Rostás-Péter Emese

Az egykori város, Szék lakói a környékbeli jobbágyfalvak lakóit tartották mezőségieknek, az ördöngösfüzesiek pedig a tőlük keletebbre fekvő településekről, Szépkenyerűszentmártonból, Kötkéről, Vicéről, vagyis szerintük a Mezőségről érkező, „parasztivadék” kérőkhöz nem szívesen adták a lányukat. Szívesebben házasodtak a Kis-Szamos menti polgárosultabb falvak lakóival. A zselykiek havasaljiaknak tartják magukat, pedig kultúrájuk szászos jellegű, nyelvjárásuk mezőségies. Ők a szentmátéiakat és a viceieket tartották mezőségieknek. 

A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára – 1929-től Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez.

Az emigráció valószínűleg éppen olyan sokféle, mint maga az élet. Vannak kisebb ki- és áttelepedések: sokan lakunk Kolozsváron is, akik máshonnan vándoroltunk ide, Székelyföldről, Partiumból, és akik mindig tétovázunk picit, ha idegen kérdezi, honnan valók vagyunk. Hogy milyen egy valamivel nagyobb út, ami a kilencvenes években Magyarországot jelentette, azt sok baráttól, rokontól tudom, ez általában egyetemmel kezdődött, és családalapítással folytatódott, hasonlóan ahhoz, ahogy a kicsi emigrációban ragad meg Kolozsváron az ember. Ez a fajta vándorlás még rengeteg biztosítékot tartogat arra, hogy az ember anyanyelvét és szakmáját, képzettségét használva fog boldogulni.

A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle. 

Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.

Az emberekhez mindig is általában nyitottan viszonyult, ez érződik a képein, hiszen ugyanazzal a nyitottsággal fordultak őfeléje is. Ma is zavarja viszont, hogy annak idején nem tudott több időt tölteni Mérában, úgy érzi, nem ismerte meg kellőképpen azt a világot. Ennek viszont van előnye is – ha a fotóalanyok tudtak volna a jöveteléről, alaposabban felkészülnek a fényképezésre, és a fotók már nem tükröznék a hétköznapok valóságát. „Olyanok ezek az emberek, olyan ruhát is viselnek, ahogyan munka vagy más elfoglaltság közepette találtam őket” – fogalmazott.

A május 14-én délelőtt a kollégium dísztermében megtartott konferencia a Romániai Magyar Dalosszövetség kétnapos ünnepségsorozatának a második programpontja volt, az előző nap délutánján a szövetség nagyjaira emlékeztek a Házsongárdi temetőben, majd kolozsvári zenei séta következett Guttman Szabolcs építésszel. Szombat délután, a konferenciát követően ünnepi kórushangversenyt tartottak a Kétágú (alsóvárosi) templomban.

Első alkalommal rendeztek Bach-maratont Kolozsváron, a 337. éve született zeneszerző műveit tizenkét órán át – reggel 9-től este 9 óráig – játszották a Pietati evangélikus templomban. A rendkívül változatos műsort Johann Sebastian Bach műveinek széles repertoárjából válogatták. A maraton programja többek között azért is volt különleges, mert egyetlen koncerthelyszínen három billentyűs hangszer szólalhatott meg: orgona, csembaló és zongora.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A kolozsvári Bánffy-palotában működő Művészeti Múzeumban meg-nyitott tárlattal kezdődött el szerdán, március 23-án a Györkös Mányi Albert-emlékév, amelynek rendezvényei az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékháza és a Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy szervezésében, a festő születésének 100. évfordulója jegyében zajlanak. 

Meggy-, szilva- és almafákat ültettek el a stúdió kertjében március 15-én, a Kolozsvári Rádió születés-napján a magyar szerkesztőség munkatársai. A közszolgálati rádió kolozsvári területi stúdiója 68. évét töltötte.