Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is.
A közművelődés képes értéket kínálni
1.
A kérdésre a manapság leginkább egyetemi-akadémiai keretben mozgó „professzionális” kutató tapasztalataira reflektálva tudok egyfajta válaszkísérletet megfogalmazni. Középiskolás és egyetemista koromban állandó résztvevője, alkalmanként aktív szereplője voltam olyan rendezvényeknek, fórumoknak, amelyekről akkor nem tudatosítottam, hogy a közművelődés köréhez tartoznának, de tanulságos és identitásformáló volt benne lenni az általuk létrehozott közegben. (Kémiatanárunk mondogatta volt: csak az kultúrember, aki eljár legalább a Korunk Galéria kiállításaira és szimfonikus hangversenyre; hát én a szüleimmel és a barátaimmal együtt szorgalmasan látogattam mindkettőt.) A vizsgaidőszak kellős közepén, magas lázzal küszködve is határidőre megírtam a Művelődés számára a korábban elvállalt évfordulós Kalevala-cikkecskét.1 Brassó megyei kényszer-kihelyezett tanárként a Brassói Lapok volt az egyik mentsváram: eljártam a rendezvényeikre, írtam helyi kötődésű, de egyetemes érvényű könyvekről, szerzőkről, sőt a cenzúra éberségét kijátszva volt egy rövid, irodalomtörténetinek álcázott, de közéleti témákat elemző sorozatom a lap két világháború közötti számairól is.2 A másik menekülési útvonal (azaz: menekülés az értelmes tevékenységekhez) a brassó-bolonyai plébánia ifjúsági csoportja volt, ahol az oda járó fiataloknak versműsorokat, színdarabokat tanítottam be,3 és az akkor ott szolgáló lelkészek nagyvonalúságának meg a Securitate vizslató tekintetével dacoló bátorságának köszönhetően a tele templom lehetett a „bemutatók” helyszíne.
A fentieket nem a nosztalgiázás kedvéért emlegettem fel, fontosabb a hátterükben levő motiváció: friss tudással a tarsolyomban, a pályakezdő lelkesedésével kívántam közkinccsé tenni mindannak tartalmát és szemléletét, amit az egyetemen elsajátítottam. Vagyis próbáltam egy, a nem szakmabéliek számára is befogadható nyelvre lefordítani azt, amit az egyetemen szakszerűség tekintetében begyakoroltam. Abban a kontextusban mindez persze a totalitárius diktatúra szembegrimaszolásának gesztusa is volt, de legalább ennyire fontosnak éreztem az általános színvonal fölé emelés-emelkedés-emeltetés feladatát. A kényelmes kulturális klisék lebontásának gondolati és cselekvő izgalmát. Gondolatban átpörgetve a korszak közművelődési jellegűnek tekintett sajtóorgánumait (például a Művelődést és mellékleteit), rendre találkozunk a tudósvilág emblematikus neveivel. Írásaik pedig egyáltalán nem akadémiai értekezések lebutított változatai: olykor friss felfedezéseket, eredményeket itt először bemutató közlemények, amelyek egyszerre felelnek meg a tudományos szakszerűség kritériumainak és a szélesebb közönség általi olvashatóság és befogadhatóság feltételeinek.
2.
Azt gondolom, a közelmúlt egyik vállalható és folytatásra érdemes öröksége éppen ez: törekvés a szakszerűség és a „laikusbarát” megszólalás összehangolására, ezt azonban a mai adottságok között talán nehezebb megvalósítani, mint anno: az akadémiai szféra fokozatosan kiépítette a maga intézményi és publikációs rendszerét a minőségbiztosítás szigorú, olykor túlságosan is formalizált kritériumaival, és ebben sajnos nem nagyon kapott helyet a közszolgálatiság. Másfelől a közművelődés intézményi hálózata is örvendetesen kiépült, házak, változatos programok és kiadványok állnak az érdeklődők rendelkezésére, a helyi igényeket figyelembe vevő profillal és a közművelődés ügye iránt elkötelezett munkatársakkal (ennek belátásához elegendő szétnézni az EMKE honlapján). A specializálódás jó, de megvannak a hátulütői: a két szféra teljes elszakadása egymástól reális veszély, amit azonban tudatos tervezéssel, fokozott odafigyeléssel meg lehet előzni. És vannak reményre okot adó példák: a rendszerváltás után az EMKE égisze alatt megjelent kiadványok szinte mindenikét fel lehetne sorolni a Kolozsvár 1000 évétől az Erdély reneszánszáig: olyan kötetekről van szó, amelyek a legkifinomultabb szakmai igényeket éppúgy kielégítik, mint ahogyan a távolabbról érkező érdeklődésének is képesek megfelelni. Ékes bizonyítékai tehát annak, hogy nagyon is lehetséges az érintkezés az úgynevezett tudományos és az úgynevezett közművelődési szféra között.
Ma a kultúra szervezését és tervezését szerencsére nem kötik gúzsba ideológiai előírások, elvileg pluralizmus van; ez a pluralizmus pedig felszínre hozott, kanonizált olyan trendeket, amelyek létjogosultságát rétegkultúraként nem kívánom elvitatni, de mint afféle ódivatú értelmiségi egyáltalán nem tudok örülni annak, amikor a látványos igénytelenség, kreativitásnak álcázott műveletlenség válik „menővé”, a klasszikus pedig nevetségessé. A közművelődés bizonyára képes erre értékorientált alternatívát kínálni és ezt feladatának tekinteni
3.
A kérdés múlt időre vonatkozó első részét az előbbiekben talán megválaszoltam. Jelen munkám fókuszában a magyar régiség irodalom- és művelődéstörténeti anyagának feltárása, értelmezése, új szempontokból való megközelítése áll. Intézményi hovatartozásom nyilvánvalóan tudományos fórumokon való rendszeres megjelenést és közlést vár el tőlem. És bár ebben a tekintetben panaszra nincs okom, fájdalmasan érzem a bőrömön a múltvesztés (néha a múlttal való tudatos szakítás) egyre erősödő divatját – olykor hiányzik nekem a tágabb kontextus. Talán éppen emiatt igen fontosnak tartom, mondhatni, szívügyem, hogy időnként szélesebb körben is megmutathassam: a múlttal való foglalkozás több, mint öncélú múltba nézés. A múlt értékeinek feltárása a jelen megértésének egy sajátos feltétele.
Jegyzetek
1 Gábor Csilla, Évfordulók évadja – Kalevala, Művelődés, 1985/10, 39–40.
2 A Szolgálattevő újságírás felcímű sorozat írásai 1988 őszén jelentek meg.
3 Karácsonyi gyermekelőadásként a Balogh Elemér–Kerényi Imre-féle Csíksomlyói passió részletét adaptáltam elemista gyermekek számára; középiskolásokkal és egyetemistákkal pedig Robert Bolt Kinek se nap, se szél című Morus-drámáját vittük színre (sokukon évekre rajtamaradt a szereposztásban kapott név). Mivel Vas István fordításához akkor nem tudtunk hozzájutni (de nekem, minthogy kötelező tananyag volt az angol szakomon, birtokomban volt az eredeti szöveg), magam fordítottam le a szöveg részleteit (és évekkel később elképedve konstatáltam, hogy a saját fordításom helyenként szóról-szóra egyezik a Vas Istvánéval).
Új hozzászólás