Vargha Mihály

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

... a ma művésze is, tulajdonképpen a saját totálisan megélt szabadságvágyát vetíti ki műveiben. Az alkotási folyamat mindinkább a sajátos, de egyedi fele fordul. A művészi Én-teremtés válik a legfőbb esztétikai és etikai modellé. Vallom, amit Octavio Paz mond: „A művészi tevékenység célja nem a mű, hanem a szabadság. A mű csak út, semmi más.” 

Talán ezért aktuálisak ma is Bocskai Vince kisplasztikái, mert nagyon emberiek és mélységesen őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben.

A vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő-család fél évezredes története összmagyar és erdélyi sikertörténet egyben. Csodálatos a folytonossága, a kvalitása, a kisugárzása, mindaz, amitől a művészet korokon, ízléseken és történelmi korszakokon átível, és szellemi magasságokba képes emelni az egyént és a közösséget egyaránt.

Szemtanúk szerint az ágyúcsövet Kossuth Lajos neve napján, augusztus 25-én diadalmenetben vitte „Kézdivásárhely lelkes közönsége” a megtalálás helyéről a városháza tanácskozó termébe.