Benkő Levente

Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"

A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.

Mindenekelőtt azért lenne jó végre cselekedni, mert egyre-másra jönnek szembe velünk – hol közvetlenül, hol közvetve – mindenféle hírek sokféle könyvek és másmilyen kiadványok sorsáról. Hol családi, kisebb-nagyobb tékák vagy/és könyvespolcok állnak teljes felszámolás, esetenként „karcsúsítás” előtt/alatt, hol az elmúlt években/évtizedekben innen-onnan adományba kapott, dobozokban álló kisközösségi készleteket éri el a válogatás s a velejáró kérdés, hogy mi legyen az adott közösségben nem használható, inkább valamelyik szakmához tartozó példányokkal. Olyan hírek, illetve világhálós bejegyzések is keringenek néha az éterben, amelyek szerint az esetleges érdeklődők egy-két órát kapnak arra, hogy a megadott cím alól elvigyék a számukra érdekesnek talált könyveket, különben „az egész ki lesz szuperálva”. Magyarabbul és közérthetőbben: valamennyi a kukába kerül. 

Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!

Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata. 

Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. 

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Killyéni András Péter az erdélyi magyar sporttörténet terén végzett kutatása és eredményei publikálása során szerzett elévülhetetlen érdemei és oktatói, szerkesztői tevékenysége, a magyarság megmaradásáért végzett önzetlen és odaadó munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

„Azt kívánom, hogy mostani kézfogásunk legyen számodra olyan emlékezetes, mint számomra a mondókám legelején idézettek. S legfőképpen legyen gyümölcsöző, merthogy a bót az bót: várjuk további írásaid!”

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

" (...) a kulturális termék előállítása is pontosan olyan, mint a kertészetének: mindkettőnek megvan az eredete, ami a kultúrában az ötlet, a kertészetben pedig a mag. A kultúrában az ötlet és az ihlet önmagában semmit nem ér, ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, ha nem ölt testet színben, szóban, hangban, festményben, versben, zenében. A kertészetben, ös - szességében a mezőgazdaságban is így van: ott van a mag, ami ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, más szóval, ha nem kerül számára jó földbe, ha nem kap vizet, napfényt, táplálékot, akkor elsenyved, elpusztul. A két szakterület tartalmát tekintve valóban más, de logikailag teljesen egyforma. A mezőgazdaságban van egy állandó: a föld, ez az alap. A kultúrában, a közművelődésben is van egy állandó: az ember, a célközönség. De a mechanizmusok hasonlóak. "

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Cseke András a brassói 24. honvéd gyalogezred kötelékében került ki a galíciai harctérre géppuskásként és telefonosként. Kis jegyzetfüzetébe naponta feljegyezte az 1916. szeptember 30. és 1918. június 15. közötti, számára fontosabb eseményeket a fogságba esés napjától a hazaérkezésig. Feljegyzései nem annyira a hadi eseményeket, hanem sokkal inkább a fogságba esett ember, a hadifogoly katona lelkiállapotát, vívódásait és vágyódásait tükrözik. 

Van valami sajátosan – és jó értelemben vett! – magyaros az 1848-49. évi magyar, szabadságharccá váló forradalom kirobbanása évfordulójának megünneplésében. Kétségtelen, azzal együtt, hogy mi, magyarok nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak másoknál, európai, de akár világviszonylatban is egyedülálló nemzetnek számítunk, ha egyébért nem, hát például az anyanyelvünk tekintetében mindenképpen. Abban is, ahogyan egymással marakodunk, de ez most nem tartozik ide.

… mindketten megmutatják a háború igazi arcát és hovatartozástól, illetve a hadakozás majdani végkimenetelétől függetlenül mindenkire egyformán pusztító hatását.

Nem tudom, hogy a világon, Európában van-e párja a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány által tizenhét esztendeje életre hívott, azóta európai hírnevet szerzett pompázatos eseménynek, mindenesetre Romániában ilyent legalább még egyet nem tudok.

Hölgyeim és uraim! Tisztelt gyülekezet! Kedves barátunk, Demeter János, egyszerűbben: Döme!

... ki-ki a tudásából, ismereteiből és ismeretségi-baráti köréből adjon valamit, amitől a közművelődés közelebb kerülhet a falusi emberekhez.

Nyelvi, művészeti, táncbeli, zenei, egyszóval ilyen kulturális sokszínűség felvállalásában, továbbításában, népszerűsítésében mi, magyarok világbajnokok vagyunk!

Mind a tömbben, mind az elszórt, kisebb-nagyobb szigeteken, mind a szórványban élő magyarság helyzetét eléggé jól ismerve megállapíthatom, hogy nemzeti ünnepünk megélésében vidékenként lényeges eltérések tapasztalhatók.