A nagyajtai unitárius műemléktemplom és gyülekezet életében mérföldkő ez a nap: 2022. május hetedike. Ettől a mérföldkőtől visszafelé és előre egyaránt tekinthetünk. A holnapi nap, a vártemplom használatba vétele is ugyanannyira fontos, mint az eddigi kutatás, tervezés, kivitelezés és a képzőművészeti értékek feltárása, valamint restaurálása.
Tervezőirodánk archívumát fellapozva láthatjuk, hogy a Teleki László Alapítvány már huszonhárom éve, azaz 1999-ben elkezdte támogatni a kutatási munkálatokat. Húsz évvel ezelőtt, 2002-ben elkészültek az északnyugati bástya felújítási tervei, amelyeket részben kiviteleztek 2005-ben. 2008-ban a harangtorony felújításának tervezése is elkezdődött. Végül 2016-ban, vagyis hat éve a Linea tervezőiroda összeállította a megvalósíthatósági tanulmányt, 2018-ban pedig a kiviteli terveket. A szükséges engedélyek megszerzése – kétpolcnyi papír, azaz dokumentum elkészítése – után végre 2019. szeptember 26-án elkezdődött a kivitelezés.
A kutatás, tervezés és kivitelezés során született tizenöt szaktanulmány (a topográfiától a dendrológiáig, földradaros felméréstől a tartószerkezeti szakvéleményig, régészeti feltárástól a kőrestaurátori szaktervig) több mint 16 GB digitális anyagot képez. Több mint 30 szakember végezte a kutatást 12 szaktervező, gazdasági szakember és 6 műemlékvédelmi szakember irányítása alatt. A műszaki felügyelet során a tervezőcsapat több mint 2600 fotóval dokumentálta a munkát.
A kivitelezés során számtalan műemlékvédelmi helyreállítás történt, csak néhányat sorolunk itt fel, a teljesség igénye nélkül: a várfalszakaszok felső részének visszaépítése, a gyilokjárók részleges rekonstrukciója, a délnyugati bástya utolsó szintjének és tetőzetének visszaépítése, a kapubástya tetőzetének megemelése, tereprendezés, esővíz-elvezetés stb. Ezek mellett a vártemplom kapott pára- és hőmérsékletmérőket, 40 pótszéket, tűzvédelmi eszközöket, két helyen mellékhelyiségeket, templomi hangosítást, teljes körű belső és külső világítást, padfűtést, várszínpadot – amelyet Bihari Józsefről neveztek el, illetve élményt nyújtó, visszahívogató kiállítást is berendeztek itt. Olyan képzőművészeti értékeket restauráltak a szakemberek, mint például az egykori templomboltozat téglabordái, amelyek jelenleg a külső karzatfeljáró oldalfalát képezik, vagy a 15. századból származó Szent László-freskók.
Várszínház. A templomudvarban szabadtéri színpad és nézőtér is helyet kapott. Benkő Levente felvétele
A nagyajtai unitárius templom teljes felújítása majdnem 1700 négyzetméternyi épített felületet, és közel 9000 köbméternyi térrészt érintett. A költségtervezetben 647 euró/m2-es ár szerepelt, ez a projekt végére 909 euró/m2-re módosult. A kiviteli tervek több mint 111 ezer munkaórát és 3795 tonna anyagmozgatást írtak elő, ebben kiemelkedő tétel a 250 tonna kőanyag visszaépítése és a több mint 1700 tonna földmozgatás. Nagyon sok időt és energiát emésztett fel az is, hogy itt nem messze, Bölönben megtaláljuk és kibányásztassuk a darázskövet, amelyből a várfal koronájának reneszánsz díszítését részlegesen vissza lehetett építeni és kiegészíteni.
A kivitelezés során a Baumeister kivitelező cég részéről – mérnöki munkavezetéssel – több mint 15 kőműves (közülük 7-en helybeliek), 6 ács, valamint 5 fős épületvillamos-, 5 fős épületgépész- és 6 fős asztaloscsapat dolgozott. A munkálatokat a RegioConsult 8 fős pályázatíró csapata menedzselte, továbbá ellenmérnökök és műszaki felelősök felügyelték. A bástyákban levő állandó kiállítás megvalósításában több mint 50 ember vett részt.
Ezen a majdnem ezernapos úton szembe kellett néznünk a növekvő építőipari árakkal és a távolságot megkövetelő pandémiával. De ott voltak és vannak velünk ezen az úton – amelynek a mai nap csak egy állomása – azok a határon inneni és túli emberek, akik szellemiekkel és anyagiakkal támogattak abban, hogy a terveink megvalósulhassanak. Nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a munkában az egyházközség vezetősége és egyházfiai, az ifjúsági egylet tagjai, valamint a helyi önkormányzat. A majdnem 200 fős csapatot mindvégig átfogta, szemmel, szóval, igével tartotta össze a gyülekezet lelkésze.
Kós Károly a Bevezetés a Testamentum és Agrikultúra című kézirathoz című írásában megfogalmazott óhajai ma is időtállóak: „Szeretném megérni, hogy kicsiny kis portámat olyan rendben lássam, ahogyan én azt elgondoltam magamnak. Legyen minden gondosan gondozva, tisztán művelve, rendben tartva… és azt szeretném, hogy gazdaságom, melynek minden épületét magam építettem, így szálljon az én maradékaimra.” Ahhoz, hogy Kós Károly több mint száz éve megfogalmazott vágyai valóra váljanak, van még mit tennünk.
Hiszem, hogy itt nem ért véget ez a nagy csapatmunka. A régi harangozói ház, amit vendégfogadó épületként szeretnének hasznosítani, még felújításra vár, ugyanakkor a vártemplomhoz vezető út javítása is elengedhetetlen. Épített örökségünk fennmaradásának és fenntartásának záloga az élő örökség. Ahhoz, hogy a műemlékeinket át tudjuk adni a jövő generációjának, meg kell ismernünk azokat, és amellett, hogy folyamatosan gondozzuk, élettel kell megtöltenünk őket.
Végezetül azt kívánom, hogy nagyajtai gyülekezet minél többet használja ezt a templomot Isten dicsőségére.
Isten áldja mindannyiunkat!
(Elhangzottak 2022. május 7-én, Nagyajtán, a helyreállított unitárius vártemplom hálaadó ünnepségén.)
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás