Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Aki látta, el nem feledheti. Aki imádkozott benne, az szívében, lelkében hordozza. Aki eredeti rendeltetésének megfelelően megépíti, az nevezheti majd „Mi Asszonyunknak”.

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés” lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek.

Az áttörés talán akkor történt, amikor az anyaországi politikum sorozatos bénázásait megelégelve a magyarországi reformátusok felekezeti egységet hirdettek határoktól függetlenül.

Én erdélyi ember szeretnék maradni. Karcsi, Feri, Lajos, Ábel. És visszasírom azokat, akik nemcsak hirdették, hanem mívelték is: Legyünk humorunknál.

A legnagyobb nyereség talán mégis az volt, hogy pár akkori szakavatott fordító alázatos munkájának köszönhetően ma is „az örök Isten beszél magyarul”.