Csirák Csaba

Szabó Tibor András színművész a Szilágy megyei Kárászteleken született 1957. október 13-án. Akkoriban a falu teljes lakossága magyar anyanyelvű és római katolikus vallású volt. Másfél éves volt, amikor a család a Nagykároly melletti Klára tanyára költözött (1959), öt évvel később (1964) pedig a városba. Nagykárolyban nőtt fel, és ott élt harminchárom éves koráig.

1958. február 5-én a Fő utcai katonai bíróság épületében megkezdődött a Nagy Imre-per. 1958. június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, továbbá halálra ítélte Gimes Miklóst és Maléter Pált. Másnap, június 16-án, hajnalban a budapesti Gyűjtőfogház udvarán mindhármukat kivégezték, majd holttestüket ugyanott eltemették. 

Az új színügyi bizottság a szatmári Városi Színház nevét 1945. július 10-től Népszínházra változtatta. A bizottság nyilatkozata szerint: „a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásba kívánja részesíteni a színjátszást és arra törekszik, hogy a nép nevelő intézménye legyen.” Már nem a városé volt a szatmárnémeti magyar színjátszás, mert egy ideológia fogságába kényszerítette a hatalom, amely 1990-ig nem engedett kegyetlen szorításából.

Tóth-Páll Miklós Bánffy Miklós és Ezüstfenyő-díjas színművész, az Ady Endre T

A Miatyánkban naponta mondjuk: „És ne vígy minket kísértésbe”. Ilyenkor nem arra a kísértésre gondolunk, amelyik Varga Pétert óvodás korától a mai napig megkörnyékezi, annál is inkább, mert a kísértés nem helyhez és nem időhöz kötött. Péter bárhol megfordult az utóbbi 58 évben: a zene kísértésétől nem tudott szabadulni.

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

A Páskándi Géza-művek színpadi megjelenítései a börtönévek utáni időkben kezdődtek. Elsőnek a szülőföldön szólalt meg a Külső zajok c. színpadi műve, majd költeményeiből, esszéiből és más írásaiból is közönség elé kerültek. Játszottak Páskándit hivatásosak és műkedvelők, ami a szerző iránti széleskörű érdeklődésről árulkodik. A továbbiakban a színpadi, illetve pódiumi Páskándi-előadásokról szólok azok megszületésének időrendi sorrendjében. Nem lesz szó a különböző alkalmi, a különböző alkalmakra készült előadásokról, és a vendégjátékokról sem.

A VI. Krüzselyi Erzsébet szavalóverseny kapcsán a „fogyatékos” szó gyógypedagógiai fogalom, jelentéstartalmát az ember testi, idegrendszeri, lelki, cselekvésbeli vagy szociális tulajdonságai területén lehet meghatározni. A nehéz földi életutat megjárt költő, hátrányt szenvedett ember már nem él, nem kell őt vigasztalni, a sajnálat pedig méltatlan egy költőhöz. Művét nem vizsgálhatjuk fogyatékosságainak tükrében. Tudjuk, hogy témavilága zárt, szűk körű.

A kommunista korszak tanításából annyi maradt meg, hogy az idő nálunk csak múlt-telt, de Szatmárban soha nem történt semmi. A történelem máshol történt. Ebből egyenesen származott a következtetés: az ifjúság nem nőhet fel az előző rendszer által jól besulykolt hazug tanokkal. A kór orvoslásának egyik lehetősége a helyismeret, a helytörténet megteremtése.

Szatmárhoz kötődő színművészek visszaemlékezéseit szedtük csokorba. Vannak közöttük olyanok, akik Magyarországon élték meg vagy át az 1956-os forradalom eseményeit, mások pedig Marosvásárhelyen szolgálták a magyar színházi kultúrát azokban az időkben. A Magyarországon és a Romániában élők helyzete nem volt azonos, ezért a forradalomhoz való viszonyulásuk sem hasonlítható össze. 

Szatmárnémetiben éppen úgy működik énekszak, mint Erdély többi városában, ráadásul Kolozsváron felsőfokú képzésben részesülnek a hallgatók, mégis romániai magyar énekesek nélkül zajlott a verseny, mert senki sem jutott be a legjobb 62 közé. (Csak itt, csak online!)