Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Sándor József új emléktáblája előtt

„A történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.” Mikó Imrétől kölcsönöztem ezt a gondolatot, amely – úgy érzem – számunkra különösen időszerű ebben a pillanatban. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által a mai napon felavatott emléktábla 130 éves múltja egy kiemelkedő személyiségének állít emléket, tesz hitet ezzel a személyében kifejezésre jutó értékek mellett.




Kettős évforduló: az EMKE 2020-ban ünnepli fennállásának 135. évfordulóját, valamint megemlékezik
arról, hogy a főtitkári, illetve ügyvezető elnöki, majd rövid ideig elnöki tisztjét betöltő Sándor József
75. éve hunyt el. Kép: EMKE/Ács Zsolt

Sándor József ott volt az EMKE létrehozásakor, 1885-ben. Ő dolgozta ki a létesítendő egyesület alapszabály-tervezetét, titkáraként, majd főtitkáraként, később örökös alelnökeként úgyszólván mozgató rúgója volt mindannak, ami az egyesületben és akörül történt. Az első évtizedek az ő céltudatos fáradozása nyomán az építkezés évtizedei voltak: a művelődés körét szélesre nyitva az erdélyi, s kiemelten a szórványmagyarság megmaradását szolgálva. Az EMKE iskolákat, óvodákat, könyvárakat létesített, anyagilag is támogatva azokat, akik a műveltséget elvitték a nép közé, akik áldozatos munkásai voltak a tudásnak, s általa a felemelkedésnek. Ezt a munkát az általa 1910-ben összeállított adatgazdag és impozáns emlékalbumból ma is bárki megismerheti.

Aztán az első világháború végével, az összeomlás után új időszak kezdődött az EMKE, de Sándor József életében is. Kisebbségi sorsba került erdélyi magyar közösségként szembe kellett néznünk egy kíméletlen és saját elveit is megcsúfoló nagyhatalmi döntéssel, be kellett rendezkednünk mindarra, ami a kisebbségi sorssal járt: egy többségi, homogenizáló nemzetépítés agresszivitásával, sokak kishitűségével. És a legjobbjaink, köztük Sándor József is a maguk helyén – hogy Berde Mária szavait idézzem – „tették a hasznos lehetőt”.




Az emléktábla az 1906 és 1945 között az EMKE irodájának is helyet adó reformátusok sarokházának
nevezett épület kapualjában (Magyar / 21. Dec. 1989 utca 37. szám). Rohonyi D. Iván felvétele

Ő a magyar országgyűlésben képviselőként szerzett tapasztalataira alapozva a politikai harcot vállalta. Amikor még arra lehetőség volt, ott állott a Magyar és Székely Nemzeti Tanács vezetői között, akik a nemzeti önrendelkezés wilsoni elveire hivatkozva nyilvánították ki az erdélyi magyarság akaratát az akkor még csak várható nagyhatalmi döntéssel szemben. Egyike volt azoknak, akik a trianoni döntést követően a politikai nézetek szerinti megosztottság helyett a kisebbségi magyarság egységes politikai pártba tömörülését szorgalmazták, majd – a Magyar Párt többször is újraválasztott egyik alelnökeként – építeni próbálták.

Az 1920-as években, amikor a román parlamentben a Magyar Párt színeiben mandátumhoz jutott, ő lett a magyar parlamenti csoport legtevékenyebb tagja, aki – idézem tovább ismét Mikó Imrét – „mint bukaresti születésű székely, kitűnő nyelvismeretével és a magyar parlamentben szerzett gyakorlatával felvértezve, egyedül küzdötte végig a magyarság első politikai harcait… Előrehaladott kora ellenére a szószékben érezte igazán otthon magát, s ellenségeinek gyakran fellövellő közbeszólásai csak olajat öntöttek lobbanékony temperamentumára.” (Huszonkét év, 44–45.) Így szállt szembe többek között a magyar iskolák – s ezzel a felnövő, már kisebbségiként születettek nemzedékének – jövőjét védelmezve, a demokratikus parlamentarizmus álarcába öltözött, de egy agresszív román államépítés szolgálatába állított törvényjavaslatokkal és törvényekkel, s akkor is kitartott, amikor fellépései, józan, és a körülményekkel is számolva előterjesztett kezdeményezései nemhogy a román parlamentben, de a legtekintélyesebb nemzetközi fórumokon is süket fülekre találtak.




Sándor József arcképe a Vasárnapi Újság
1895/24. számában. Kép: Wikipédia

Az EMKE és vele együtt megmaradásunk szempontjából létfontosságú intézményeink (az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület) léte és további munkája ebben az időben ugyanannak az agresszív román nemzetépítő akaratnak a játékterévé vált. Többszöri, meg-megújuló próbálkozás ellenére, betiltott és csak hosszas huzavona után (képtelen alapszabály-módosításokat követelő törvényszéki határozatok közepette) engedélyezett választmányi vagy közgyűléseken át bukdácsolva végül is 1935-ben jutott el oda, hogy működését hivatalosan engedélyezték. Ekkorára azonban már kiépültek – részben az erdélyi magyar egyházak védőszárnyai alatt – azok a kisebb magyar kulturális intézmények, egyesületek, amelyek az EMKE egykor vállalt feladatkörének egy részét, nem egyszer szép eredményeket is felmutatva, betöltötték.

A királyi diktatúra aztán az EMKE-t is felszámolta, majd amikor 1940 őszétől – legalább Észak-Erdélyben – újra elindulhatott a munka, ennek keretében az új berendezkedés hangadói már nem tartottak igényt szerepvállalására, s noha az 1941. évi EMKE-közgyűlésen tiszteletbeli elnöki címmel is felruházták, kényszernyugdíjba küldték.

A második világháborús front áthaladása után még újra a cselekvésnek, az EMKE újjászervezésének porondjára lépett – az általa összehívott 1944. december 27-i közgyűlésen tényleges elnökké is megválasztották –, néhány hónap múlva azonban az új demokráciában született kolozsvári Világosság már gyászkeretes címoldalon adta hírül halálát. Így azt, hogy néhány év múlva a román kommunista hatalom – más magyar intézményekkel együtt – az EMKE-t is évtizedekre kiható döntéssel felszámolja, már nem érte meg.

Ma, 75 évvel később, sokan sokféle múltat éreznek a talpuk alatt, vagy konstruálnak a talpuk alá. Az életünk minden területén, „a szabadság dzsungelében” magasra emelt zászlók alatt díszlik a személyiségi jog mindenhatóságának (mások hasonló jogának semmibe vevésével társított) jelszava, ott mosolyog az „ubi bene, ibi patria” (ahol jól megy dolgom, ott a hazám – szerk. megj.) fiataljainkat csábító délibábja, terjed a nemzeti közösségünk sorsa iránti érdektelenség, az önfeladás, a mindenféle ködös mítoszokra, kizárólagosságra, a másság kiszorítására vagy megsemmisítésére irányuló nemzetépítési stratégiák gátlástalansága. Ezek mind igyekeznek felépíteni maguk alá (nem egyszer sokakat elcsábító eredménnyel) a maguk múltját, amelyen biztonságban érezhetik magukat.

A 130 éves EMKE ezekkel szemben a Sándor József-mutatta utat választja: a – ha már kell, kisebbségi – magyar sors közös és emberhez méltóan megélhető jövőjéért való áldozatos munkát.

Ebben erősítsen meg ma bennünket az ő élete példája is.

 

(Elhangzott Kolozsváron, 2020. november 7-én, a Sándor József-emléktábla leleplezésének ünnepségén.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Református létemre eddig másfél tucatszor vettem részt a csíksomlyói búcsún. A Csíksomlyói Szűzanya azt üzeni az erdélyi főpapok által a Csík, Székelyföld, Erdély, Csángóföld, a Részek, az anyaország, a határon túli területek, a nagyvilágban szétszóródott magyarság számára, hogy ezeréves kereszténységünk megtartása nemcsak vallási, hanem nemzeti feladat is. A pünkösdszombati búcsú a világ magyarságának a legfontosabb gyülekezőhelye, ahol a protestáns hívek is nagyon nagy számban vannak jelen. Mindannyiunknak szól a – több mint négyszázötven éves hagyomány alapján – Salvator-kápolna előtti keresztre vésett szöveg: „Isten! Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!”

A székelyudvarhelyi Balázs Árpád televíziós, rádiós szerkesztő új könyve* a környékbeli tűzoltók történetét foglalja össze. Ezzel a témával mindeddig senki nem foglalkozott, a kiadvány másfélszáz oldalán a szerző számos régi dokumentumot (fényképet, oklevelet, jegyzőkönyvet) is közöl. A nyomdából már kikerült munkáról a szerzővel beszélgettünk.

2010. március 12-én, Sárospatakon a Makovecz Imre tervezte A Művelődés Háza és Könyvtára belső folyosóján ünnepélyes keretek között népes közönség előtt hullt le a lepel arról az emléktábláról, amely hirdeti, hogy az épület nemcsak a helybéli közösség kulturális intézménye, hanem az EMKE Észak-Magyarországi Képviseleti Pontja is. 2020-ban a világjárvány miatt nem sikerült a tízéves jubileumon ünnepélyes rendezvény keretében emlékezni, ezért a sárospataki intézmény egy évfordulós kötet kiadását tervezi, amelyben az EMKE és Sárospatak több évtizeden átívelő kulturális kapcsolatairól jelennek meg írások.

Buchwald Amy

A munkahelyemre vezettem, és közben szokásomhoz híven a rádiót hallgattam. Azaz, az elmúlt pár évben már nem a rádiót, hanem podcastot. Podcastot? Igen, podcastot. A világhálón és a mobiltelefon elterjedése óta ez egy egyre népszerűbb műfaj. Tulajdonképpen egy hanganyag, amit az interneten érhetünk el, és akkor hallgathatunk meg, amikor akarunk.

Az 1956-os magyar mártírok emléksírja Párizsban

1958. február 5-én a Fő utcai katonai bíróság épületében megkezdődött a Nagy Imre-per. 1958. június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, továbbá halálra ítélte Gimes Miklóst és Maléter Pált. Másnap, június 16-án, hajnalban a budapesti Gyűjtőfogház udvarán mindhármukat kivégezték, majd holttestüket ugyanott eltemették. 

barót

Ahogy telik az idő, mind gyakrabban kapom magam az emlékek olyatén keveredésén, hogy bizonyos történésekről találgatom, azokat vajon iskolásként vagy kezdő tanárként éltem át. Ez a bizonytalanság abból adódik, hogy a baróti iskola számomra több rétegű élményanyag. Egyik rétege az iskoláskorom, amely 1956 nyarával zárult, akkor érettségiztem, a másik a tanári pályám ideje. Ez maga is rétegzett, mert amikor 1960-ban kihelyeztek Barótra, kollégája lettem jó néhány volt tanáromnak is. Néha nehéz eldönteni, hogy bizonyos események a volt tanáromhoz vagy a későbbi kollégához kapcsolódnak.

Akinek van jó táboros élménye – és itt most nem az ereszd el a hajamat típusú, korlátok nélküli táborokra gondolok –, az tudja, hogy ezeknek az eseményeknek a varázsát, a lényegét az együttlét, a találkozás, az ismerkedés, a közös programok, kirándulások, csapatjátékok, az éjszakába nyúló beszélgetések adják. Ez, ha lehet, még hatványozottabban érvényes a Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetsége, itt Erdélyben pedig a Georgius Aranka Társaság által szervezett ifjúsági táborokra, amit egyszerűen csak a mosolyok, a szeretet, a bizalom táborának szoktunk emlegetni, és ahonnan nem egy középiskolás vagy egyetemista ment úgy haza, hogy bevallása szerint több szeretetet és megértést kapott az egy hét alatt, mint otthon az osztálytársaitól egy egész év alatt. 

A Közösségért Alapítványt (Fundaţia Pentru Comunitate) 2008-ban, Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a tehetség, a szorgalom, a tudás, a szolidaritás, a közösségben rejlő értékek kibontakozásához, egy élhetőbb és humánusabb környezet kialakításához. Az Alapítvány elnöke Gazda Árpád újságíró, a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítója, alelnöke Molnár-Bánffy Kata, kommunikációs szakember, aki több mint húsz év tapasztalattal rendelkezik a média, közigazgatási, politikai és üzleti kommunikációban. A kuratórium tagja Brîndușa Armanca újságíró, egyetemi tanár, valamint Ferencz Szabolcs, a Földgázszállító Zártkörűen Működő Részvénytársaság (FGSZ Zrt.) elnök-vezérigazgatója.

Balázs Bécsi Attila

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

" (...) a kulturális termék előállítása is pontosan olyan, mint a kertészetének: mindkettőnek megvan az eredete, ami a kultúrában az ötlet, a kertészetben pedig a mag. A kultúrában az ötlet és az ihlet önmagában semmit nem ér, ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, ha nem ölt testet színben, szóban, hangban, festményben, versben, zenében. A kertészetben, ös - szességében a mezőgazdaságban is így van: ott van a mag, ami ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, más szóval, ha nem kerül számára jó földbe, ha nem kap vizet, napfényt, táplálékot, akkor elsenyved, elpusztul. A két szakterület tartalmát tekintve valóban más, de logikailag teljesen egyforma. A mezőgazdaságban van egy állandó: a föld, ez az alap. A kultúrában, a közművelődésben is van egy állandó: az ember, a célközönség. De a mechanizmusok hasonlóak. "

Jósika Miklós szülőháza Tordán

Tordával kapcsolatosan többször elhangzott, hogy sok jelentős értelmiségit adott a világnak, de ezeket nem tudta megtartani. Így hát úgy döntöttem, hogy megvizsgálom ennek a megállapításnak a történelmi háttereit, és bemutatok néhány értelmiségit, aki a tudományok, irodalom és a művészetek terén alkotott, olyan embereket, akiknek életműve már lezárult.

Albert Mátyás

... ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.