Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Emlékeim a régi baróti iskoláról

Ahogy telik az idő, mind gyakrabban kapom magam az emlékek olyatén keveredésén, hogy bizonyos történésekről találgatom, azokat vajon iskolásként vagy kezdő tanárként éltem át. Ez a bizonytalanság abból adódik, hogy a baróti iskola számomra több rétegű élményanyag. Egyik rétege az iskoláskorom, amely 1956 nyarával zárult, akkor érettségiztem, a másik a tanári pályám ideje. Ez maga is rétegzett, mert amikor 1960-ban kihelyeztek Barótra, kollégája lettem jó néhány volt tanáromnak is. Néha nehéz eldönteni, hogy bizonyos események a volt tanáromhoz vagy a későbbi kollégához kapcsolódnak.

Nagyon fiatalon végeztem, alig töltöttem a 20 évet, s szeptemberben kinevezett tanár voltam. Hatévesen kezdtem az iskolát, 10 osztályból érettségiztünk, négy évet tanultam az egyetemen – úgy neveztük magunkat később, hogy a „gyorstalpaló nemzedék”. Ez persze komoly hátrányt jelentett azokkal szemben, akik 11, majd 12 iskolai osztályt végeztek vagy öt évig járhattak az egyetemre. Mindig úgy éreztem, hogy elmaradt olvasmányokat kell bepótolnom, nyelvtanulást, számos kulturális élményt (színház, koncertek, tárlatok stb.). Egész későbbi életem küzdelem lett az idővel.

Egy Apácára tett látogatás jut most hirtelen eszembe egy osztállyal (Incze Pistáék nemzedéke volt), az Apáczai Csere János szülőházát látogattuk meg. Amikor odaértünk, az iskola igazgatója, akivel beszéltem az érkezésünk céljáról, azt kérdezte: „Hát tanár nem jött veletek?” Esti tagozatosok, akiket tanítottam magyarra, úgy tréfálkoztak, hogy az esti tagozaton legfiatalabb a tanárnő.




Baróti oktatók a tanáriban az 1950-es évek végén. Az első sorban középen Páter Zoltán

A legkorábbi emlékrétegem a Diákdombra visz, az elemi osztályokba (1946–50). Katolikus iskola volt. Azzal kezdődött a nap, hogy sorba állítottak a tanítóink, s vittek reggeli imára a templomba. Mégsem a vallásos áhítat a legfőbb hangulati kísérője a Diákdombnak, hanem az őszi sárga levelek, amikben térdig lehetett merülni vagy rugdosni az iskola-lépcsőtől templomlépcsőig. De nem emlékszem arra sem, hogy teher lett volna akkor a templomba menés. Sok apró dolog inkább arra utalt (amit már egy gyermek is érzékel), hogy nem nézik jó szemmel a világ hatalmasai a vallásos nevelést, de mi ragaszkodunk a vallásunkhoz, a hitünkhöz. Simon Jánosné Irénke néni, a törékeny alkatú tanítónő jött évindító családlátogatásra, megnézte, milyen szépen beborítottuk a füzeteket, könyveket (főként a bátyám formaérzéke irányításával), és azt mondta félig suttogó hangon: „Most láthatatlan betűkkel felírjuk, hogy: Isten, segíts”. Aztán azt hozzák elő halvány emlékek, hogy latolgattuk: Húsvét Hétfőn megyünk/nem megyünk iskolába. Tudtuk, hogy hivatalosan kötelező iskolai (tehát munka-) nap a hétfő, de sokan nem fogunk iskolába menni, és nem a tanítóink vonnának ezért felelősségre, hanem valakik – valahonnan – messziről – fentről…

Ilyen és ehhez hasonló korai mozzanatok adnak hírt arról, hogy a tanítóink apró fokozatokban, tudatosan formálták bennünk azt a világképet, amelynek a vallásosság és a magyarság-érzés volt a két tartóoszlopa. Soha nem hallottam őket beszélni az impériumváltást megelőző időkről. Nem tudtam például, vagy csak gyermekfejjel nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy állt a Diákdombon egy emlékmű, a „Honvéd dombormű és országzászló emlékmű”, amit Észak-Erdély visszacsatolása után röviddel állítottak a barótiak, s amit 1944-ben az új hatóságok bontattak le (részben vagy egészen?). (Csak a szüleim óvatos szavaiból hallottam arról is, hogyan élték meg 1940 őszét.)

A korai időszak tanító szereplői közül most Simon János (a kórusában énekeltünk, egy ideig igazgató volt), Petres tanító bácsi, Bodosiné Boda Máthé Mária, Gabrieliné Barabás Erzsike néni, Kovács Emília néni, Tomsa Babika néni, Petres Judit, Novák Ilonka jutnak eszembe.

Legáltalánosabb kisiskolás élményem, hogy nagyon szerettem tanulni, szerettem az iskolát, a tanítóimat. Bizonyára ebben szerepet játszott az is, hogy jól tanultam, a szüleim el is várták, biztattak és támogattak is. És a bátyám, aki fölöttem járt egy évvel, nem haragudott, ha a konyhai hokerlinél készülő házi feladatát néztem, figyeltem, hogyan formálja a kezével, a szájával a betűket (elemi iskolai oktatási módszer volt a betűk megtanításakor, hogy a hangok kiejtését olyan kéz- és szájmozgás kísérte, amely a betűképet formálta). Arra már nem emlékszem, hogy a betűket milyen papírra kezdtem írni (lehet, hogy újságpapír szélére ?), mert füzete csak a bátyámnak volt, de eleven bennem az a jelenet, amikor Édesapámék rádöbbentek, hogy „ez a leányka tud olvasni”, az asztalon fekvő újságot nézve – kibetűztem a nagybetűs címet. Így természetesnek tartották, hogy hatévesen iskolába menjek.

Olyan kis apró emlékem is van, hogy elemistaként egy szép ruhácskát tintával lepecsételtem (nem volt még iskolai egyenruha), s Bodosi Mária tanító néni pontosan azzal az aggodalommal kezelte az ügyet, mint Édesanyám.

Érdekes egy olyan kisiskolás élményem is, ami egyszerre idézi bennem a családi összetartást és a korabeli nevelési módszereket. Egy órán halkan bekopogott az osztályunkba a bátyám, köszönt és elmondta a tanító néninek, hogy azért küldte a tanító bácsi, hogy tessék egy kicsit elengedni Rózsikát a mi osztályunkba. Amikor elindultunk a folyóson, felém fordult Ferike, s azt kérdezte, hogy meg tudom-e oldani ezt a számtan feladatot. Kikerekedett a szemem… – nem tudom. A bátyám felokosított, hogy mi a megoldás, és hogy azért kell most az osztályukba mennem, mert az egyik gyerek nem tudta, s a tanító bácsi azt akarja, hogy lássák, hogy ezt egy kisebb is megoldhatja. Ezek után be is tölthette az eljárás a rendeltetését! (?)

Újabb időkben nem tartottuk jó pedagógiai módszernek a megszégyenítést, de akkor ez általánosan elfogadott volt, akárcsak a körmös vagy a tenyeres. Durvább testi bántalmazás már nem fordult elő.

Az 5–7 osztály (1950–53) a komolyabb szereplések mozgalmas kora volt az életünkben, és számomra a versmondással életre szóló találkozás. A Diákdombról az „alsó iskolába” (a mostani Kossuth utcai „régi épületbe”) kerültünk. Kultúrversenyekre készültünk az énekkarral, utaztunk – busszal, vonattal – a versenyek színhelyére, szavaltunk, tánccsoportba jártunk (fiatal óvónő, Ildikó néni tanította a táncot), nyáron pionírtáborba küldtek, színdarabokat tanítottak (a bogármese-feldolgozásban Nünüke voltam, a János vitézben Iluska), évente álarcos bált szerveztek nekünk. Ha bármilyen ünnep, előadás-alkalom következett, tudtam, hogy verset mondok. Még az udvarhely-homoródi pionírtáborba is vittem a kedvenc verseimet. Otthon mindenki hozzá volt szokva a családban, hogy hangosan próbálom a verseket, de a pionírtáborban ez nem lett volna ilyen természetes. Erdei faházakban laktunk, ha kiléptünk a házból, máris az erdőben voltunk. Hát kibújtam a drótkerítés hézagain, egy kicsit messzebb mentem a tábortól, s mondtam hangosan a magamét, mígnem juhászkutyákat láttam közeledni. Szerencsére – nem is tudom, hogyan, de – visszajutottam a drótkerítésen. A kaland is emlékezetes, de még inkább a lényeg, hogy első díjat nyertem a szavalatommal.




A Baróti Vegyes Középiskola 1955–1956-ban végzett növendékei.
A szerző a jobb oldali felső sorban balról az első.
Képek: Fitóri Rozália családi albuma

Családias légkört éreztünk magunk körül abban, ahogy törődtek és foglalkoztak velünk a tanítóink, tanáraink. Az életvidám Fazakas Rózsika néni jött Édesanyámhoz, hogy megbeszéljék az álarcosbáli öltözékünket. Én voltam a Csipkerózsika, Fazakas Magdus a királyfi. Hogy szépek legyünk, ügyesek legyünk! Napokig gyártottuk a színes krepp-papír rózsákat, amikkel teleszórtuk a bő aljú fodros fehér gézruhát, s az anyai nagymamám ezüstrózsás hárászkendőjéből született a Magdi királyfi palástja.

György Benci bácsi fizikai valóságában is hozzátartozott az iskolához (egy ideig ott laktak az udvarban, a bejárat melletti épületben), úgy jelenik meg az emlékeimben, mint akihez szüneten beszaladunk vizet inni, Margit nénitől egy ollót kérni, vagy csak beütjük magunkat, mert Benci bácsi mond egy szép verset. Egy kis titokzatosság is lengett az alakja körül: a felnőttek suttogásaiból jutott el hozzánkig, hogy a háborúban hogy vezényelte a katonáit rohamra: „Minden kardon egy muszka-fejet lássak!” Az ortopéd bakancsa is a háborúra emlékeztetett, de soha nem hallottunk tőle háborús sztorit.

Benci bácsi románt tanított, de imádta a magyar költészetet. Ő volt a „lábon járó verskötet”. Először tőle hallottam Ábrányi Emil verseit (Mi a haza; Magyar nyelv), lebilincselő előadóként mondta az Ady-verseket (ronggyá olvasott Ady-kötete maradt a család könyvtárában). Benci tatának, ahogyan néha becéztük (a feleségét is Benci néniként emlegetve) sok kedves kópésága is maradandó emlék (a román füzetem borítóján mindig átjavított valamit a nevemben – így bizonygatva, hogy még a nevemet se tudom leírni).

Az ’50-es évek nem kívánt fordulatokkal nehezítették ugyan az életünket, de igen jelentős fejlődési lehetőséget is hoztak a Magyar Tannyelvű Vegyes Középiskola létrejöttével (1952).

A lakosság elsősorban abban látta a hasznát, hogy ettől kezdve helyben végezhettük el az iskolát, de a távlatosabban gondolkodók a település és a régió jövője szemszögéből ítélték meg a fontosságát.

Egy település rangját, régióban elfoglalt helyét, szerepét az intézményei, létesítményei hordozzák. Amire földrajzi helyzete eleve predesztinálta, az most az iskolával újabb támpontot kínált Barótnak, hogy megerősítse az „Erdővidék központja” szerepet.

Barót ezzel nagyot lépett a városiasodás irányába. (A várossá nyilvánításra majd csak másfél évtized múlva, 1968-ban került sor. Akkor bővült kétszobásra az 1958-tól már működő könyvtár a Művelődési Ház épületében.)

A középiskola szellemi és fizikai értelemben is felpezsdülést hozott a községbe. Új tanárok érkeztek (Eigel Ernő, Bartha János, Páter Zoltán, Khell Tibor, Benedek Elek, Fekete Gábor, Kiss Anna, Györgypál Lajos, Szlenka János, Józsa Jolán), nagydiákok költöztek az internátusba, olyan események színtere lett a község, amelyekről korábban csak a környező városokból (Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely) hazatért diákok meséltek.

Hogy az intézmény alapításáért Simon Jánoson kívül még kik és hogyan vívták meg a maguk törvényszerű küzdelmét – módszeres iskolatörténet-írás híján –, részben máig tisztázatlan, mert az alapítást egy törvényszéken záruló gazdasági ügy is beárnyékolta, amiről kényelmetlen volt később akár beszélni, akár kérdezni.

És most – csak szemléltetésképpen, mintegy késői illusztrációként a mindenkori ügyintézéshez – a vibráló emlékezet-rétegekből egy évtizeddel későbbi történet kerül elő (a 16 tantermes – „új épületként” számon tartott – iskolaépület jóváhagyása körüli bonyodalmak idejéből) a ’60-as évekből. Boda János, Györgypál Lajos és társaik hogyan hurcolták fel Bukarestben a sokemeletes épület lépcsőfordulóival is megküzdve az erdővidéki pityókás zsákokat a minisztériumi illetékes lakásába (mert a liftet se merték használni). Közemlékezet őrzi, hogy az élelmiszerhiány idején a bukaresti vagy plojesti jóváhagyások (bármilyen ügyben) az erdővidéki pityóka, a baróti kenyér, a baróti vajgyári sajt, a baconi szilvapálinka stb. közbenjárásán múltak.

Középiskolás életünk (1953–56) tantárgy-újdonságai voltak a fizika a kémia, a biológia, a csillagászattan és a német nyelv.

A tanártársadalom külön színfoltja volt a Török házaspár (Judit néni és Árpád bácsi). Életútjuk nem mindennapi térbeli kiterjedésű: a történelmi Magyarország területén is túlmutat. Árpád bácsi Miklósváron született (tanító családból), és útja Budapesten át Párizsig ért. Judit néni (a családi emlékezet szerint) Máramarosban, Magyarláposon született. Budapesti egyetemi tanulmányaik idején ismerkedtek meg (Judit néni fizika-kémiát, Árpád bácsi magyar-francia szakot végzett, egy évig a Sorbonne-on). Tanítottak Egerben és Kolozsváron is, aztán 1944-ben már házastársakként költöztek haza Miklósvárra a családi házba, innen kerültek Barótra.




A diákdombi iskola huszadik század eleji képeslapon. Forrás: http://www.bedo.hu/index

Árpád bácsi, a klasszikusan pedáns, finom lelkű, ápolt kezű öregúr, aki mindig öltönyruhában, nyakkendővel jelent meg. Nagy tudású, komoly ember volt, polihisztornak tartották, de mosolyogni sose láttam. Szigorú szabályok szerint élte az iskolai életet, nagyon komolyan vette a német nyelvet (oroszul is tudott, azt is tanított egyik-másik osztályban), nagy dioptriás szemüveget viselt, s amikor bejött az osztályba, nem fecsérelte az időt, szinte azonnal húzta elő fekete födelű zsebnoteszét, és írta ki a katalógusból az aznapi német nyelvi felelőket. Persze az első padban ülők egyidejűleg továbbították az osztálynak az előjegyzett felelőt, s így volt idő (szükséghelyzetben) kicserélni a felsőkabátot vagy szvettert, ha valaki a másik helyett vállalkozott a felelésre. Főként a fiúk voltak hajlamosak erre az ízetlen „tréfára”. Sejtette Árpád bácsi, hogy valami nincs rendjén, miközben hangzott a felelet, csak sétált előre-hátra, egyik-másik szögből is próbálta szemügyre venni a felelőt, de soha nem jutott el a nyílt leleplezésig. Talán nem is akarta nyíltan felfedni, túl súlyos büntetés várt volna a csalókra. Később már felnőtt fejjel, a találkozókon emlékeztünk rá szemlesütve.

Egészen más volt Judit néni, mintha nem is együvé tartoztak volna. Kedves, mosolygós, de többnyire gyűrött ruhájú, fáradt asszony. Kémiát tanított „volna”, de korán kiszúrtuk, hogy nagyon szívesen mesél korábbi életük Budapesthez kötődő élményeiről. Ha éppen nem volt kedvünk kémiából felelni, valaki elkezdte, hogy „tessék valamit mesélni Budapestről”. És ő (felült az első pad tetejére), mesélt színesen, és a mesének sokszor a kicsengetés vetett véget. A következő leckét csak kijelölte a könyvünkben, s mi meg is tanultuk, hogy ne legyen oka elhagyni a következő budapesti mesét. (Persze a kémiai képleteket úgy tanultuk, mint a verset: betűről-betűre.) Érdekes módon később tanárként sem éreztem neheztelést, amiért a kémia leckék vagy kísérletek helyett néha Budapestről szóló meséket hallgattam. Számunkra akkor a magyar főváros vágyálom volt, de elérhetetlen (nem csak kilométerekben mérhető) távolságban. Mintha az Ezeregyéjszaka meséit hallgattuk volna.

A csínytevéseken túl alig is van olyan középiskolai élményem, amit ne árnyalna valamiképpen a későbbi tanári pályám alatt rárakódott színezet.

1960 őszén még mindig tanított az idősebb tanár nemzedékből Andor bácsi (Illyés Andor francia szakos tanár), Fitóri Rózsika néni (matematika szakos egykori osztályfőnököm), Fazakas Rózsika néni (aki egykor a színdarabjainkat is rendezte). Ott volt még Benci bácsi is, aki azon mulatott, hogy a kolléganők akkora táskákat cipelnek az iskolába, mintha nagyvásárba mennének, s a tréfának azzal adott nagyobb nyomatékot, hogy az utolsó szünetben belopott a táskánkba egy-egy súlyos tömör üveg hamutartót, amit hazáig cipeltünk, hogy aztán másnap korholjuk a tréfamestert.

Egykori fiatal tanáraimmal, Khell Tibor fizika, Páter Zoltán matematika, Györgypál Lajos román szakos tanárokkal lettem most már kolléga. Érdekes módon az ő emlékidéző elbeszéléseik nyomán rendre kirajzolódott bennem a volt iskolám (amit csak néhány évvel azelőtt hagytam el) egy kicsit más arca, amit korábban nem igazán ismertem, csak a kisugárzását éreztem.

Khell Tibor maga volt a finom humor megtestesítője. Halk szavú beszólásaival bele tudta fojtani a szót a fontoskodó emberekbe. Fitóri Rózsika néni panaszolta a tanáriban mély felháborodással, hogy képzeljük el, xy tanulók elszöktek – s éppen az osztályfőnöki órájáról. Khell Tibi a fogai között szűrte ki: „És most neveletlenek maradtak!” Addigelé csak saját iskoláskori „neveletlenség”-emlékem kötődött a Tibi „finomságához”: nagylányok módjára el-elhatároztuk, hogy azonos időben többen őt nézzük (nem a kísérletet), miközben magyarázza a fizikai jelenségeket. Állítólag könnyen zavarba lehetett hozni, elpirult, ha hosszasan néztük.

Györgypál Lajos volt a nagy mesélő. Bensőséges légkörről árulkodtak a mesék. Ötletekkel érkeztek reggel az iskolába („– csináljunk egy színdarabot!”, „– menjünk makkot szedni az erdőre!”, „– s egy maszkabálhoz mit szólnátok?”), tehát mintha nem is fentről jövő utasítások nyomán szerveződött volna az iskolai élet, hanem a legtökéletesebb klasszikus demokrácia talaján, így arra is jutott az erőből, hangulatból, ami parancsként érkezett a pártbizottságtól. Mókáztak-bosszankodtak, de végrehajtották, végül szabályos legendává formázták.

Így volt ez az orosz nyelvkurzussal is, amit az ’50-es években tettek kötelezővé a tanároknak. Balázs Lajos tanította őket oroszra (a fogságban tanulta meg a nyelvet, hazatérve szerzett képesítést). Balázs a lelkét kitette, de egyetlen igazi „tanulója” volt a tanfolyamnak, Fitóri Rózsika néni. Év végén a vizsgára egy megyei küldött is beígérkezett. Volt nagy riadalom! A kollégák arra kérték Balázst, hogy fogadja el, hogy bármilyen tételt húzzon is a vizsgán, mindenki mondhassa azt az egy leckét, amit megtanul néhány nap alatt. Mit volt mit tenni, Balázs rábólintott. Egy kis zavart okozott, hogy Fitóri Rózsika néni tanárokhoz méltatlannak találta a leckekiosztást (egyébként ő volt az iskolai párttitkár), s azt mondta, hogy ő azt a leckét fogja mondani, ami a kihúzott tételen lesz. Ezzel a kockázattal kezdődött a vizsga. Várakozáson felül „teljesítettek” a kollégák, nagyon elégedett volt a biztos, csak egyetlen kollégára volt panasza, aki nem elég folyékonyan, hanem gyakran megállva a beszéd közben, gondolkozva, mint aki „bizonytalan”, hogy mi következik, s ez Fitóri Rózsika néni volt. Évekre vicctéma maradt az orosz vizsga. Mindenki más maximális jegyet kapott, ő csak közepest.

Mesék szóltak volt magyartanáromról, Bartha Jánosról is, akit büntetésből (!) áthelyeztek később Mikóújfaluba. Gondolatban most is felnézek a „kicsi emberre”, aki a tanáriba belépő pártbizottsági embert (a politikai értelemben vett Góliátot) figyelmeztette, hogy illik levenni a sapkát, ha valaki idegen helyre megy. Nyilván sok más egyéb terhelhette a bűnlajstromot, de ezen a történeten utólag is jóízűen lehetett szórakozni.




A diákdombi iskola ma. Hoffmann Edit felvétele

Bartha János lelkes magyartanárként nem csak előadta zengő baritonján a ’48-as költők verseit, de Bánk bán nagyáriáját is megtanította – „Hazám, hazám, te mindenem…”, a kórusnak a Bordalt is. A mi haza-fogalmunk határokon túlra terjedt, az emberi élet lényege pedig a „…ront vagy javít, de nem henyél…” – a cselekvő emberség lett. A kuruc költészetről úgy tartott órát, hogy hozta a tárogatóját, és élőben játszotta nekünk a kuruc dalokat.

Énekkarunk volt (hol Eigel Ernő, hol Györgypál Lajos, hol Bartha János vezették), s ha a kötelező repertoárt nem is lehetett kikerülni, azért mindig volt a tarsolyunkban egy-két lélekhez szóló darab (az Erdő mélyén esti csendben kezdetű Haydn-kánon vagy a Kodály-kórusdal, az Esti ima). ­Bartha János irodalmi kört szervezett, saját könyvtárából adta kölcsön a könyveket (nem volt még Baróton könyvtár, talán könyvüzlet se (?), községi könyvtárról is csak 1958-tól tudunk). Páter Zoltán matematika olimpiára vitt Marosvásárhelyre (az édesanyjánál szállásolt el).

A baróti iskola is a politikai hatalom szorításában élt, épp úgy, mint az ország bármely iskolája, de a tanárainknak valamiféle belső szabadságlégkört sikerült teremteniük a kultúra révén (versmondás, színdarabok, zene, ének, tánc). Sohasem hallottam őket panaszkodni a fennálló helyzetre, de – miközben óvtak is bennünket – az emberré válásunk útját egyengették a kultúra erejével. A vers vagy a zene szeretete független volt attól, hogy ki milyen tantárgyat tanított éppen. Eigel Ernő matematikusként kórust vezetett, Fekete Gábor tornatanár, Páter matematikus volt, és zene-audíciókat szerveztek. (Zenetanárunk akkor nem is volt, de a tanítók kántor-tanítói képzettséggel ellátták az iskolai ének és kórus tanítását.)

Sok-sok apró gesztusra is emlékszem, Eigel széles mosolyára, a bozontos szemöldöke alatt csillogó szemekre, a magasra nőtt ember energikus karlendítéseire, mély meghajlásaira, ha tiszteletet érdemlő emberrel beszélt. Csillagászattant tanított nekünk az utolsó iskolai esztendőben, igazgatónk is volt, és a csillagászattant kézzel-lábbal, katalógussal vagy ami tárgy a keze ügyébe akadt, azzal szemléltetve tanította. Mozgott az egész ember, néhány lépéssel végigmente az osztálytermet. Nem lehetett nem figyelni. Sugárzott belőle az átadható energia. Nemrég egy 2018-ban készült televíziós interjúban (Gyula Televízió) láttam, hallottam beszélni még Barótról is. Meglepődve hallgattam, hogy a véletlen sodorta Barótra. Akkor végzett a Bolyai Tudományegyetemen, amikor nálunk középiskola létesült. Nem volt kapcsolata a politikai elittel, így nem pályázhatott nagy múltú gimnáziumra. (Csíkszeredában élt, szívesen tanított volna szülővárosában.) Kényszerűségből Barótot választotta. Mély elhivatottsággal tanított az ’50-es évek légkörében, ahogy ő később ezt megfogalmazta: „Erőnkhöz, a feltételekhez képest a magyar értelmiséget kellett újrateremteni!”. Tudatosan vállalta a német felmenőit is, de édesanyja révén igazi székelynek érezte magát.

Eigel Ernőt 1957-ben büntetésből felmentették a baróti igazgatói állásából (az ő növendékei készültek/szöktek Magyarországra, hogy segítsenek az ’56-os forradalmároknak). Hazament Csíkszeredába matematikát tanítani, s nemsokára a nagy múltú Márton Áron Gimnázium igazgatójává választották.

Emlékszem egy villanásnyi párbeszédre Páterrel is (pályakezdő tanár koromból, egy évig voltunk kollégák). Mentem át az udvaron a tanáriból a főépület felé, amikor hozzám szegődött Páter, és arról érdeklődött, hogy most a kolozsvári egyetem hogyan viszonyul Szerb Antal és Babits irodalomtörténetéhez (matematikusként foglalkoztatta a polgári irodalomtörténet-írók megítélése).

Györgypáltól (a csíki születésű szép szál embertől) hallottam először nagy átéléssel elmondott Mécs László verseket (A kirándulás elmaradt; Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld), s közben azt is elmesélte, hogy Mécs Lászlótól, a karizmatikus papköltőtől hallotta a saját verseit előadni. És György­pál előadásában hangzottak a régi iskola és tanári szoba légkörét megelevenítő legendák is – nagy-nagy kacagások közepette –, amelyekben épp úgy helyet kapott Gyula bácsi (az egykori iskolai altiszt), mint a tanár kollégák vagy a megyei elöljáróságok. Sohasem durva mellékízzel elmondott történetei segítették tovább éltetni azt a derűs légkört, amiről szóltak a mesék maguk is.

Barótnak az 1950-60-as években már számottevő értelmiségi rétege volt (tisztviselők, óvónők, tanítók, tanárok, technikusok, orvosok, mérnökök, papok), de a legtöbb csoportnak a társadalmi élete inkább zárt kisközösségi alkalmakra korlátozódott.

A szó legnemesebb értelmében vett népnevelés, a szellemi-érzelmi értékek közvetítése a tanítókra, tanárokra hárult, mert ők fel is vállalták. Ők voltak Barót szellemi életének meghatározó egyéniségei. Ők voltak, akikre felnéztünk, pedig középiskolás fejjel már tudtuk, hogy a „legnagyobb ember” a párttitkár.

Ez volt az az átmeneti időszak, amikor egyrészt a „visszarománosítás” hatalmi törekvéseit lehetett tetten érni a közéletben, másrészt a viszonylag önálló magyar kulturális és oktatási intézményhálózat kiépülését. 1952-ben létrejött a Magyar Autonóm Tartomány. A sokaknak ismerős budapesti Lőrincze Lajos nyelvművelő mozgalma (az Édes anyanyelvünk) nyomán a kolozsvári és marosvásárhelyi rádióban is elindult már (ha rövid időre is) a nyelvművelő rovat. A rangos erdélyi nyelvész, Szabédi László koncepciójában már a ’40-es évektől körvonalazódott, hogy a nyelvművelés ebben a történelmi pillanatban nem nyelvészeti, hanem társadalmi kérdés és feladat. Nagyobb hangsúlyt kapott az iskolai oktatás, a napi sajtó, a rádió felelőssége, „ahonnan a tanulni vágyók »nyelvtudásukat« merítik”.

Bartha János a vasárnap délelőtti irodalmi körökre magával hozta hatalmas aktatáskájában a legfrissebb magyarországi folyóirat-számokat (Csillag, Új Hang, Tiszatáj, Alföld). Kiosztotta őket, s az első órában csak olvastunk, ha kérdésünk támadt, odahívtuk, és megbeszéltük. A második órán folyt a „műhelymunka”, az írás-kísérlet. Már azt próbálta elérni, hogy kérdéseink, véleményünk legyen, fogalmazási ötletekkel akarta az esetleg rejtetten bennünk szunnyadó íráskészséget megszólalásra bírni. Vele dédelgettük egy iskolai újság tervét is – Középiskolás Figyelő lett volna a címe.




Kukoricafosztáson a baróti tanári kar 1953 őszén. Érsek Magdolna gyűjteményéből

Bartha János és Páter Zoltán – két tudós tanárom felidézésekor elszorul a torkom, mert ahogy később tudomásunkra jutott, mindkettőjüket hányatott sorsuk, a számunkra akkor még homályos „politikai széljárás” sodorta Barótra. A frissen létrejött baróti középiskola, mint valami „büntető tábor” vagy „kényszerűségből vállalt” lakhely/munkahely gyűjtötte magába azokat a magas képzettségű, a hatalom packázásait nehezen, vagy nem tűrő gerinces tanárembereket, akiket az eleven nagyvárosi szellemi légkörből ki akart ragadni a hatalom, s elszigetelni, eldugni őket kisebb jelentőségű, zártabb világú iskolákba. S milyen szerencsés volt a község és Erdővidék, hogy ha néhány évre is, és éppen a kezdeteknél, az intézményszervezés első időszakában éppen hozzánk űzte őket, s lettek „igazi barótiak”, ha valós Hoffmann Edó igazsága, miszerint baróti az, aki letett valamit az asztalra Barótért.

Bárhová kerültek, mindenütt helytálltak tanárként, emberként.

Bartha Jánost büntetésből Barótról Mikóújfaluba helyezték, s ő, a magyar kultúra elhivatott embere olyan falusi kórust szervezett, amellyel sorra nyerték a szocialista kultúrversenyeket.

Bartha Jánost egy késői „Laudáció”, Páter Zoltánt egy nekrológ részletével idézem meg, mert sokan mai napig nem tudják Baróton, hogy kik voltak ők valójában.

Bartha Jánost 2002-ben, 75. születésnapján a Nyelvőrzés Sütő András-díjával jutalmazták. A „laudációt” Murádin László kolozsvári nyelvész mondta, „az erdélyi nyelvművelő mozgalom kiemelkedő személyiségét” méltatva:

„…aligha van még körünkben valaki, akit jobban megilletne ez a díj, aki az erdélyi nyelvművelő mozgalom érdekében annyit tett volna, mint éppen Bartha János (…) ezzel – legalábbis részemről – orvosolni próbáljuk személyével szemben a kolozsvári nyelvészek közösségének évtizedes közönyét. Személy szerint engem bánt, ha nem én voltam is a szerkesztő, hogy neve nem szerepel a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban (…).

Életrajzi adatait böngészve, elámulva veszem tudomásul, hogy születési helye a »holt tenger«, a Mezőség egyik faluja, a Dés melletti Várkudu, ahol a magyar nyelv épp úgy sorvadóban van, mint Sütő András falujában, Pusztakamaráson, de úgy tűnik, éppen az elmúlás termeli ki a nyelvismeret művészeit.

(…) Bartha János az ’50-es évek elején már a Bolyai Tudományegyetem végzős hallgatójaként a magyar Nyelvtudományi Tanszéken gyakornok. A Tanszék gazdag könyvtárának anyagát esti tízig böngésztük, azokat a nyelvi ismereteket szívtuk magunkba, amelyeket az akkori idők előadásain – a sztálini nyelvtudományi cikkek fényében – nélkülözni kényszerültünk. Megnyugtató balzsam volt, hogy a késő esti csendben Bartha Jancsi elővette tárogatóját, s felejthetetlen dallamok kíséretében fejezhettük be a napot.

Bár életünk során többször összejöttünk, soha nem került rá sor – vagy már elfelejtettem –, hogy beszélgessünk arról, miként került a Tanszékről a bukaresti Politikai Könyvkiadóhoz, hogy innen hogyan kanyarodott útja a középiskolai tanári pálya felé, hogy lett Sepsiszentgyörgyön, Baróton, majd Mikóújfaluban a magyar nyelv tanára, miért, minek következtében kellett helyet, helységet, közösséget változtatnia. Az azonban tény, hogy amikor 1961-ben a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolára kerül, visszatér a nyelvészet, a nyelvtudomány kérdéseinek vizsgálatához, s egyben elkezdi az erdélyi magyar napi- és hetilapokban nyelvművelő cikkeinek sorozatát. (…) és társszerzője egy önálló Kis magyar stilisztika című kiadványnak is (1968). (…)

Évek során a megjelentetett cikkeinek száma megközelíti az ezret. A helyi rádió nyelvművelő rovatának vezetője és szerkesztője. (…)
Engedje meg ez ünnepélyes pillanatban „rosszallásomat” is kifejeznem. Indokolatlan szerénysége, a „csakazértis” beállítottság hiánya megfosztotta attól az örömtől, hogy nyelvművelő cikkeinek javát kötetekben lássa. Szinte, valamennyi jobb sorsra érdemes erdélyi nyelvművelő (…) a napilapokban közölt cikkekből kötetet, köteteket állított össze. Ez a késztetés Bartha János számára ma sem késő. (…)”

Tudjuk, hogy már késő volt. 2002-ben, pontosan a díjazás esztendejében 75 évesen örökre eltávozott Bartha János.

Páter Zoltán halálára Oláh-Gál Róbert írt nekrológot 2013. december 27-én:

„In memoriam dr. Páter Zoltán

Életének 84. évében, két nappal születésnapja után, elhunyt dr. Páter Zoltán nyugalmazott tanár, egyetemi oktató, kiváló matematikus.

(…) 1929. dec. 17-én született Marosvásárhelyen. (…) A marosvásárhelyi Református Kollégiumban (…) érettségizett. 1948–1951 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatója és 1951. október 1–1952. október 1. között tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen. Kimagasló matematikus volt az egyetemen is. (Prof. dr. Gábos Zoltán fizikaprofesszor 50 év múlva is emlegette kiváló feladatmegoldásait.) De az osztályharcban politikai okból eltávolították az egyetemről! (…) Ezzel megtörtek egy ígéretesnek induló tudományos pályát. 1953. január 1. és 1955. szeptember 15. között vasesztergályos a helyi ipari vállalatnál (ILIC Kolozsvár). Páter Zoltán felül tudott emelkedni ezen a csapáson, vasesztergályosként is megállta a helyét. 1955. szeptember 15-től kihelyezték a baróti magyar tannyelvű középiskolába, ahol 1961. szept. 1-ig tanított. (…) 1966. szept. 1-től 1969. szept. 1-ig doktorandus a Bukaresti Tudományegyetemen. A doktori disszertációjának címe: Függvényalgebrák. (…) Páter Zoltán lényegében matematikai logikával foglalkozott és nagyon eredetiek a dolgozatai. Fő hivatása nem az volt, hogy matematikát tanít, hanem, hogy matematikát művel. Nagyon jellemző tevékenységére Kant tanítása, Kant ugyanis azt vallotta, hogy »Nem filozófiát tanítok, hanem én megtanítom önöket filozofálni«. Sajnos, az élet nem sok lehetőséget adott arra, hogy eredeti gondolatait mind kifuttassa. A doktorátus sikeres megvédése után még egy félévet tanított Sepsiszentgyörgyön, utána a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára került, mint adjunktus. Sajnos, itt is csak nyolc évet dolgozott, mert a főiskolát a Ceauşescu-rezsim 1978-ban fölszámolta. (…) De nem szűnt matematikát alkotni ezekben a mostoha években sem. (…) nagy alapossággal végezte eredeti logikai vizsgálatait, közölte szerényen dolgozatait.

Nehéz korban élt, ha 1952-ben nem teszik ki a Bolyai egyetemről, ma Erdély egyik legkiválóbb professzorát tisztelnénk benne. Így is kutatott és dolgozott, de elszigetelődött a tudományos világtól. Akik közelebbről megismerhettük, tudtuk, hogy egy ragyogó koponya. Erdély egyik tehetséges logicistáját vesztettük el halálával. (…)” (2013, Népújság)

 

Ez az iskola, ezek az emberek indítottak el. Ha némi homály fedi is az 1952-ben indult baróti középiskola születése körül bábáskodókat, de a bölcsőjénél meghatározó tanárnemzedék állt.

A család után tőlük kaptam a legtöbbet. Élet-mintát, emberi tartást: az értékek rangsorában (kevés kivétellel) a közösségi felelősséget az egyéni boldogulás fölé/mellé, a tudást, a nemzeti érzést, a nép, a nyelv, a hagyományok megbecsülését – a tág értelemben vett keresztény erkölcs mellé állították.

 

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Református létemre eddig másfél tucatszor vettem részt a csíksomlyói búcsún. A Csíksomlyói Szűzanya azt üzeni az erdélyi főpapok által a Csík, Székelyföld, Erdély, Csángóföld, a Részek, az anyaország, a határon túli területek, a nagyvilágban szétszóródott magyarság számára, hogy ezeréves kereszténységünk megtartása nemcsak vallási, hanem nemzeti feladat is. A pünkösdszombati búcsú a világ magyarságának a legfontosabb gyülekezőhelye, ahol a protestáns hívek is nagyon nagy számban vannak jelen. Mindannyiunknak szól a – több mint négyszázötven éves hagyomány alapján – Salvator-kápolna előtti keresztre vésett szöveg: „Isten! Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!”

A székelyudvarhelyi Balázs Árpád televíziós, rádiós szerkesztő új könyve* a környékbeli tűzoltók történetét foglalja össze. Ezzel a témával mindeddig senki nem foglalkozott, a kiadvány másfélszáz oldalán a szerző számos régi dokumentumot (fényképet, oklevelet, jegyzőkönyvet) is közöl. A nyomdából már kikerült munkáról a szerzővel beszélgettünk.

2010. március 12-én, Sárospatakon a Makovecz Imre tervezte A Művelődés Háza és Könyvtára belső folyosóján ünnepélyes keretek között népes közönség előtt hullt le a lepel arról az emléktábláról, amely hirdeti, hogy az épület nemcsak a helybéli közösség kulturális intézménye, hanem az EMKE Észak-Magyarországi Képviseleti Pontja is. 2020-ban a világjárvány miatt nem sikerült a tízéves jubileumon ünnepélyes rendezvény keretében emlékezni, ezért a sárospataki intézmény egy évfordulós kötet kiadását tervezi, amelyben az EMKE és Sárospatak több évtizeden átívelő kulturális kapcsolatairól jelennek meg írások.

Buchwald Amy

A munkahelyemre vezettem, és közben szokásomhoz híven a rádiót hallgattam. Azaz, az elmúlt pár évben már nem a rádiót, hanem podcastot. Podcastot? Igen, podcastot. A világhálón és a mobiltelefon elterjedése óta ez egy egyre népszerűbb műfaj. Tulajdonképpen egy hanganyag, amit az interneten érhetünk el, és akkor hallgathatunk meg, amikor akarunk.

Sándor József, EMKE

Sándor József ott volt az EMKE létrehozásakor, 1885-ben. Ő dolgozta ki a létesítendő egyesület alapszabály-tervezetét, titkáraként, majd főtitkáraként, később örökös alelnökeként úgyszólván mozgató rúgója volt mindannak, ami az egyesületben és akörül történt. Az első évtizedek az ő céltudatos fáradozása nyomán az építkezés évtizedei voltak: a művelődés körét szélesre nyitva az erdélyi, s kiemelten a szórványmagyarság megmaradását szolgálva. Az EMKE iskolákat, óvodákat, könyvárakat létesített, anyagilag is támogatva azokat, akik a műveltséget elvitték a nép közé, akik áldozatos munkásai voltak a tudásnak, s általa a felemelkedésnek. 

Az 1956-os magyar mártírok emléksírja Párizsban

1958. február 5-én a Fő utcai katonai bíróság épületében megkezdődött a Nagy Imre-per. 1958. június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, továbbá halálra ítélte Gimes Miklóst és Maléter Pált. Másnap, június 16-án, hajnalban a budapesti Gyűjtőfogház udvarán mindhármukat kivégezték, majd holttestüket ugyanott eltemették. 

Akinek van jó táboros élménye – és itt most nem az ereszd el a hajamat típusú, korlátok nélküli táborokra gondolok –, az tudja, hogy ezeknek az eseményeknek a varázsát, a lényegét az együttlét, a találkozás, az ismerkedés, a közös programok, kirándulások, csapatjátékok, az éjszakába nyúló beszélgetések adják. Ez, ha lehet, még hatványozottabban érvényes a Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetsége, itt Erdélyben pedig a Georgius Aranka Társaság által szervezett ifjúsági táborokra, amit egyszerűen csak a mosolyok, a szeretet, a bizalom táborának szoktunk emlegetni, és ahonnan nem egy középiskolás vagy egyetemista ment úgy haza, hogy bevallása szerint több szeretetet és megértést kapott az egy hét alatt, mint otthon az osztálytársaitól egy egész év alatt. 

A Közösségért Alapítványt (Fundaţia Pentru Comunitate) 2008-ban, Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a tehetség, a szorgalom, a tudás, a szolidaritás, a közösségben rejlő értékek kibontakozásához, egy élhetőbb és humánusabb környezet kialakításához. Az Alapítvány elnöke Gazda Árpád újságíró, a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítója, alelnöke Molnár-Bánffy Kata, kommunikációs szakember, aki több mint húsz év tapasztalattal rendelkezik a média, közigazgatási, politikai és üzleti kommunikációban. A kuratórium tagja Brîndușa Armanca újságíró, egyetemi tanár, valamint Ferencz Szabolcs, a Földgázszállító Zártkörűen Működő Részvénytársaság (FGSZ Zrt.) elnök-vezérigazgatója.

Balázs Bécsi Attila

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

" (...) a kulturális termék előállítása is pontosan olyan, mint a kertészetének: mindkettőnek megvan az eredete, ami a kultúrában az ötlet, a kertészetben pedig a mag. A kultúrában az ötlet és az ihlet önmagában semmit nem ér, ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, ha nem ölt testet színben, szóban, hangban, festményben, versben, zenében. A kertészetben, ös - szességében a mezőgazdaságban is így van: ott van a mag, ami ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, más szóval, ha nem kerül számára jó földbe, ha nem kap vizet, napfényt, táplálékot, akkor elsenyved, elpusztul. A két szakterület tartalmát tekintve valóban más, de logikailag teljesen egyforma. A mezőgazdaságban van egy állandó: a föld, ez az alap. A kultúrában, a közművelődésben is van egy állandó: az ember, a célközönség. De a mechanizmusok hasonlóak. "

Jósika Miklós szülőháza Tordán

Tordával kapcsolatosan többször elhangzott, hogy sok jelentős értelmiségit adott a világnak, de ezeket nem tudta megtartani. Így hát úgy döntöttem, hogy megvizsgálom ennek a megállapításnak a történelmi háttereit, és bemutatok néhány értelmiségit, aki a tudományok, irodalom és a művészetek terén alkotott, olyan embereket, akiknek életműve már lezárult.

Albert Mátyás

... ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.