A Művelődés folyóirat olvasói is olvashattak már alap hasábjain arról az együttműködésről, amely a romániai szórvány közösségek által működtetett magyar házak és a sárospataki A Művelődés Háza és Könyvtára között az elmúlt évek alatt kialakult.
A Bodrog-parti történelmi város intézménye 2010 óta hivatalosan is Észak-Magyarországi Képviseleti Pontja az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek, amely koordinálja Erdélyben a magyar házak láncolatának hálózatba történő építését. Közös rendezvények, képzőművészeti kiállítások, konferenciák, tapasztalatszerző látogatások, képzési programok voltak a fontosabb mérföldkövei a magyar-magyar kulturális kapcsolatépítésnek, ami kialakult a sárospataki művelődési ház és egyes magyar házak között.
Csatlósné Komáromi Katalin
A tavalyi év novemberében Sárospatak várost népszerűsítő programot mutattunk be Erdélyben a Makovecz Imre tervezte művelődési házunk munkatársaival, valamint előadó-művészeti és tárgyalkotó csoportjaival. A 70 perces szerkesztett műsorban Sárospatak a történelmi város, Sárospatak az iskolaváros és Sárospatak a Kultúra Magyar Városa blokkok követték egymást. A vetítettképes előadói részeket A Művelődés Háza Kamarakórusa, valamint a Bodrog Néptáncegyüttes színesítette produkcióival. A népdalok és pataki diákdalok mellett bodrogközi és gömöri táncok alkották a műsor gerincét, de régi pataki diák anekdotákat is hallgathatott a nagyérdemű közönség. A Lorántffy Zsuzsanna Hímző Műhely tagjai kiállítással és helyi bemutatóval népszerűsítették a Fejedelemasszony udvarából indult, máig nemzeti kincsként számon tartott motívumvilágot. A pataki kínálatból nem hiányozhattak a Tokaj-hegyaljai tájegységre jellemző borok sem – a furmint, a hárslevelű, a sárgamuskotály –, amelyeket az Ászok Borház jóvoltából kóstolhattak meg a vendégek. Az erdélyi érdeklődők három helyszínen találkozhattak a sárospataki programmal: Kolozsváron az Apáczai Csere János Elméleti Líceum Díszterme adott otthont a rendezvénynek, Szamosújváron a Téka Művelődési Központ felújított dísztermében, míg Nagybányán a Teleki Magyar Házban zajlottak az események. Valamennyi erdélyi kollégát köszönet illeti a háromnapos program koordinálásáért és sikeres lebonyolításáért. Talán a többéves együttműködésnek is köszönhető, hogy biztosítani tudták három egymást követő napon a program megvalósításához szükséges valamennyi feltételt, nemcsak a rendezvény helyszíneket, hanem a szállást, étkezést és a nagyon kedves fogadtatást is.
Bodrogközi táncok
Ha a sikeres rendezvény tényszerű beszámolóját készíteném, a fent felsoroltak a legfontosabb történések, amelyek hitelesen rögzítik e novemberi program részleteit. Itt azonban sokkal többről van szó: információ és értékek átadásáról, emberi kapcsolatokról, amelyek történelmi gyökerekkel rendelkeznek, és a 21. században is segítik együttműködéseinket. Nem szükséges a lap olvasóinak bemutatni, hogy Sárospatak történelmében milyen sok szállal kapcsolódik erdélyi fejedelmekhez és helyszínekhez. A szellemi élet azonosságai megmutatkoznak a Református Kollégiumok párhuzamosságaiban, csakúgy, mint a későbbi évszázadok neveléstudományi, egyházügyi munkáiban. Bár Sárospatak közel tizenkétezres lélekszámával kisváros a vendéglátó erdélyi településekhez képest, ismertsége mégis jóval túlmutat jelenlegi határainkon. A műsoros esteket követő oldottabb hangulatú beszélgetések alkalmával kiderült, hogy az erdélyi közönségből milyen nagy számban kötődnek személyesen is településünkhöz. Tanulmányok apropóján, intézményi kapcsolatok, egyházi kirándulások, tapasztalatszerző látogatások alkalmával ismerkedtek Sárospatak nevezetességeivel és szereztek barátokat, kötöttek új ismeretségeket. Az anekdotákból számos híres tanár, vagy teológus alakja rajzolódott ki, de közös olvasmány élmények és borászati ismeretek is terítékre kerültek. A szamosújvári helyszínen különös színfoltja volt az estnek az az örömzenélés és rögtönzött táncház, amely a népzenei tagozaton tanuló diákok muzsikájára bontakozott ki. Házigazdák és vendégek, fiatalok és idősek együtt ropták. Volt több olyan pillanata a baráti estnek, amely jóval túlmutatott egy kulturális programon. Valamennyi sárospataki közreműködőben mély nyomot hagyott ez a novemberi „turné”, és motivációt adott a további szakmai munkához.
Darmos István diák anekdotát ad elő
Ezek a szakmai elképzelések konkrét tervek formájában a helyszínen, illetve már a hazaút során megfogalmazódtak: A Művelődés Háza és Könyvtára Bodrog Néptáncegyüttese a szamosújvári TÉKA Művelődési Központtal együttműködve csereprogram lebonyolítását tervezi: a sárospataki táncosok erdélyi fesztiválra utaznak, míg a szamosújváriakat a Juhászújév Dömötörkor rendezvényre várják 2017-ben. A Lorántffy Zsuzsanna Hímző Műhely tagjai ebben a naptári évben is ott lesznek a Kolozsvári Magyar Napokon, az úri hímzésekből összeállított kiállítási anyagukat pedig bemutatják a nagyenyedi Dr. Szász Pál Közösségi Házban és a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban. A Művelődés Háza másik tárgyalkotó csoportja, a Foltos Pille Kör pedig meghívást kapott a nagybányai Teleki Magyar Házba. Dr. Széman Péter az EMKE elnöke javasolta, hogy a teljes, szerkesztett műsor jusson el dél-erdélyi magyar házakba is. A megtisztelő meghívásoknak igyekszünk eleget tenni és anyagi forrást teremteni azok megvalósításához. A cikkben bemutatott program támogatásáért köszönet illeti a Nemzeti Kulturális Alap Közművelődési Kollégiumát.
Igazgatói munkám során számos esetben elgondolkodtam azon, hogy nyolc éve vehetek részt az EMKE és Sárospatak közötti kapcsolat építésében. Az azóta eltelt időben számtalan visszajelzés érkezett az erdélyi magyar szórványközösségektől, amelyek szakmai elhivatottságomat erősítik, és mindennapi munkámat segítik. Az erdélyi munkatársak vendégszeretete, őszintesége, eredményessége ihlet és ösztönöz feladataim ellátásában. Ebből szeretnék minél többet átadni környezetemnek és azoknak a közösségeknek – kórustagoknak, táncosoknak, varróknak, hímzőknek –, akik A Művelődés Háza és Könyvtára fontos alappillérei. Ennek jegyében is zajlott a novemberi bemutatkozás, amit 2017-ben folytatunk.
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás