokra, a táncra, az énekre, a zenére. Idén végre újra megélhetjük mindezt, minden porcikánkkal belevethettük magunkat a nyárba, és azt hiszem, az augusztus 13–15-i hétvége kárpótolt egy kicsit minden elmulasztott tombolásért. |
 Nemrég, márciusban tartották meg A színház közös tere – a közös tér színháza című többnapos rendezvénysorozatot – csak részben Kolozsváron, és főként az online térben –, amelynek időzítését a magyar színházművészet céljaira szánt, egykori Farkas utcai épület, a kőszínházként emlegetett teátrum felavatásának-megnyitásának kétszázadik évfordulója indokolta. |
 Az 1970 és 1973 között évente megrendezett zenei eseményen kizárólag saját szerzeményekkel lehetett fellépni, a feldolgozásokat tiltották, ám a zenei műfaj nem volt megszabva. Négy fesztivál után az 1974. évit az akkori hatóságok már nem engedélyezték. 17 évi kihagyás után, 1990-ben a fesztivált újra megszervezték, ám anyagi források hiányában a sorozat ismét megszakadt. Az 1973. évi fesztiváltól 45 év telt el, amikor 2018-ban újraindult a sorozat. A siculus a székely név latin változata, egyértelmű tehát, hogy a helyszín Erdély, ezen belül pedig Székelyudvarhely. |
 Oda kellene figyelni a szabadfoglalkozású színészekre, akik a versek és az irodalom szószólóiként az országjárást választották, hogy a vidéket is kiszolgálják. Szabadúszóként mindenhonnan kizárják őket, se színházuk, se intézményes támogatottságuk nincs, így a szakma is alig vesz tudomást róluk. Meister Éva színművésznő harminc éve hűségesen szolgálja műsoraival a Kárpát-medence magyarságát. 2020-ban a világjárvány sem tudta leállítani, harmadmagával járta a világot, mert azt vallja: „Szolgálni kell! Ez a feladatom.” |
 Szabó Tibor András színművész a Szilágy megyei Kárászteleken született 1957. október 13-án. Akkoriban a falu teljes lakossága magyar anyanyelvű és római katolikus vallású volt. Másfél éves volt, amikor a család a Nagykároly melletti Klára tanyára költözött (1959), öt évvel később (1964) pedig a városba. Nagykárolyban nőtt fel, és ott élt harminchárom éves koráig. |
 Az új színügyi bizottság a szatmári Városi Színház nevét 1945. július 10-től Népszínházra változtatta. A bizottság nyilatkozata szerint: „a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásba kívánja részesíteni a színjátszást és arra törekszik, hogy a nép nevelő intézménye legyen.” Már nem a városé volt a szatmárnémeti magyar színjátszás, mert egy ideológia fogságába kényszerítette a hatalom, amely 1990-ig nem engedett kegyetlen szorításából. |
 Szeretjük a hajdani események sajtónyilvánosságát valamilyen apropóhoz, leggyakrabban kerek évfordulókhoz kötni. Ez a mostani megnyilatkozásom persze nem ilyen természetű. Egyszerűen egy most már több mint 60 éve történt esemény emlékén akarok elidőzni, mert mindig is azt hittem, hogy nem csupán számomra, de talán mások számára is érdekes lehet. Évtizedek óta várom a pillanatot, azt a bizonyos „most”-ot, amelynek ürügyén akad valaki, aki a Bolyai Egyetem, pontosabban annak Egressy Gábor színjátszó csoportja Szeretlek, kedvesem szavalóestjéről megemlékezzék. Próbáltam az ötletet az ötvenedik évforduló környékén illetékeseknek „eladni”, sikertelenül. Pedig szállíthattam volna az anyagot egy államvizsga dolgozathoz. De kis utánajárással akár disszertáció is kikerekedhetett volna a témából. |
 |
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Művelődés folyóirat megjelenik a Kolozs Megyei Tanács támogatásával / Revista Művelődés apare sub egida Consiliului Judetean Cluj
Új hozzászólás