Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.
Épületfantázia
Emlékszem, kamaszkoromban egyszer hevesen vitáztam az egyik szomszédunkkal (később tankönyves lett), hogy Ady vagy Brassai nélkül nem menne-e előbbre a világ. Ő azt mondta, mindketten kivételek, de Ady a megközelíthetetlen és követhetetlen, Brassai a megközelíthető és követhető, én meg persze a zseni kizárólagos jogára esküdtem.
Ma már másként látom, noha a hosszú szakállú utolsót azóta sem sikerült megszeretnem, holott a róla elnevezett iskolába jártam. Mégis az a meggyőződésem, hogy a Brassai jellegű emberek nélkül még az a néhány ember sem fogja fel Ady újdonságát, akinek annak idején sikerült.
Mindabból, amit mondok, máris kikövetkeztethető, hogy fontosnak tartom az építkezést, de semmisnek, ha az épületek egyformák maradnak. A talajt csakis akkor tartom megművelésre érdemesnek, ha a kivételesnek legalább a reménye megvan benne. A kultúra számomra folyamatosság és lávaszerűség örök dinamikája.
Következésképpen úgy gondolom, a közművelődésnek az lenne a legfőbb feladata, hogy provokáljon is, miközben gondozza kertjeit. Ma már (és nem véletlen, hogy sokadjára írom le ezt a szintagmát), ma már tehát sokkal türelmesebb vagyok, és belátom, hogy sokan nemhogy nem tehetségesek, hanem meg sem értik a tehetséget, miközben mégis azt hiszik, hogy a kultúra befogadói, és fontosnak tartják, hogy ezt a mások és a maguk számára is jelezzék. Állandó a hüledezésem, ahányszor látom, hogy akik verseket lájkolnak, esetleg mennyire nem értik, aki írta őket, vagy hogy akik színházba járnak, mennyire nem értik, hogy a művészet kaland, amelynek nincs megjósolható eredménye, így aztán szabályzata sem lehet.
A kérdőív V. András Jánost és a zord időket idézi. Szerintem éppen azok az idők tehetnek sok mindenről. Az eszeveszett kontroll akaratlanul is beköltözött az emberek agyába, és megfogant bennük az az előítélet, hogy a művészet illemtudó, közösségépítő valami, holott szerintem a művészet az az eszköz, amely ébren tartja a szellem és a lélek üdeségét.
Olyan közművelődést képzelek el, amelynek aktorai szelíden, de fáradhatatlanul küzdenek a közegellenállással. Vajon megtalálhatjuk-e a mai Brassaikat, akik ragaszkodnak a közösséghez, de észreveszik az újdonságot? Akik úgy beszélnek Bajorról vagy Kőrösi Csomáról, hogy nemcsak megérintik, de fel is kavarják a hallgatóságot? Én ismerek néhány szerkesztőt, középiskolai tanárt, rendezőt (a leckeelőadások szintén a közművelődés eszközei), történészt, idegenvezetőt, akiknek sikerül. És örömmel látom, hogy a Művelődés is jó irányba jelzett.
Új hozzászólás