Egy Steinway zongora kalandos története

Zenei körökben kiváló, talán a legkiválóbb zongoramárka, teljes nevén Steinway & Sons, melynek gyára német eredetű. Heinrich Engelhard Steinweg 1853-ban alapította, aki egy évre rá Steinwayra változtatta nevét az Amerikai Egyesült Államokban. Tekintettel a hangszer kitűnő tulajdonságaira, a gyártás hamarosan fellendült. Sorozatban készültek a zongorák és a pianínók. Habár H. E. Steinway visszavonult, a hangszerek megmaradtak a család tulajdonában, a legidősebb fiú pedig Németországban folytatta munkáját. A vállalat jelenleg is működik.

A zongorák hangterjedelme általában hét oktáv, ennél kiterjedtebb billentyűsora csak a hangszerek királyának, az orgonának van. A Steinway zongora a hangszerek csúcsa – mi tagadás –, ezért kedvelik a zongoraművészek, ezért válik sok művészetkedvelő otthon rokonszenves darabjává.

Egyszer csak előbukkan az ősködből egy bukaresti zeneszerető bojár tulajdonában lévő Steinway zongora. Az 1944–45-ös rendszerváltás azonban anyagi javainak a hátrahagyásával az országból való sürgős menekülésre késztette. Az új rendszer proletárjainak harácsolásai során a hangszer az egyik miniszter elvtárs lakosztályába került. Idővel a talaj meginogott a miniszter lába alatt, és beosztottjai tanácsára áruba bocsájtotta a zongoráját.


Steinway gyára Manhattanben 1876-ban

Ekkor érkezett Nagyváradról a román fővárosba egy üzletember. Megvette a Steinwayt, és a zongora Bihar megyében landolt. Lakosztályába szállította, felhangoltatta és meghívott előadókkal hangversenyeket rendezett. Anyagi helyzetének romlása miatt azonban kénytelen volt a hangszertől megválni.

Zenelíceumi járandóságom megszilárdulásával elhatároztam, hogy zongorát vásárolok. Értesültem a váradi eladandó Steinwayről, odautaztam, megtekintettem és kipróbáltam. Megtetszett érzékeny, de érces hangja, billentése, ezért rövid gondolkodás után megvettem. Ezáltal én lettem a hangszer negyedik birtokosa.

A zongora elszállítása miatt először egy teherautó-sofőrnél próbálkoztam, de sajnos sikertelenül. Kilátástalan helyzetemben az utcán kóborolva felfigyeltem egy épületben dolgozó asztalosmesterre és tanoncaira. A főnök hajlandó volt a hangszert bepakolni. Ezután a bedeszkázott Steinwayt stráfszekéren kivitték a Bihar megyei vasútállomásra. A tehervonattal egy időben én is Kolozsvárra utaztam, és otthonomba szállíttattam a hangszert, viszont úgy tapasztaltam, hogy garzonlakásom túl kicsi a zongora méretéhez képest. Elhatároztam, hogy bérbe adom.

Éppen akkor tett javaslatot a kisváros, Székelykeresztúr vezetősége és lakossága egy hangszer beszerzésére, így örömmel elfogadták az ajánlatomat. A Steinway pedig megérkezett a fiúszék dísztermébe.

Benkő Judit, a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásának munkatársa, a Romániai Magyar Zenetársaság tagja is bekapcsolódott a történetünkbe.

Elképzeléseit 1999 májusában Az utazó zongora és a korszerű koncertszervezés – avagy egy hangversenyévad sorozat (folytatására is váró) története című írásában a Művelődés hasábjain tette közzé. Idézem Benkő Judit mondatait: „Történt egyszer, idestova másfél évtizeddel ezelőtt, hogy a Márkos Albert–Buzás Pál-művészpáros gondolt egy merészet és nagyot: a hangversenyévadok szervezése ugyan hagyományos értelemben majdnem kizárólagosan a zenei központok kiváltsága, ez azonban nem jelentheti azt, hogy felétlenül annak is kell megmaradnia. Hiszen újfajta alaphelyzet megteremtése lehetővé teszi, hogy az érdeklődők rendszeresen élő muzsikát hallgathassanak kisebb helyiségekben is Az elképzelés rövidesen meg is valósult, elsőként Székelykeresztúron, ahol a zenekedvelők gyorsan megszokták és megszerették a kamarazene-koncerteket.


A hamburgi Steinway gyárban készült D-274-es modell. Képek: Wikipédia

A székelykeresztúri múzeum igazgatója nagy szeretettel és lelkesedéssel karolta fel az ötletet. A Márkos–Buzás-kettős pedig összeszokott zenészcsapattá bővült. Ahhoz, hogy a kisvárosi keretben egyértelműen rendhagyónak minősíthető sorozat létrejöhessen, Buzás Pál akkoriban vásárolt Steinway zongorája is Székelykeresztúrra utazott. A kezdet tehát sokat ígérő volt, hiszen gyakorlatilag szinte az első pillanattól széles körű érdeklődés kísérte ezt az ott és akkor mindenképpen szokatlannak számító kezdeményezést.”

Márkos Albert hegedűművésznek, illetve Demény Attila zeneszerzőnek, a Zenetársaság elnökének, a Kolozsvári Magyar Opera főrendezőjének gondolataival zárul Benkő Judit cikke.

A Kolozsvári Rádió munkatársának írása után folytatom a Steinway zongorám sorsának további alakulását. Keresztúr lakosainak a viselkedésében csalafinta, furcsa jelenség volt tapasztalható: lanyhult az érdeklődésük a hangversenyévadok iránt. Újból cselekedni kellett. Miután a múzeum igazgatója is nyugdíjba ment, a hangszernek új színhelyet kerestem. Közmegegyezéssel az „utazó zongora” Bonchidára, a kastélyba költözött.

A kivitelezőkkel történt megegyezés értelmében használatba vették a Steinwayt. A meghívott előadók véleménye szerint a szálláshelynek kiszemelt, nyirkos helység nem használ a hangszernek, elpattanhatnak a húrjai. Hallatlan: a környék rosszcsont gyerekei ütötték-verték a billentyűket és a húrokat. A fedelet és pedált is megrepesztették. Újból lépni kellett. Kedves ismerősöm, egy kolozsvári zeneszerető család 2019 tavaszán Bonchidáról lakosztályába vitette a zongorámat, amin zeneiskolába járó gyermekük fog gyakorolni. Végre-valahára, hatalmas vargabetűt leírva, hangszerem a kincses városban tudhattam.

Összefoglalva az itt és most leírtakat, zongorám útvonalba a következőképpen alakult: Bukarest–Nagyvárad–Kolozsvár–Székelykeresztúr–Bonchida–Kolozsvár. Remélem, ezzel véget ért a Steinway kalandos története.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az új színügyi bizottság a szatmári Városi Színház nevét 1945. július 10-től Népszínházra változtatta. A bizottság nyilatkozata szerint: „a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásba kívánja részesíteni a színjátszást és arra törekszik, hogy a nép nevelő intézménye legyen.” Már nem a városé volt a szatmárnémeti magyar színjátszás, mert egy ideológia fogságába kényszerítette a hatalom, amely 1990-ig nem engedett kegyetlen szorításából.

Szeretjük a hajdani események sajtónyilvánosságát valamilyen apropóhoz, leggyakrabban kerek évfordulókhoz kötni. Ez a mostani megnyilatkozásom persze nem ilyen természetű. Egyszerűen egy most már több mint 60 éve történt esemény emlékén akarok elidőzni, mert mindig is azt hittem, hogy nem csupán számomra, de talán mások számára is érdekes lehet. Évtizedek óta várom a pillanatot, azt a bizonyos „most”-ot, amelynek ürügyén akad valaki, aki a Bolyai Egyetem, pontosabban annak Egressy Gábor színjátszó csoportja Szeretlek, kedvesem szavalóestjéről megemlékezzék. Próbáltam az ötletet az ötvenedik évforduló környékén illetékeseknek „eladni”, sikertelenül. Pedig szállíthattam volna az anyagot egy államvizsga dolgozathoz. De kis utánajárással akár disszertáció is kikerekedhetett volna a témából.

Radnóti Zsuzsa, a Kortárs Magyar Dráma Díj alapítója

Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg – Örkény István özvegye, életművének gondozója – Kortárs Magyar Dráma Díjat alapított, amelyet először tavaly ítéltek oda. Az idei átadóünnepség 2020. február 25-én volt Budapesten a Rózsavölgyi Szalonban.

Szvorák Katalin
Tóth-Páll Miklós Bánffy Miklós és Ezüstfenyő-díjas színművész, az Ady Endre Társaság elnöke és csapata tizennégy alkalommal ajándékozott meg bennünket a Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozattal. Ennek köszönhetjük, hogy Szvorák Katalin Kossuth-díjas énekes 2020. január 24-én harmadik alkalommal lépett fel Szatmárnémetiben.
Székely Csaba, Semmit sem bánok, dráma

Székely Csaba maga mondta, színdarabjai írásakor különösen érdeklik a sorstragédiák, a megtépázott, tönkrement egzisztenciák, illetve bármiféle – családi, társadalmi – hatalmi mechanizmus működése, az emberi manipuláció természetrajza. A Semmit se bánok főszereplője az egykori román titkosrendőrség ma már nyugdíjas tagja. De a mű nem az ügynökkérdést tárja fel. Elsősorban a bűn és bűnhődés, a bűn és megbánás témáit járja körül, azt, hogy a diktatúra szolgálattevőjének régi bűnei hogyan hatnak a mára, ha egyszer képes volt beengedni a sötétséget, az benne marad-e örökre.

Önéletrajzi vallomásában Barta László a következőképpen fogalmazott nekem: „a hajdani Stúdió Színpad után kutakodva, írásban megkerestem a Budapesti Országos Színháztörténet Múzeum és Intézetet, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárát azzal kapcsolatban, hogy van-e tudomásuk a hajdani Stúdió Színpadról, amely közel 25 éven át a város harmadik színházaként működött. A nemleges, kiábrándító válaszok után nekiálltam összegyűjteni a Stúdió történetét, támogatást, adatokat kérve a volt tagoktól, akiket elértem."

fesztivál

Ursula Philippi már gyermekkorában beleszeretett az orgonába, és azóta sem tud elszakadni a hangszer lenyűgöző világától, teljesen elkötelezte magát neki. A bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium orgona szakán végezte tanulmányait, számtalan díjat nyert nemzetközi és hazai versenyeken, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia professzora volt, ahol tízévi megszakítás után újraindította az orgonakurzust. Együttműködött különböző zenészekkel olyan diszkográfiai anyagok létrehozásában, mint az Organ Landscape Transylvania vagy a Máté-passió. Kezdetben orgonaműveket publikált, az utóbbi időben pedig különleges figyelmet szentel Erdély régi orgonáinak megmentésére.

Emberöltő – átlagosan harminc évet jelent, annyi időt, ami alatt egy nemzedék felcseperedik, és meghatározó tényezővé válik egy közösség életében. A magyar nyelv értelmező szótára szerint 25 és 35 év közötti időszak.

márton jános

Az alábbi Saszet Géza jegyzetet abban találtam, ami a Harag György rendezte Tomcsa Sándor: Műtét című darabja alkalmából készült. Sok képpel az előadásban játszó színészekről, írások Tomcsától, és róla, Kántor Lajos cikke Harag György rendezéseiről – és Márton Jánosról egy laudáló cikk Saszet Gézától.

kocsis kitti, kájoni jános

Kájoni János igazi polihisztor volt, sokoldalú tudományos és művészeti munkássága méltán emelte őt Erdély nagyjai közé. Emlékezünk rá, mint 17. századi Ferences rendi szerzetesre, zeneszerzőre, orgonaművészre és -készítőre, botanikusra, építészre, nyomdászra és könyvkiadóra, viszont ma is időszerű munkásságáról, hagyatékáról és személyéről még mindig vajmi keveset tudunk.

Páskándi Géza

A Páskándi Géza-művek színpadi megjelenítései a börtönévek utáni időkben kezdődtek. Elsőnek a szülőföldön szólalt meg a Külső zajok c. színpadi műve, majd költeményeiből, esszéiből és más írásaiból is közönség elé kerültek. Játszottak Páskándit hivatásosak és műkedvelők, ami a szerző iránti széleskörű érdeklődésről árulkodik. A továbbiakban a színpadi, illetve pódiumi Páskándi-előadásokról szólok azok megszületésének időrendi sorrendjében. Nem lesz szó a különböző alkalmi, a különböző alkalmakra készült előadásokról, és a vendégjátékokról sem.

Rendhagyó hír „rázta meg” nemrég Székelyföld számos iskoláját és óvodáját, ugyanis Zorkóczy Zenóbia színművésznő, alias „Rosszcsont Zénó”, gondolt egy merészet, és „megszökött” otthonról, hogy néhány hónap alatt eljusson 100 olyan településre, ahol „még a madár sem jár”.

csíkszereda régizene fesztivál

„A színvonalas programok, világhírnévnek örvendő együttesek és hangszerkülönlegességek kavalkádja olyan gazdag és változatos régizenefesztivált kínál, ahol a közönség bátran belefeledkezhet a mindenkor aktuális ÖRÖM-be” – írja az idei zenei esemény kínálatáról a programfüzetben Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti vezetője. Minden esztendőben valamilyen zenei csemegével kedveskednek a szervezők e nagyszabású kulturális rendezvényen. A júliusi fesztivál nagy eseménye az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb művének, Johann Sebastian Bach két zenekarra, két kórusra és szólistákra írott Máté-passiójának a bemutatása volt, mely hatalmas sikernek örvendett nemcsak Csíkszeredában, de a bukaresti Athenaeumban és a Brassói Fekete templomban is. Évek óta a fesztivál programkínálata, lebonyolításának menete egyre művészibb és profibb színvonalat mutat a főrendezőnek, a Hargita Megyei Tanács égisze alatt működő Hargita Megyei Művelődési Központnak köszönhetően.

A Csíkszeredai Régizene Fesztiválok kezdeteiről. Boér Károly

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul az az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első, Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki elsőként, de ott volt már körülötte néhány kiválóan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették.

Mindenkiért lüktető,  sérülékeny színészlelkekről

Színész, újságíró, lelkész, tanár – van, aki megírt, van, aki kimondott szóval igyekszik valami ellen vagy valami mellett küzdeni, valamiért örülni, valami előtt tisztelegni, s bár munkájuk eszköze és gyakorlati útja különböző, legalább egy dolog közös jellemzőjük: hivatásuk minden egyes percében cipelik a nemzetük keresztjét, a nemzeti kulturális élet őrző-védői, akik átérzik és igyekeznek érteni is a különböző korokat. Nánó Csaba újságíró művészlelkek iránti érzékenysége, kérdezni tudása mindig is lenyűgözött, Egy élet nem elég című második interjúkötetében megmutatja, hogyan is cipelték azt a bizonyos keresztet neves erdélyi színészek a függöny mögött.