Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„…én megemelem a kalapomat előttük”

Könyv az udvarhelyszéki lánglovagokról

A székelyudvarhelyi Balázs Árpád televíziós, rádiós szerkesztő új könyve* a környékbeli tűzoltók történetét foglalja össze. Ezzel a témával mindeddig senki nem foglalkozott, a kiadvány másfélszáz oldalán a szerző számos régi dokumentumot (fényképet, oklevelet, jegyzőkönyvet) is közöl. A nyomdából már kikerült munkáról a szerzővel beszélgettünk.




Tűzoltóparancsnokok kiképzésen 1941-ben

Közel ötven udvarhelyszéki település önkéntes tűzoltóságának történetét tárod az olvasó elé új könyvedben. Mint a könyvészetből is kiderül, az utóbbi évtizedekben senki nem foglalkozott ezzel a témával. Miért volt fontos számodra?

– Egészen a gyermekoromig kell visszamennem, hiszen az első emlékeim abból az időszakból származnak. Amikor hétvégeken felvonultak és gyakorlatoztak Korondon a Papmocsára nevű részen az önkéntes tűzoltók, nagyon látványosnak tűnt. Katonásan mentek végig az utcán, köztük édesapám, nagyapám, nagybátyáim, tűzoltóruhában, vezényszóra, mintha a falu hadseregét láttam volna benne. Mi, gyermekek messziről figyeltük, miként gurítják ki a tömlőket, csatlakoztatják, majd kapcsolják rá a szekérre. Négy fogdmeg férfi pumpálta a szivattyút, a sugárcsőből megindult a víz. Látványos volt, akkor még nem ismertem az érem másik oldalát. Csak később tudatosult bennem, hogy miről szól ez a fajta önkéntesség. Évtizedek teltek el, sokat hallottam az önkéntes tűzoltókról, még a társaságukban is többször megfordultam, de eszembe sem jutott, hogy írjak róluk, mert úgymond, a birkózással voltam elfoglalva. A két sóvidéki olimpikon története foglalkoztatott éveken keresztül. Egy alkalommal Albert Csaba barátom megkért, hogy néznék utána az erdélyi önkéntes tűzoltó egyletek, egyesületek történetének. Igent mondtam rá, és rövidesen el is készült egy rövid történeti összefoglaló, amely a legnagyobb városok önkéntes testületeinek a történetét foglalta össze. Akkor derült ki számomra, hogy átfogóan senki nem foglalkozott ezzel a témával az elmúlt évtizedek alatt, ez tehát érintetlen terület. Amikor előálltam a javaslattal, hogy nekivágnék felgöngyölíteni az önkéntes tűzoltó egyletek múltját, még nem is sejtettem, hogy mennyire izgalmas téma lesz ennek a feltárása. Semmi könyvészet, fogódzó sem volt, amire támaszkodhattam volna. Először megszerkesztettem egy levelet néhány fontos kérdéssel, és elküldtem minden általam ismert egyesülethez. Alig néhányan válaszoltak rá. Ekkor döntöttem el, hogy sorra veszem a falvakat, és mindenhová bekopogtatok. Az első tapasztalatok nem voltak hízelgőek, legtöbb helyen nem ismerték az egylet történetét, nem tudtak semmi érdemlegeset mondani. Az idősebb korosztály, amely valamikor részese volt ennek a mozgalomnak, eltűnőben van. Szerencsére nagyon sok korabeli újság digitalizálva elérhető, hát elkezdtem a kutakodást. Jöttek az információk: a tűzesetek, kik voltak jelen, ki volt a tűzoltóparancsnok. Ez már a tizenkettedik óra volt, éreztem, ha nem igyekszem, az utolsó még élő szemtanúkat is elveszítem. Érdekes, hogy egyetlen falumonográfiában sem találtam leírást a tűzoltókról, noha jópárat átböngésztem. Pedig az önkéntes tűzoltók évtizedek óta ott vannak a falu életében, és működtek. A nagy rejtély minden egyletnél az volt, hogy nem tudták pontosan, mióta van jelen a tűzoltásnak e szervezett formája a településen. Sok dátum keringett. Sikerült kiderítenem, hogy 1892-ben minden udvarhelyszéki faluban létezett önkéntes tűzoltó egylet, mindegyiknek volt parancsnoka, parancsnokhelyettese, több településen már korábban. Volt, ahol többször újraalakult az egylet, de alig öt esetben volt krónikása az önkéntes tűzoltók tevékenységének. Apró mozaikokból raktam össze sok település önkéntes tűzoltóinak a történetét. Ezek a látogatások lehetőséget adtak, hogy egy kis helyi leltárt is készítsek arról, hogy mit őriztek meg a régi eszközökből. A legtöbb helyen őrzik a Tarnóczy-féle tűzoltószekereket. Olyan település is van, ahol ócskavasba került, vagy eladták. Székelykeresztúron szabadtéri múzeumot hoztak létre a régi szekerekből, tárgyakból. Van, ahol a fiatalok újították fel kalákában. Ezzel a könyvvel egyben emléket állítok a sok névtelen önkéntesnek, akik az egyletekben tevékenykedtek és tovább éltették a hagyományt. Városainkban, falvainkban több évtizedes hagyománya van az önkéntes tűzoltó alakulatoknak, tűzoltóink kiemelt tiszteletnek örvendnek a lakosság körében, miközben olyan hagyományos szakmát folytatnak, amely egyben a tűzvédelem és a tűzoltási kultúra része. Az önfeláldozás eme nemes megnyilvánulásának komoly hagyománya van a székely falvakban, hiszen régi házak régi házszámai még ma is őrzik az önkéntes tűzoltóság jeleit, rendszerét. Szigorú rendszabályzat szerint tevékenykedtek az önkéntes tűzoltók. Mindenkinek megvolt a pontos beosztása, feladata, hogy mit kell tennie tűz esetén. Sok helyen az egyesületnek fúvószenekara is volt. Nagy tűzoltóbálokat szerveztek, sok esetben a tűzkárosultakat segítették a bevétellel. Ne feledjük, ezek az emberek az életüket kockáztatva mentek és mennek tüzet oltani. Volt, aki a lángok áldozata lett. Ezt meg ne írni vétek lett volna. Sok helyen megszűnt az önkéntes tűzoltó egylet, helyüket a motorpumpák vették át, de sok településen tovább viszik a hagyományokat, amely apáról fiúra öröklődik. Nagyon sürgősen létre kell hozni minden településen egy múzeumi sarkot, hiszen a szekerek, a kürtök, a régi tömlők és egyéb eszközökből turisztikai látványosságot jelentenének. Értékes fényképek is előkerültek, és ki tudja, még milyenek lapulnak az asztalok fiókjaiban. Menteni kell a menthetőt, és be kell gyűjteni mindent, mert ez a történelmünk része.




Etédi „ékszer” székely kapuval

Van, ahol tárgyi emlékeket, eszközöket, okleveleket, fényképeket, jegyzőkönyveket is találtál. A ma felnövő fiatalok mit tudnak minderről?

– Nagyon keveset. Amit megörököltek a tűzoltószínekben az elődjeiktől, arról még tudnak, de igazából az én érdeklődésemre kezdtek el keresgélni, és volt, ahol eredményes volt a kutatás. A fiókokban még lapul a tűzoltókra vonatkozó sok értékes irat, fénykép vagy más dokumentum. Ilyen szempontból Parajdon állnak a legjobban, ahol Kelemen Vencel igazán szívén viseli a helyi dolgokat, és mondhatni, minden kéznél van az alapítási oklevéltől az első fényképig, amely 1910-ben készült, és sorolhatnám tovább. Csehétfalván az egyház és a közbirtokosság támogatásával felújították a régi tűzoltószínt, a vízhordó szekeret, valamint a szivattyút. Ma a falu látványossága. Énlakán most készülnek ezek felújítására. Tibódban is keresik a megfelelő helyet, hogy a fennmaradt eszközöket közszemlére tegyék. Homoródszentmártonban az anyag­gyűjtés alkalmával érdekes korabeli dokumentumok kerültek elő az egykori néptanács archívumából. Van még jó példa, de nem sok. Sajnos, sok helyen a Tarnóczy-féle négykerekű szekérfecskendők, amelyeket 1892-ben gyártottak (de van ennél régebbi is), be vannak zárva egy félreeső épületbe (van ebben jó is, mert így legalább nem hordják széjjel), itt várják sorsuk alakulását. Talán most, a könyvet forgatva megindul egy olyan mozgalom, amely ráébreszti a helyieket, hogy vigyázni kell ezekre, mint valami ereklyékre. Azt javasolom, ne csak főparancsnokot, hanem krónikást is válasszanak, aki foglalkozik folyamatosan az egylet hagyatékával.




Tibódi örökség

Nem volt kis feladat településenként megkeresni a régi tűzoltókat, azok családjait. Több esetben említed, hogy apáról fiúra szállt a feladat, az érintettség okán váltak tűzoltókká ezek a fiatalok. Vonzó-e ma felvállalni ezt a feladatot, ezt az örökséget?

– Amíg írtam a könyvet, teljesen csőlátó lettem, ha valakivel találkoztam, mindjárt a tűzoltókra tereltem a szót, a tűzoltó emlékeket kerestem, minden arról szólt. A közösségi oldalon is megosztottam sokszor a témát, falvakként, volt, amikor szerencsém volt, jó eligazítást kaptam. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy majdnem minden környékbeli településen van ismerősöm. Sok segítséget kaptam tőlük, nélkülük nehezebb lett volna az adatgyűjtés. Eleinte csodálkoztak, hogy milyen témát választottam. Általuk sikerült felkutatni a régi tűzoltókat. Több településen tapasztaltam, hogy apáról fiúra száll a hagyomány. Az, hogy a fiú követi az édesapját, csak természetes, mi több, az unoka is, hiszen az unokának a nagyapa jó példakép. Felsősófalván a hatvanas évektől Krall András bácsi volt a tűzoltóparancsnok. Az ő idejében kapott uniformist a legénység, nagyon népszerű ember volt. Ma az unoka, Krall László irányítja az önkéneseket. Ez nem csak dicsőség a családnak, de ki is kell érdemelni azt, általában a fiatalok tesznek azért, hogy édesapjuk vagy nagyapjuk nyomdokába lépjenek. Van település, ahol nagyszerű közösségé kovácsolódott a csapat. Együtt vannak tűzoltásnál, de sokszor együtt mulatnak családjaikkal, és közösen kirándulnak. Erős közösséggé kovácsolódtak. Ahol ez létezik, ott nem nehéz megszervezni a tűzoltó napokat, különösen, ha a község fel is pártolja és támogatja őket. Akárki nem lehet tűzoltó, aki erre vállalkozik, annak jó példával kell elől járnia. A múltban is így volt, a települések vagyonára, javaira kellett és kell felvigyázni, ami nem kicsi felelősség.




Felsősófalvi székely harisnyás önkéntes tűzoltók az 1960-as évek végén

Könyvedben gazdag képanyagot használtál fel, ilyent egybegyűjtve még nem láthattunk. Szóba került, hogy ebből kiállítást is lehetne szervezni. A megjelent könyved kapcsán gyűlnek-e új adatok?

– Fontosnak tartottam, hogy az összegyűjtött képanyag vizuálisan is meséljen, amikor az olvasó lapozza a könyvet. Közel kétszáz régi és új fénykép került a kötetbe. Régi önkéntesekről, korabeli dokumentumokról, Tarnóczy-féle négykerekű szekérfecskendőkről, csoportképek, relikviák, minden, ami az önkéntes tűzoltók munkájához kapcsolódik. Ezek a képek most kerültek először a nyilvánosság elé. Újdonság ez a kívülállóknak, de a körön belül állóknak is, mert egy kicsit visszahozza a régi időket. A tűzoltóink így megismerhetik, betekinthetnek a környékbeli egyesületek történetébe, életébe, láthatják, ki milyen örökséget hordoz magával, ki hogyan gazdálkodott a rábízott örökséggel, tehát tanulhatnak is egymástól. Például, hogy a restaurálást szakemberekre kell bízni, nem elég csak újrafesteni a régi szekereket, sok mindenre oda kell figyelni. Van rossz példa is, ezeket most nem említem. Divat ma szabadtéri fényképtárlatokat rendezni, ezt hozta magával a járványhelyzet. Balázs Ödönnel, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársával tervezünk egy ehhez hasonló vándorkiállítást, amelyet elvinnénk minden udvarhelyszéki faluba, hátha jobban megnyílnak ilyenkor az emberek, és az asztalfiókok. Egyben népszerűsítenők az önkéntes tűzoltók munkáját. Ettől is azt várjuk, hogy újabb adatokkal gazdagodjon a helyi önkéntes tűzoltóélet történettára. A kéziratot alig adtam át a nyomdának, mert nem lehet sokáig húzni az időt, máris sok régi történéssel találtam szembe magam. Az állami levéltárakban is jó lenne megfordulni, kutatni. Ezeknek helye lesz a bővített kiadásban, abba a mostani kiadásból kimaradt települések is bekerülnének. Úgy látom, van igény rá.




Székelykeresztúri önkéntes tűzoltók 1893-ból.
Képek: Balázs Árpád könyve

Ki támogatott munkádban? És mi a következő lépés?

– Említettem a beszélgetésünk elején, hogy a Hargita Megyei Önkéntes Tűzoltók Egyesületének elnöke, Albert Csaba nemcsak felkért, hogy írjak az önkéntes tűzoltókról, hanem mindvégig támogatott is munkámban. Minden érintett település polgármesterének az asztalára küldött egy példányt a könyvemből. Ment belőle határon túlra is, hisz összetartozunk. A könyv kiadási költségeit is az egyesület fedezte, de a Budapesti Tűzoltó Múzeum is segítségemre volt a régi szakirodalom elérésében. Ezen kívül sok névtelen munkatársam volt, akik igyekeztek segíteni. Tudom, sok minden hiányzik belőle, bár törekedtem a teljességre, de most ennyire futotta. Ha egészségem engedi, nem hagyom abba, már gyűjtöm az adatokat az erdélyi városok önkéntes tűzoltó egyesületeinek feltérképezéséhez. Vele párhuzamosan a Hargita megyei települések adatait is cédulázom. Könyvem egy késői fejhajtás mindazok előtt, akik létrehozták ezt a tűzvédelmi rendszert, életük árán védték az emberi életeket és anyagi javait ennek a térségnek, amit szülőföldnek hívunk. Sok névtelen ember munkája van ebben a történetben, és én megemelem a kalapomat előttük.

Lesz-e segítséged a további adatgyűjtésben? És közben milyen témára hegyezed a tollad?

– Úgy próbálom megtervezni a továbbiakban is a munkámat, hogy minden településen legyen egy kapcsolatemberem, akivel közvetlen kapcsolatot tudok fenntartani. Az sem baj, ha az illetőnek a tűzoltói munka beletartozik az érdeklődési körébe. Kell egy helyismerő, akit, ha gondom van, bármikor felhívatok. Évekig a médiában dolgoztam, sok ismerősre, barátra tettem szert, így nem félek attól, hogy nem fog sikerülni. Folyamatosan végzem a kutatói munkát, keresem a korabeli újságokban, tűzoltó szaklapokban az új kötethez tartozó adatokat. Eközben két másik téma is az asztalomon van, az egyik a helytörténeti írásaim kötetbe való szerkesztése Emlékcserepeim címmel, a másik az oláhfalvi emberekről szólna. Az Isten látja, s két oláhfalvi ember! címmel összegyűjtöttem a sajtóban megjelent anekdotákat. Annak idején, ha valaki valamilyen eszement anekdotát kitalált, mindjárt az oláhfalviakra tolta. Mi tagadás, rajtuk is maradt. Próbálták lemosni magukról, de kevés sikerrel. Így lett Oláhfalu a székely anekdoták bölcsője. A világért sem ilyen emberek, de nekik jutott annak idején ez a kiosztott szerep. Nem unatkozom, teszem a dolgom.

 

*Balázs Árpád: Udvarhelyszéki önkéntes tűzoltók krónikája. Topinvest Kiadó, Székelyudvarhely, 2021.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Református létemre eddig másfél tucatszor vettem részt a csíksomlyói búcsún. A Csíksomlyói Szűzanya azt üzeni az erdélyi főpapok által a Csík, Székelyföld, Erdély, Csángóföld, a Részek, az anyaország, a határon túli területek, a nagyvilágban szétszóródott magyarság számára, hogy ezeréves kereszténységünk megtartása nemcsak vallási, hanem nemzeti feladat is. A pünkösdszombati búcsú a világ magyarságának a legfontosabb gyülekezőhelye, ahol a protestáns hívek is nagyon nagy számban vannak jelen. Mindannyiunknak szól a – több mint négyszázötven éves hagyomány alapján – Salvator-kápolna előtti keresztre vésett szöveg: „Isten! Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!”

2010. március 12-én, Sárospatakon a Makovecz Imre tervezte A Művelődés Háza és Könyvtára belső folyosóján ünnepélyes keretek között népes közönség előtt hullt le a lepel arról az emléktábláról, amely hirdeti, hogy az épület nemcsak a helybéli közösség kulturális intézménye, hanem az EMKE Észak-Magyarországi Képviseleti Pontja is. 2020-ban a világjárvány miatt nem sikerült a tízéves jubileumon ünnepélyes rendezvény keretében emlékezni, ezért a sárospataki intézmény egy évfordulós kötet kiadását tervezi, amelyben az EMKE és Sárospatak több évtizeden átívelő kulturális kapcsolatairól jelennek meg írások.

Buchwald Amy

A munkahelyemre vezettem, és közben szokásomhoz híven a rádiót hallgattam. Azaz, az elmúlt pár évben már nem a rádiót, hanem podcastot. Podcastot? Igen, podcastot. A világhálón és a mobiltelefon elterjedése óta ez egy egyre népszerűbb műfaj. Tulajdonképpen egy hanganyag, amit az interneten érhetünk el, és akkor hallgathatunk meg, amikor akarunk.

Sándor József, EMKE

Sándor József ott volt az EMKE létrehozásakor, 1885-ben. Ő dolgozta ki a létesítendő egyesület alapszabály-tervezetét, titkáraként, majd főtitkáraként, később örökös alelnökeként úgyszólván mozgató rúgója volt mindannak, ami az egyesületben és akörül történt. Az első évtizedek az ő céltudatos fáradozása nyomán az építkezés évtizedei voltak: a művelődés körét szélesre nyitva az erdélyi, s kiemelten a szórványmagyarság megmaradását szolgálva. Az EMKE iskolákat, óvodákat, könyvárakat létesített, anyagilag is támogatva azokat, akik a műveltséget elvitték a nép közé, akik áldozatos munkásai voltak a tudásnak, s általa a felemelkedésnek. 

Az 1956-os magyar mártírok emléksírja Párizsban

1958. február 5-én a Fő utcai katonai bíróság épületében megkezdődött a Nagy Imre-per. 1958. június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, továbbá halálra ítélte Gimes Miklóst és Maléter Pált. Másnap, június 16-án, hajnalban a budapesti Gyűjtőfogház udvarán mindhármukat kivégezték, majd holttestüket ugyanott eltemették. 

barót

Ahogy telik az idő, mind gyakrabban kapom magam az emlékek olyatén keveredésén, hogy bizonyos történésekről találgatom, azokat vajon iskolásként vagy kezdő tanárként éltem át. Ez a bizonytalanság abból adódik, hogy a baróti iskola számomra több rétegű élményanyag. Egyik rétege az iskoláskorom, amely 1956 nyarával zárult, akkor érettségiztem, a másik a tanári pályám ideje. Ez maga is rétegzett, mert amikor 1960-ban kihelyeztek Barótra, kollégája lettem jó néhány volt tanáromnak is. Néha nehéz eldönteni, hogy bizonyos események a volt tanáromhoz vagy a későbbi kollégához kapcsolódnak.

Akinek van jó táboros élménye – és itt most nem az ereszd el a hajamat típusú, korlátok nélküli táborokra gondolok –, az tudja, hogy ezeknek az eseményeknek a varázsát, a lényegét az együttlét, a találkozás, az ismerkedés, a közös programok, kirándulások, csapatjátékok, az éjszakába nyúló beszélgetések adják. Ez, ha lehet, még hatványozottabban érvényes a Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetsége, itt Erdélyben pedig a Georgius Aranka Társaság által szervezett ifjúsági táborokra, amit egyszerűen csak a mosolyok, a szeretet, a bizalom táborának szoktunk emlegetni, és ahonnan nem egy középiskolás vagy egyetemista ment úgy haza, hogy bevallása szerint több szeretetet és megértést kapott az egy hét alatt, mint otthon az osztálytársaitól egy egész év alatt. 

A Közösségért Alapítványt (Fundaţia Pentru Comunitate) 2008-ban, Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a tehetség, a szorgalom, a tudás, a szolidaritás, a közösségben rejlő értékek kibontakozásához, egy élhetőbb és humánusabb környezet kialakításához. Az Alapítvány elnöke Gazda Árpád újságíró, a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítója, alelnöke Molnár-Bánffy Kata, kommunikációs szakember, aki több mint húsz év tapasztalattal rendelkezik a média, közigazgatási, politikai és üzleti kommunikációban. A kuratórium tagja Brîndușa Armanca újságíró, egyetemi tanár, valamint Ferencz Szabolcs, a Földgázszállító Zártkörűen Működő Részvénytársaság (FGSZ Zrt.) elnök-vezérigazgatója.

Balázs Bécsi Attila

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

" (...) a kulturális termék előállítása is pontosan olyan, mint a kertészetének: mindkettőnek megvan az eredete, ami a kultúrában az ötlet, a kertészetben pedig a mag. A kultúrában az ötlet és az ihlet önmagában semmit nem ér, ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, ha nem ölt testet színben, szóban, hangban, festményben, versben, zenében. A kertészetben, ös - szességében a mezőgazdaságban is így van: ott van a mag, ami ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, más szóval, ha nem kerül számára jó földbe, ha nem kap vizet, napfényt, táplálékot, akkor elsenyved, elpusztul. A két szakterület tartalmát tekintve valóban más, de logikailag teljesen egyforma. A mezőgazdaságban van egy állandó: a föld, ez az alap. A kultúrában, a közművelődésben is van egy állandó: az ember, a célközönség. De a mechanizmusok hasonlóak. "

Jósika Miklós szülőháza Tordán

Tordával kapcsolatosan többször elhangzott, hogy sok jelentős értelmiségit adott a világnak, de ezeket nem tudta megtartani. Így hát úgy döntöttem, hogy megvizsgálom ennek a megállapításnak a történelmi háttereit, és bemutatok néhány értelmiségit, aki a tudományok, irodalom és a művészetek terén alkotott, olyan embereket, akiknek életműve már lezárult.

Albert Mátyás

... ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.