Gaal György

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746. vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, bizonyára a bonchidai kastélyban. 

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Erdélyben a legtöbb magyar vonatkozású műemlék ma az egyházak birtokában, használatában van. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az egyházak vezető szervei, egészen az egyházközségekig állandóan figyelemmel kísérjék műemlék épületeik állapotát, gondoskodjanak azok karbantartásáról, szakszerű gondozásáról.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót

Az átlag kolozsvári legfeljebb hallott róla, hogy Kolozsvárt működik egy különleges szakiskola, amelyben a siketeket, s egy másik, amelyben a vakokat nevelik-oktatják. Azt már csak kevesen tudják, hogy hol és mióta működnek ezek a tanintézetek, s még kevesebben, hogy milyen munka folyik bennük. Nagyon keveset írtak róluk, s ennek fő oka, hogy e fogyatékosságoktól megkímélt tollforgatók félnek, idegenkednek betekinteni ebbe a különös világba, nem is tudják beleélni magukat az ottani élethelyzetekbe.

Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, művészeti íróként, az exlibrisek alkotójaként és népszerűsítőjeként tartjuk számon. Barcsay Jenő és Gy. Szabó Béla tanítványának vallja magát. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, művészszemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket.

A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”. (...) Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította.

... szülőfalujában prédikált, ostorozta a nemességet, népiskola felállítására buzdított, mint érvelt, művelt, haladó eszméket hirdető papok, tanítók kellenének, meg egy népújság. Naplója 1834. március 23-án egy befejezetlen mondattal szakad meg. Kabós Ferenc további sorsáról csak homályos utalások maradtak fenn. Talán a Dunába ölte magát, esetleg a titkosrendőrség tüntette el. 

Lőwy Dániel kötete Kolozsvár történetének egyik gyászos fejezetét helyezi sokoldalú megvilágításba, olyan fejezetet, amely felett máig sem tudnak napirendre térni, sem zsidók, sem keresztények. A zsidókban él az önvád, hogyan lehettek ilyen naivak, bizakodók, hogy még a szökési lehetőségeket is sokszor elutasították, lázadni sem próbáltak. Ha sejtettek is valamit, nem adtak hitelt a mendemondáknak. Hogyan akadhattak olyan vezetőik, akik félrevezették őket, asszisztáltak megsemmisítésüknél

A család egyik ága a 19. század elején házasság révén Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.

Nyugodtan elmondhatjuk, hogy az utóbbi évtizedekben alig van a múlt iránt érdeklődő kolozsvári, aki ne ismerné Asztalos Lajos nevét, munkásságát. Ő Kolozsvár helytörténésze, aki évente többször is vezet városnéző sétákat, ő az, aki hétről hétre a helyi napilap, a Szabadság hasábjain közelképbe hozza a város titkait, s ő figyel fel leggyakrabban a műemlékrombolásokra.

Minduntalan hangsúlyozza, hogy mennyivel jobbak a francia iskolák, mint a túlterhelt németek, s a magyarok mégis a német mintát követik.

A 21. század európai emberének természetes, hogy a lányok az elemi osztályoktól kezdve az egyetem elvégzéséig azonos oktatásban részesüljenek, s azonos teljesítményt nyújtsanak, mint a fiúk. Száz évvel korábban ez még csak kevesek álma volt, s küzdeni kellett a leányoktatás kiépítéséért, kiteljesítéséért. 

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. kötete 1981-ben jelent meg. Nem kevés kompromisszum árán, mert a cenzúra jócskán törölt belőle. A legnagyobb veszteség a külföldre távozottak és az egyházi irodalom képviselőinek a kihagyatása volt.

Kincses Kolozsvár egyetemének volt sok híres tanára, nem egyet nemzetközi szinten is számon tartanak, mások neve legalább helyi viszonylatban közismert maradt. Az 1872-ben alapított magyar királyi egyetemnek azonban csak egyetlen professzora töltötte be a város polgármesteri székét is, s hagyott kitörölhetetlen nyomot a várostörténetben. Ez hilibi Haller Károly volt.

Tóthpál Tamás könyve az erdélyi turistairodalom jelentős darabja. Olyan dátumokat, névsorokat, útvonalakat rögzít, amelyek máskülönben néhány évtized alatt feledésbe merülhettek volna. Nem csak a közvetlen múltat dolgozza fel, hanem minduntalan a régmúltba is elkalandozik. Kíváncsi az előzményekre, feltárja a vidék turisztikai és irodalmi nevezetességeit.

A Bethlen családnak két ága játszott szerepet a történelemben: az iktári Bethlenek főleg a soraikból származó két fejedelem révén váltak ismertté…

Az alábbi beszélgetést 1994 nyarán – Imreh István 75. születésnapját megelőzően – szegedi felkérésre készítettem, s némi késéssel az Aetas című Történettudományi folyóirat 1995/1–2. száma a 233–239. lapjain közölte. Folytatólagosan ismertették Imreh István válogatott bibliográfiáját és egy tanulmányát.