Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Tiszán túl, Kárpátok aljában

Nagybányán, egykori Asszonypatakán már-már tavaszodik, amikor sífelszerelésekkel megpakolt mikrobuszunk útra indul. Irány Bukovel, az ukrán síparadicsom! Olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor a bolgár tengerpartra indultunk a gyermekeinkkel: Van tengerpartunk, az életszínvonalunk is jobb, mégis a szegényebb szomszéd tudott kialakítani olyan partszakaszt, ahol civilizáltan, európai standardoknak megfelelően lehet nyaralni. Igaz, mi most telelni megyünk. És nem Bulgáriába, hanem Ukrajnába. Egy békés uniós tagállamból egy háború sújtotta országba. Erdélyből Kárpátaljára.

A Gutinra kapaszkodva Mogosa sípályája megcsillan a hajtűkanyarokon túli hegyoldalon. A hágótetőn szikrázik a hó, egy csapat síző a „doktorok pályájára” készül. A Máramarosi medencébe ereszkedve, a hófödte Kakastaréj uralja a tájat. A térség központjáig, Máramarosszigetig autentikus falvak sora, fatemplomokkal, sajátos faragott kapukkal, ágakra akasztott edényekkel. Sziget, az egykor (és ma is) soknyelvű város még románul sem hirdeti, hogy merre a határ. Igaz, hosszú évszázadokon át ezt semmilyen nyelven sem kellett kiírni. A rokonaikhoz látogatók, a fakereskedők, a heti piacra igyekvő árusok szabadon jártak-keltek át a Tiszán. Akkoriban nem volt sem vashíd, sem vasfüggöny.


Emlékezés a világháborúk és a kommunizmus áldozataira

Emlékezés a világháborúk és a kommunizmus áldozataira

A főteret elhagyva egyenes útszakasz visz a határhoz. A sorompó messziről látszik, előtte csak egy félrehúzott taxis. A kocsisor a határra merőleges, Tiszával párhuzamos utcában várja sorsát. Sikeres megfordulási manővert követően mi is beállunk a másfél tucatnyi autó közé. Egy ideig az úton velünk szemben parkoló Daciával „nézünk farkasszemet”. Előttünk olasz rendszámú kocsi, mögöttünk egy Kolozs megyei sífelszereléses. Amíg viszonylag türelmesen várakozunk, mikrobuszunk sofőrje történeteket mesél. A csapi határátkelőnél kávét kért tőle a vámos, és tört magyarsággal, ám jól hallhatóan elismételte, hogy tetszik neki a légfrissítő illata. Máskor kedvenc csokoládéját emlegette, hogy könnyebb legyen tele benzintankkal visszatérni. Egyszer a nagy utasszállítóba még a kutyát is felvitték, és már-már lecsaptak a vélt cuccra, de csalódottságukra csak édességes zacskót rejtegetett az autókárpit.

Fehérbe öltözött ukrán fiatalok nemrég a hegyen át csempészték a cigarettát – számol be a sofőrünk. Ennél közvetlenebb módszer, ha teletömöd az autódat cigivel, adsz belőle kinek-kinek, aztán a maradékból jól kijössz. Persze, kezdőknek nem ajánlatos. Mert akár csempészáruval, akár nélküle, itt jól meghatározott rendje van a határátkelésnek. A sofőr barátja sms-ben küldi a Tisza túloldalára érvényes utasításokat: a románoknak nem szabad adni, az ukránoknak viszont tanácsos. Az első egyenruhásnak nem kell, aztán a két bódénál tegyen be öt-öt lejt az útlevelébe. Az utolsónak egy lej is elég. Sofőrünk így fogalmazza meg saját végkövetkeztetését: „a román vámos kedves, a magyar szigorú, az ukrán korrupt.”

Nyolcasával engednek át a sorompón. Aki át akar jutni a Tisza túloldalára, annak be kell tartania az előre kiagyalt rendet és utasításokat. „Nu da, nu primi şpagă!” (Ne adj, ne fogadj el csúszópénzt!) – a vám bejáratánál irónikusnak és groteszknek tűnik a hatalmas reklámtábla. Arra gondolok, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban is ki van téve egy kisebb méretű hasonmása...


Emlékezés a világháborúk és a kommunizmus áldozataira

A hucul fatemplom a világörökség része

Egysávos vashídon megyünk át a Tiszán. Az eredeti fapallókat mára lebetonozták. Szemben egy autó vár türelmesen, hogy ürüljön a hely. A legelső ukrán egyenruhás külön sávba sorolja a mikrobuszokat. Társának magyarul, románul kézzel-lábbal magyarázzuk, hogy összesen nyolcan vagyunk, látszólag nem érti, de mentő ötlete támad: „Speak english?” (Beszél angol?) – kérdi. A hátsó ajtót ő maga tépi fel, hogy pontos legyen a számítása. Uniós szabályokat nem kell betartania az emberi jogokról. Egy cédulára felírja a rendszámot és az utasok számát. Ezután sofőrünk keresi az alkalmas pillanatot, hogy az útlevelekkel sorba álljon az első ablaknál. Gyalogosok és kerékpárral átkelők erősítik a sort. Viccesen megjegyezzük: ők nem benzinért, hanem vodkáért mennek!

Autónkhoz jön a border guard. Kitűzőjének ez az olvashatóbb része. Fején fekete sapka, jobb zsebében terepszínű ruhájából kidudorodó elemlámpa. Magában dudorászva betűzgeti a neveket. Próbálok kedveskedni neki, és elismerően szólok az ukrán futsal válogatott friss sikereiről. Nem érti. Tovább betűzget, mint nulladik osztályos Júlia lányom. Erzsébet nevét hibásan olvassa, aztán valamiféle szikra lángra kap az agyában: „Ki magyar?” Becsületére váljék, hogy a románról áttér a magyarra. No, azért korántsem felsőfokú szinten beszéli, de a soknyelvűség nemcsak a száz évvel ezelőtti máramarosszigeti piacon, hanem a „legújabb rendszerben” létrehozott aknaszlatinai határátkelőnél is gyakorlat. A csomagokat „Kocsit!” vezényszóra nézi meg. Szerencsére elég unott ahhoz, hogy elkobozza a pálinkánkat vagy a konyakunkat. Pedig egészen feltűnő helyen pihennek a hűtőláda alján. Az unikum is megússza. Szusszanunk egyet. Ránk fér, mert arról szólt a fáma, hogy az ásványvizes palackok tartalma iránt is szoktak érdeklődni a vámosok, aztán megszagolják a bennük levő folyadékot. Biztos, ami biztos.

Türelmesen várjuk a második ablaknál való sorbanállás eredményét. Nem nagy a sor, de a jó munkához idő kell. Ezt mi, középkorúak már megtapasztaltuk gyermekkorunk Romániájában. Az utóhatást pedig azóta. Gyermekeinknek viszont semmilyen emlékük sincs az aranykorszakról. Közben a határmenti szemétre, majd egy nagy pannóra téved a szemem, cirill betűkkel sűrűn teleírt tizenkét oldalnyi ismertető. A nagy betűs címet betűzgetem. Valami szluzsbáról, munkavállalásról szól. Szemben csak három kocsi várakozik. De nekik is néhol végtelennek tűnő idő kell, hogy megmozduljanak.

A határátkelés kezdetétől közel két órára a kimenő sorompóhoz hajtunk. A terepruhás bekéri az útleveleket, majd egy sok nyelven érthető szót ismételget: „Tradíció, tradíció...” Nyújtom az egyenruhája színével összhangban levő zöld egy lejest a sofőrnek, ő pedig neki. Szépen megköszöni. Nem úgy, mint otthon a szúrós tekintetű koldus.

A sorompó túloldalán az ukrán és a román mellett magyarul is írja: Aknaszlatina. A községházán háromnyelvű felirat és zászlók. Amúgy Szlatina a mintegy harmincezer kárpátaljai román központja, ortodox és görög katolikus templommal, Eminescu és Ștefan cel Mare szobrokkal, román iskolával. Az átható sötétségben halványan pislákoló lámpák mögött tekintélyes méretű házak sorakoznak. Éles kontrasztként kirívó a szegénység. Az útburkolat gödreinek száma pedig megszámlálhatatlan. Az élelmiszerbolt pénzváltóként is üzemel. A jóságos tekintetű, románul jól beszélő Anuța néni jobban váltja az eurót, mint a határmenti uzsorás. Mindenféle pénznemben lehet vásárolni, egy lej hat hrivnyát (grivnyát) ér. Az árukészlet háromnegyede ital és édesség. A vodka másfél literes, a palackozott helyi sör szintén. A felső polcon karcsú üvegekben sorakozó italok az egykoron nőalakúvá palackozott román konyakra emlékeztetnek. Az aranykorszak valutája volt, külföldi utazások nélkülözhetetlen tartozéka.


Utasra váró „taxi” a katolikus kápolna előtt

Utasra váró „taxi” a katolikus kápolna előtt

Ukrajna, Kárpátalja, Tiszavölgy. Meg­érkeztünk egy országba, ahol az sms drágább, mint a benzin litere. Ahol kétezerötszáz hrivnya egy havi átlagfizetés. Ahol a Tisza menti drótkerítést határőrök vigyázzák, nehogy valaki átszökjön a túloldalra. Ahol kiskirályok engedik le-fel a sorompókat, vagy integetnek kegyesen az útelágazás nélküli úton hirtelen megjelenő stoptábláknál, hogy lehet folytatni az utat. Amiről előzőleg szó szerint ezt olvastuk a neten: „A rendőrök »vesszőparipái«: poroltó, faék, izzókészlet, egészségügyi doboz, hullazsák! Ez utóbbi nem vicc, többször volt már példa, hogy ezt is kérték. Két nagyobb méretű kukászsákkal kiválthatjuk.” (Csak azon kuncogok, hogy az angol nyelvismeretben analfabéta egyenruhások ezt hogyan próbálják megértetni a cirill betűk kiolvasásának a szintjére sem jutó, ukránból szintén analfabéta turistával. A kevésbé szimpatizált orosz lehetne a közös nyelv, bevallásos alapon.)

Gödrösebbnél gödrösebb utakon jutunk el a rahói járásba. Viccesen Párizsnak olvassuk. Itt ömlik össze a Fehér Tisza a Fekete Tiszával. Utóbbit követve, Kőrösmező határában híd visz át az onnan mintegy harminc kilométerre eredő Fekete Tisza túloldalára. A szálláshelyünk a település központi zónájában van. Kuderna Tibor és Ágota a házigazdánk, gyermekeik Viktor és Eduárd. Egymással ukránul beszélnek, a magyart törik. A szülők nem tanulhattak anyanyelvükön, de nyelvtudásuk határozottan javult, amióta vendégeket fogadnak. A félpanziós ellátás árban, adagban és ízekben összehasonlíthatatlanul jobb, mint a mindháromban nyugatiasabb síközpont kínálata. Étvágygerjesztőül néhány étek: borsleves, roszalnyik (savanyú uborkaleves), pörkölt krokettel, tejfölös gombapaprikás, bigosz káposzta és knédli, bálmos juhtúróval és aludttejjel, hajdina kolbászszal, húsos derelye, mákos palacsinta, aranygaluska, csöröge. A vendéglátás kedvességét és lelkiségét nem lehet párhuzamba állítani mondjuk, a rosszabb minőségű vécépapírral és a nálunk megszokottnál kisebb méretű törülközővel.

Az ezeréves határ menti hegyaljai vidék a Gyimesek hangulatát idézi fel. A kőrisfáiról elnevezett Kőrösmezőt csehszlovák időben Jaszinyára keresztelték át. Az egykori milleneumi emlékmű, a két és fél méter magas szürke márvány emlékoszlop helyén ma világháborút megjárt ukrán ágyú áll, a fasiszta (a népek barátsága miatt a horthysta kifejezés Kárpátalján nem gyakorlat) elnyomás alól a vidéket 1944. október 3-án végleg „felszabadító” harcok részese. Mellette katonasírok és az elesettek emléktáblája. Néhány méterrel arrább a 2014-es kijevi forradalom százegy ukrajnai áldozatának állít emléket egy hatalmas pannó, az áldozatok fényképeivel. A kelet-ukrajnai harcok még dúlnak, egyelőre nincs emlékjelük.

Az első és a második világháborúban elesett 330 magyar és német katona a római katolikus temető végében nyugszik. Sírkeresztjeik felállítását egy rahói vállalkozó végezte a magyar állam két és fél millió forintos támogatásával, a Vigyázó Hadisírkutató Egyesület gondozásában. A szabályos rendben sorakozó kőkeresztek előtt két emlékmű magasodik: a világháború, valamint a kommunizmus áldozatainak állítanak emléket. 1944 októberében a bevonuló ukrán katonai igazgatás azzal szilárdította meg hatalmát, és előzte meg a térség hovatartozását eldönteni hivatott esetleges népszavazást, hogy Kárpátalján a munkaképes magyar férfi lakosságot előbb hadifogolytáborba, újabb rendeletében pedig „malenkij robotra”, azaz egy kis munkára küldte. Három napra kellett összecsomagolni ruhaneműt, élelmet. A mintegy negyvenezer magyar férfit a szolyvai elosztó pontra vitték, onnan pedig a Szovjetunió európai, ázsiai szegleteibe. Húszezren elpusztultak az embertelen körülmények miatt, de a hazatértek körében is magasnak bizonyult a halálozás. És bár a szovjet időben tilos volt beszélni róla, mindennapjaikat átitatta a láger rémálma. Amúgy hozzávetőlegesen azonos, mintegy húszezres a kárpátaljai zsidó áldozatok száma is. Őket nem deportálták koncentrációs táborokba, hanem belelőtték a Dnyeszterbe, vagy helyi lágerekben pusztultak el. A kor borzalmaira jellemző: akadt olyan zsidó túlélő, aki hazatért ugyan, de később a gulágon fejezte be az életét. A sors iróniája viszont, hogy a régi időket átélt idősebbek véleménye szerint a hetvenes évek életszínvonala jó volt és kiszámítható, tehát visszasírható.

A római katolikus temető sírkövei felelevenítik a múltat. A magyarosított nevek Mária Terézia kultúrát hozó sváb telepeseire utalnak. De nyomot hagyott a szovjet idő is. Szomorú és feltűnő példa, hogy magyar anya és apa mellett a fiúk sírkövén már ukrán a szöveg, cirill betűkkel írják Tibi nevét.

Kőrösmező katolikus templommal és kis kápolnával rendelkezik. Rahóról jár a pap magyarul és ukránul misézni. A magyar élet hátterét többnyire az egyház biztosítja, a templomban emlékeznek meg a nemzeti ünnepekről. A reformáció annakidején csak Técsőig terjedt el, így a Tiszavölgy magyar lakói mind a mai napig római katolikusok. Ha nyelvüket nem is tartották meg maradéktalanul, a vallásukat nem tudta elsöpörni sem a szovjet ateizmus, sem a pravoszláv többség. Némileg hasonló sors ez a moldvai magyarokéval.

Manapság Kárpátalja lakossága hoz­závetőlegesen egy és negyedmillió, ami­ből százötvenezer magyar. Az eredetileg görögkatolikus ruszinok többsége ma már ortodox a kezdeti pravoszlávosítás, majd „államvallássá emelt” ateizmus következtében. Az alföldi ruszinok hamar beolvadtak, és hitük, egykori hitetlenségük szerint ukránokká váltak. A három csoportba sorolható hegyvidéki ruszinoknál ez a folyamat lelassult. Templomaik görög katolikus jellege domináns. A tiszavölgyi ruszinok, a huculok templomépítése és szokásrendje viszont egészen sajátos. Közös viszont a vallás és a hit erőteljesen babonás átitatódása. Sokan a házaik falába kis tükröt építenek be, mert ha jön a gonosz, és meglátja magát, akkor megijed önmagától, és meghátrál. Ha a tükör megrepedne, akkor az annak a bizonytéka, hogy ott járt a gonosz.

Sárban úszó mellékutcán lehet megközelíteni a pár éve a világörökség részévé vált hucul fatemplomot. A Fekete Tisza túloldalára lengő fahíd vezet, amelyet egy legenda alapján Asszonyvallató hídnak neveztek el. Errefelé a nőnek sajátos a helyzete, bár az utóbbi időben sokat változott a világ. Ma már a nők bemehetnek a templomba, és akkor sem kell kint rekedniük, ha „tisztátalanok”. Az ikonosztáz mögé azonban nem léphetnek be, nehogy megszentségtelenítsék a helyet. De más is megváltozott. Hét éve a templomból ellopták a Stephan Rex Hungariae feliratú zászlót. A tettes kilétéről azóta sem lehet tudni semmit. Pedig államalapító királyunkat a pravoszlávok is szentnek ismerik el...

Amúgy Ukrajna az ellentmondások hazája. Úgy tűnik, hogy a lakosság száma nem csökken olyan jelentős mértékben, mint Kelet-Közép-Európában. A gyermekvállalásnak jót tett, hogy a „fonott kalács hajú hölgy”, Julia Timosenko még miniszterelnöksége idején a havi fizetés szintjére emelte a gyermekpénzt. Igaz, azóta harmadára csökkentették a juttatást, miközben a gáz hatszor drágább az orosz megvonás következtében. Tetszik, nem tetszik: innen nincs hova menekülni, mert minden országba vízum kell. Csak a magyaroknak van befogadó anyaországuk. Ukrán földön az állam gondoskodik a lakosairól, akik úgy ügyeskednek, hogy jó legyen nekik. Ezért hatalmas „szakadék” jött létre a mélyszegény és a dúsgazdag ukránok között.


A magyar iskola épülete

A magyar iskola épülete. A szerző felvételei

A mi viszonyainkkal összevetve, sok a hasonlóság, és vannak árnyalatnyi különbségek. Mifelénk Ukrajnához képest három évtizednyi késéssel jutottak el a kommunizmus eszméi, de közel három évtizede – legalábbis hivatalosan – megtagadtuk azokat. A kolhozosító Szovjetunióban száz éve a szántóföld, a legelő, az erdő állami tulajdonná lett, és Ukrajna 1991-es függetlenedése sem hozott olyan komoly áttörést, amilyet az Európai Unió elvárna. Például, aki házépítést tervez, kimért belsőséget kaphat az államtól, amit a későbbiekben privatizálhat – ötven éven át bért fizetve a sajátjáért. A szűkösség meg is látszik az udvarok beosztásán.

A privatizáció a gazdagok játszmája. Az egykori Budapest Szállót mai működtetője Edelweiss szállodává keresztelte át. Eredetileg vadászkastéllyal szerettek volna kedveskedni Horthynak, végül a helybeliek által hucul stílusban felhúzott szálló épült fel a Tiszához siető Mezőhát patak mellett. A vendéglőben ma is szemet gyönyörködtetőek az egész termet befogó fenyőgerendák, valamint a fába faragott Budapest-jelképek. Kivételes módon fennmaradtak. Pedig a 20. században a történelmi Kárpátalja területén összesen tizenhét államforma jött létre, beleértve a tiszavirág életű kis köztársaságokat is. Ilyen volt az 1918 novemberének világháborús zűrzavarában Kőrösmező központtal létrehozott, fél éven át többé-kevésbé létező Hucul Köztársaság. A település egyébként hat rendszerváltást élt át alig több mint hét évtized alatt: két magyar világot, egy hucult, egy csehszlovákot, egy szovjetet és egy ukránt.

Kőrösmező, Mezőhát, Tatár-hágó. A mintegy tíz kilométerre fekvő „ezeréves határ” sem maradt meg lengyel-magyarnak. Trianon után lengyel-csehszlovák lett, majd 1939-ben újra lengyel-magyar, 1940-től szovjet-magyar, 1944-től pedig megszűnt határnak lenni. A kilencszáz méter feletti Tatár-hágóra (hivatalosan: Almás-hágó) ma az 1960 és 1963 között épített „új út” visz fel. Gidres-gödrös, a tetőn mindenféle reklámokkal, keresztekkel, Jézus-szobrokkal, háborús jelekkel, térképekkel és árusokkal. Arrább egykori pártüdülők és mai építménykolosszusok egyvelege, egy tervezett szanatórium vasbeton maradványai. Innen folytatódik az út az egykori Galíciába, a forradalmár ukrán költőről elnevezett mai Ivano Frankivszk megyébe és megyeközpontba. Fentnevezett életében nem remélte, nem remélhette, hogy olyasmit cselekedett, amiért még a zöld húszhrivnyásra is felkerült az arcképe...

A régi út nyomai jól kivehetők. Az egykori határzónában egyedül az őrtorony maradt meg épségben, valószínűleg annak köszönhetően, hogy benne elzárt forrást hoztak létre, és innen csőrendszerrel vezetik el a vizet. Az ajtón lakat, nemzeti színű szalaggal átkötve. Sorsára vár továbbá egy Ferencváros feliratú matrica a szomszédos pléhbarakkon. Méterekkel arrább az egykori vámházból csak a betondarabok maradtak meg. A lengyel-magyar határkövek unikumnak számítanak, akár hungarikumnak, de a P-CS feliratúak a jó kétszázötven kilométeres egykori határszakaszon viszonylag gyakran fel-felbukkannak a földből. Lövészárok és tüzelőállás maradványai figyelhetők meg, ezek a negyvenes évek elején a kor haditechnika-követelményei alapján létrehozott erős Árpád-vonal nyomai. A „belőtt völgynek” köszönhető, hogy sikerült 47-szer visszaverni a szovjeteket, akik kétezerháromszáz áldozat árán – a 22 magyar halott ellenében – csak egy hónapos harc után tudtak bevonulni Kárpátaljára.

A hozzá tartozó településekkel együtt közel tízezer lakost számláló nagyközség, Kőrösmező az utolsó település a Kárpátok aljában. A Máramarosi hegyek lábánál, az egykor létező, ma már a köztudatban sem élő Máramaros vármegye szélén. A szórványok szórványa. Az útikönyvek szerint minden tizedik lakosa magyar. Magyarul beszélő és magyar identitású, vagy csak magyar származását nem tagadó?

A magyar iskola 2001-ben alakult meg, némi időeltolódással. Az ukrán önállósodás ugyanis már a kilencvenes évek elején lehetővé tette a nemzetiségi oktatás beindítását Kárpátalja területén. Kőrösmezőn a római katolikus egyház és a magyar pedagógusszövetség vállalta a patronátust. Az ukrán állam oktatási célnak megfelelő épületet tart fenn, fizeti a pedagógusokat, sőt még pótlékot is ad nekik a hegyvidéki mostohább körülmények miatt. Végülis támogatja a kisebbségi oktatást. Magyarország pedig a szülőföldön maradást. A kilenc osztályos magyar iskolában tucatnyi gyermek jár mindegyik osztályba, közülük minden másodiknak egyáltalán nincs magyar származása. Szüleik bevallása szerint azért íratták be őket a magyar iskolába, mert ott meleg van és enni adnak nekik, no meg közelebb esik a lakásukhoz. Az eredmény változó. Hiszen arról szó sincs, hogy az ukrán gyermekek elmagyarosodnának, inkább érdekes ukrán-magyar identitás alakul ki. Elszomorító, hogy a szünetben csak ukrán szót hallani, a magyar gyermekek iskolában is, otthon is ukránul beszélnek egymás közt. Miközben a magyar szavakat cirill betűkkel írják le. De vannak kivételek, szép példák, olyan esetek, amikor a kőrösmezői magyar iskola egykori diákja lett a beregszászi tanárképző végzettje. Erről számolt be idegenvezetőnk, az amúgy Nagyberegben élő, és negyedik gyermeke megszületésére váró Bíró András, akinek turisztikai ténykedését éppen itteni tanárkodása alapozta meg.

Ennek a vidéknek az a szerencséje, a kőrösmezői magyaroknak az a némileg vigasztaló kilátása, hogy a sípálya vonzásköre gazdasági lehetőségekkel társul, ami nemcsak anyagi, hanem nyelvi, identitásbeli felfrissülést is nyújthat. Azoknak, akik élnek vele. Akik azonosulnak a kor kihívásaival. Akik azért gyakorolják a magyar nyelvet, hogy magyarországi, romániai vendégeikkel szót értsenek.

A nemrég létrehozott síparadicsom, Bukovel környéke sohasem tartozott Kárpátaljához. A hatalmas beruházás tizenhárom éve kezdődött, ma is tart. A mostani letérő utat 2011-ben adták át, még gödörmentes, igen kanyargós, havazás esetén felemás módon karbantartott. A sípályák teljes hossza 57 kilométer, szinte kizárólagosan négy személyes székes felvonókkal üzemelnek. Szállodák és faházak tömkelege, négyemeletes parkoló, a turistákat nyugati árakon kiszolgáló vendéglátó egységek. Rejtély fedi a beruházók kilétét. Ukrajnában az állam szegény és háborúzik, az államból és a háborúból meggazdagodott maffia pedig építkezik.

A bukoveli sízés, hódeszkázás stílusa igencsak sajátos. Olyan összekötő pályarendszer épült ki, hogy ki-ki a saját tudása szerint lecsúszhat, mégis érződik a síző múlt hiánya. Szembeszökő a kulturálatlan toszulás és a külön VIP beléptető, a pályatársra való odafigyelés és segíteni akarás csökkentett volta. A háború óta megcsappant az ide járó oroszok száma, mégis a hazaiak mellett ők a legszámottevőbbek. Angol feliratokat ritkán látni, a nyelvtudás alig kamatoztatható. A nyugatiak nem zötykölődnek ide, a magyarországiakat, romániaiakat viszont vonzza a földrajzi közelség, a féláras és kiadós sízés lehetősége. Három pálya ugyanis reggel nyolctól este fél nyolcig egyfolytában üzemel.

Biztos vagyok abban, hogy a bukoveli sízés kulturáltsága csak javulni fog. A lehetőség adott hozzá. Amiként volt valamikor egy országrész, a Tiszán túl, a Kárpátok aljában, amelyet az éppen adódó lehetőségek kultúrája töltött meg tartalommal. Sohasem feledve Himnuszunk második versszakát: „Őseinket felhozád/ Kárpát szent bérczére,/ Általad nyert szép hazát/ Bendegúznak vére./ ’S merre zúgnak habjai/ Tiszának, Dunának,/ Árpád hős magzatjai/ Felvirágozának.”

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Akinek van jó táboros élménye – és itt most nem az ereszd el a hajamat típusú, korlátok nélküli táborokra gondolok –, az tudja, hogy ezeknek az eseményeknek a varázsát, a lényegét az együttlét, a találkozás, az ismerkedés, a közös programok, kirándulások, csapatjátékok, az éjszakába nyúló beszélgetések adják. Ez, ha lehet, még hatványozottabban érvényes a Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetsége, itt Erdélyben pedig a Georgius Aranka Társaság által szervezett ifjúsági táborokra, amit egyszerűen csak a mosolyok, a szeretet, a bizalom táborának szoktunk emlegetni, és ahonnan nem egy középiskolás vagy egyetemista ment úgy haza, hogy bevallása szerint több szeretetet és megértést kapott az egy hét alatt, mint otthon az osztálytársaitól egy egész év alatt. 

A Közösségért Alapítványt (Fundaţia Pentru Comunitate) 2008-ban, Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a tehetség, a szorgalom, a tudás, a szolidaritás, a közösségben rejlő értékek kibontakozásához, egy élhetőbb és humánusabb környezet kialakításához. Az Alapítvány elnöke Gazda Árpád újságíró, a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítója, alelnöke Molnár-Bánffy Kata, kommunikációs szakember, aki több mint húsz év tapasztalattal rendelkezik a média, közigazgatási, politikai és üzleti kommunikációban. A kuratórium tagja Brîndușa Armanca újságíró, egyetemi tanár, valamint Ferencz Szabolcs, a Földgázszállító Zártkörűen Működő Részvénytársaság (FGSZ Zrt.) elnök-vezérigazgatója.

Balázs Bécsi Attila

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

" (...) a kulturális termék előállítása is pontosan olyan, mint a kertészetének: mindkettőnek megvan az eredete, ami a kultúrában az ötlet, a kertészetben pedig a mag. A kultúrában az ötlet és az ihlet önmagában semmit nem ér, ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, ha nem ölt testet színben, szóban, hangban, festményben, versben, zenében. A kertészetben, ös - szességében a mezőgazdaságban is így van: ott van a mag, ami ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, más szóval, ha nem kerül számára jó földbe, ha nem kap vizet, napfényt, táplálékot, akkor elsenyved, elpusztul. A két szakterület tartalmát tekintve valóban más, de logikailag teljesen egyforma. A mezőgazdaságban van egy állandó: a föld, ez az alap. A kultúrában, a közművelődésben is van egy állandó: az ember, a célközönség. De a mechanizmusok hasonlóak. "

Jósika Miklós szülőháza Tordán

Tordával kapcsolatosan többször elhangzott, hogy sok jelentős értelmiségit adott a világnak, de ezeket nem tudta megtartani. Így hát úgy döntöttem, hogy megvizsgálom ennek a megállapításnak a történelmi háttereit, és bemutatok néhány értelmiségit, aki a tudományok, irodalom és a művészetek terén alkotott, olyan embereket, akiknek életműve már lezárult.

Albert Mátyás

... ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez.

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.

Dávid Ferenc szobor, Kolozsvár

Megtörténhet, hogy „a Dávid Fe­renc-szobor”-ként fog bevonulni a törté­nelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégi­um, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különleges­sége, hogy az első egész alakos Dá­vid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem ma­radt fenn hiteles képi ábrázolás, nem ki­zárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján.

Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része el­zárkózik a többi magyartól, de szeren­csére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőriz­ni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyo­mányainkat, ünneplik nemzeti ünne­peinket.

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.