Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület díjazása

Tisztelt ünneplő közösség, tisztelt kuratórium! Elnök úr, polgármester és tanácsos urak! Amikor az abrudbányai magyar közösséget méltatjuk, akkor nem feledkezhetünk meg az Erdélyi-érchegység és az Erdélyi-hegyalja lakosairól sem – őket is elismerő szavak illetik. A térség, amely ősidők óta lakott, és ahol a rómaiak óta nemesfémbányászattal foglalkoznak, szerves egységet alkot. Az érchegységben a bánya- és erdőgazdálkodás, míg a hegyalja lankáin az ásványi és hordalékanyagokban gazdag földek művelése biztosította az emberek boldogulását, emellett nagy hangsúlyt kapott a zöldség- és gyümölcstermesztés, a szőlőművelés, valamint a kereskedelem. Abrudbánya – román nyelven Abrud, németül Gross-Schlatten vagy Altenburg – neve a latin obrussa (próbakő) szóból ered. A „bánya” utótag a település rendkívül fontos ezüst- és aranykitermelő mivoltára utal. A kis bányaváros az egykori Alsó-Fehér vármegyében, a mai Fehér megyében található, az Erdélyi-érchegység szívében, az Abrud-patak völgyében, Gyulafehérvártól mintegy 60, Tordától és Nagyenyedtől úgy 90 kilométerre. Megközelíthető az Ompoly völgye mentén, Zalatnán át, valamint az Aranyos folyó völgyén keresztül is.

Már a rómaiak idejében is bányaváros volt – akkor Auraria Maior néven említették, és Európa legrégebbi, ma is megtekinthető tárnáival rendelkezett. Történt is bármi, nevezzék is akárhogyan, a város mindig az érchegységi bányaművelés, a bányakapitányság központja volt. Évszázadokon át hétfőn váltották be az aranyat a hivatalban, és manapság is csak hétfőn hajlandó a környék lakossága az abrudi piacra járni. A városközpont képét ma is három történelmi egyház – a római katolikus, a református és az unitárius – templomai rajzolják ki. A katolikus templom közülük a legrégebbi, építését a 12–13. századra teszik, falain pedig nemrég középkori freskókat tártak fel. Védőszentje Szent Miklós.




Az abrudbányai magyar nap szervezőcsapata 2017 júniusában. Kopenetz Lóránd Márton felvétele

A honfoglalás után főként a vidék őslakosai bányásztak, majd később a szász bányásztelepesek, akik királyi kiváltságokban részesültek, és a vásártartás joga is megillette őket. A település már a kezdetektől szorosan kapcsolódik a Szent Istváni-i alapítású gyulafehérvári püspökséghez, majd a reformációt követően Nagyenyedhez is. Az 1009-ben megalapított Gyulafehérvár sokáig az erdélyi kereszténység központja volt, 1541-től kezdődően pedig a magyar nyelvű államiság letéteményese is, a Bethlen Gábor előtti és utáni fejedelmeinkkel. Itt emelkedtek fel Rákócziék, itt talált menedéket a magyar kultúra és gazdaság a nehezebb időkben. Nagyenyed pedig 1564 után megszülte az erdélyi reformátusságot, a magyar evangélikusságot és az unitáriusságot. Így joggal mondhatjuk azt, hogy Abrudbánya, Gyulafehérvár és Nagyenyed a mi erdélyi történelmi aranyháromszögünk.

Érdemes tárgyalni a bányafelség, bányaregálé kérdését is. Ha a bányajog, mint természeti erőforrásokkal kapcsolatos joganyag történetét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy egybefonódnak benne a bányászattal, kohászattal és erdészettel, tehát a montanisztikával kapcsolatos szabályok. A tevékenység veszélyes volta miatt ezen a területen jelentek meg a korai munkajogi és szociális jellegű előírások is. Emellett a bányászathoz szükséges jelentős befektetések a magánjogi, társasági jogi szabályok kialakulását alapozták meg. Tehát a bányászat fejlett társadalmi közeget teremtett meg maga körül. A bányajogi szabályok alakulását alapvetően befolyásolta az uralkodónak a montanisztika irányításában betöltött szerepe. A koronázással ugyanis a király nemcsak az állam vezetőjévé, hanem a bányászati-kohászati tevékenység irányítójává is vált, ő volt a legfőbb bányaúr. A Magyar Királyságban a tatárjárás előtti korszakban az uralkodó rendelkezése alá tartozott a bányászati tevékenység, míg az Aranybulla megalkotását követően a bányaregáléban szabályozott módon tarthatott csak igényt az olyan földterületeken található bányakincsek egy részére, amelyek nem álltak a birtokában. A nemesfémbányászat joga elvált a főhatalomtól, és elsődlegesen a terület tulajdonjogához kötődött.

Abrudbánya már a kezdetektől, az Árpád-házi korban is önálló bányajogú város volt, míg az 1523. évi XXXIX. törvénycikk határozottan kimondta a bányaművelés szabadságát mindenkinek, aki kutatási, majd bányászati engedélyt kapott a bányahatóságtól. Ezt a jogot a törvény a Szent Korona uralkodásából vezette le, és a király a bányászatot nem saját tulajdonaként irányíthatta, hanem lényegében a rendekkel együtt, a törvények, illetve a bányavárosok szokásjogát összefoglaló jogkönyvek tiszteletben tartásával. Ez azt jelentette, hogy bár az állam élén a király állt, hatalmát a Szent Korona tagjai mégis korlátozni tudták. Így alakult ki hazánkban Európa legmodernebb középkori bányajogi szabályozása, amelyet a Werbőczy-féle Tripartitum is megerősített. Ezzel szemben Nyugat-Európában a bányaregálé a hűbéri rendszer keretében működött, az uralkodó tulajdonaként irányította az egész bányászatot, és a befolyó jövedelmek felhasználásáról is a saját belátása szerint döntött. A Habsburg-uralkodók kétszáz éven keresztül szerették volna ezt a felfogást Magyarországon is törvényesíteni, meghonosítani, ami azonban a bányavárosok és a magyar rendek ellenállásába ütközött. A fentebb vázolt bányajogi különbség, amely lényegében az arany tulajdonlásának mikéntjét is jelentette, jelentős mértékben zavarta a Habsburg-házat. Etnikai konfliktusokat szítottak a térségben, hogy megtörjék a Szent Korona erejét, és bekebelezhessék a bányajogot.




1848/49-es megemlékezés és koszorúzás Ompolygyepűn, a zalatnai áldozatok emlékművénél.
Kép: Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület honlapja

Nehéz megmondani, mikor volt Abrudbánya város aranykora. Az bizonyos, hogy az aranykor fogalmi meghatározása itt nem pszichiátriai konkretizmus, mert a város jóléte és fejlődése mindig is az arany, ezüst és réz bányászatához kapcsolódott – erre utal a város épített öröksége is. Azt viszont jól tudjuk, hogy 1794-ben és 1848–49-ben is nagy veszteségeket szenvedett el a város – mindkét vérengzés a Habsburg-adminisztráció által gerjesztett vallási és etnikai türelmetlenség szüleménye volt.

A 19. században megtapasztalt, rendkívüli méretű és ütemű ipari fejlődés ismét felemelte a várost, és megerősítette annak magyar közösségét. Újjáépítették templomaikat, iskoláikat, társadalmi hálójukat. 1889-ben felavatták újonnan tervezett és épített református templomukat, amely egy jövőbe mutató egyházi építmény lett. Eleink gondoltak a jövőre is, így számos üzletet építettek – szinte támpillér jelleggel, patkó alakban – szorosan a templom falaihoz. És ezzel nem a kufárokat engedték be a szentélybe, hanem a közösség gazdasági megmaradását segítették elő. Tudták, hogy a főtér már ezer éve piactér, stratégiai hely, ahol történjen bármikor bármi, az üzletek tulajdonjoga és bérleti díja biztos anyagi alapot adhat az újrakezdéshez. Példát mutattak előrelátásból, bölcs anyagi áldozatvállalásból akkor, amikor a magyar etnikum aránya a városban negyven százalék körül volt. Habár ma már a magyarság aránya egy százalékra apadt, a közösség hangja így is a Magyar Tudományos Akadémiáig ér. Az előző rendszerben is megannyi megpróbáltatás érte az abrudbányai magyarokat: a közösség 1953-ban elveszítette az iskoláját, és azóta anyanyelvi oktatásban sem részesült. A helyiek tartása még a nehéz időkben is példamutató volt. Amikor a legtöbb helyen a gabonát kellett beszolgáltatni, Abrudbányán az aranyat szedték össze a pribékek. A családok rejtegették jussukat, majd a beszolgáltatást elszenvedve továbbra is kapaszkodtak az istenhitből táplálkozó polgári értékrendbe, amely ma is jellemző a térség kicsiny magyar közösségére, élén a Kopenetz családdal.

Abrudbányán a jórészt asszimilált magyarság feltámadásának vagyunk tanúi. 2007-ben megalapították az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, amelynek hitvallása a következő: „Helytállás kis dolgokban, mert abból születhetnek a nagy dolgok.” Céljuk a megmaradás. 2010 óta minden év júniusának utolsó hétvégéjén megrendezik a Magyar Napot, amelyet nagy tisztelettel fogadott be a helyi románság is – hasonló elismertséget hozott a közösségnek az elmúlt tíz esztendőben a magyar farsangi bál is. Az egyesület magyar állami támogatással beindította a kicsiny magyar óvodáját, ahol a már beolvadt családok gyermekei is megismerhetik őseik kultúráját. Munkájukhoz szövetségeseket is találnak a Mócvidéken, együtt küzdenek a város, a térség gazdasági felemelkedéséért, ami mindig meghozta közösségük számára is az újjászületést. A Kárpát-medencei kitekintés és kapcsolatépítés szép példája a Dabas várossal kialakított és ápolt testvérvárosi kapcsolat is.

Ejtenék továbbá néhány szót a Kopenetz családról, ugyanis Abrudbánya magyar közösségének újjászületését nem érthetjük meg a Kopenetz család története nélkül. Dr. Kopenetz Lóránd Márton déd- és nagyapja is orvos volt, az I. és II. világháborúban mindketten frontszolgálatot teljesítettek, a nagyapa később Székelyudvarhely tisztifőorvosa lett. Édesapja, Kopenetz Sándor bányamérnökként kutatta és szolgálta az érchegység titkait, a magyar életet. Szakmaisága, mérnöki és vezetői munkája nagyban hozzájárult a bányaművelés sikeréhez. Az aranyosbányai katolikus templom mentoraként felújíttatta, néhány éve pedig újraszenteltette az istenházát. Dr. Kopenetz Lóránd Márton orvos-gyógyszerész 2004-ben költözhetett Abrudbányára a visszaperelt családi fészekbe, amelyben gyógyszertárat működtet feleségével, Médával együtt. Méda különleges asszony, aki megértette, miért olyan fontos Lórándnak a magyar közösség gondozása, és ebben a szolgálatban is férje legnagyobb támasza lett. Lóránd városi tanácsos is, aki az abrudi román polgárokban meg tudta találni a szövetségeseket, az együttműködő barátokat. Szép példája ennek az, hogy a református templom orgonáját az önkormányzat újította fel. Munkáját többen támogatták, támogatják, külön köszönet Gábor Ferenc, Barát István, Ladányi Sándor tiszteleteseknek, Gudor Botond esperesnek és feleségeiknek, Lukács Imre Róbert teológiatanárnak, a Gyulafehérvári Főegyházmegye általános helynökének, az abrudi Meggyesi-Gligor, Maticsek, Farc, Vizsnyai, Szűcs, Szilágyi családoknak és Demeter László, Kovászna megyei tanácsosnak, a szórványunk nagykövetének, valamint Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának.




Katonai parádé Abrudbánya főterén a 19–20. század fordulóján. Dr. Borza felvétele.
Forrás: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület Facebook-oldala

Az összefogás eredményeként megújult közösségi házuk, az Apafi-ház, amelyet Apafi Mihály fejedelem adományozott 1672-ben a magyar tanulóműhely céljaira. A református parókia, a református templom ismét eredeti pompájában uralja a főteret, folyamatban van a katolikus templom és plébánia felújítása, és a verespataki református parókia újjáépítése is. Ezek a munkálatok nem önmagukért való presztízsberuházások, hanem a közösségi élet és a turizmus felélénkítésének, illetve a gazdasági alapok megerősítésének állomásai.

Testvéreim az Úrban, szerte e világban! Tudatom veletek, hogy az abrudbányai magyar közösség él és építkezik. A történelem zegzugos búvópatakja tört felszínre a közösség mai életében, dr. Kopenetz Lóránd Márton gondnok és a közösség munkájával. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

(Elhangzott 2021. szeptember 25-én, Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség-díj átadó ünnepségén. Az elismerést az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület elnöke, dr. Kopenetz Lóránd Márton vette át.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.

Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.

Bejárta a megye mindegyik hely­ségét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett. 

Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.

Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.

A református egység napját ezúttal inkább egységnapoknak lehetne nevezni, hiszen – amint Tussay Szilárd főszervező fogalmazott – május 21-ét két napon keresztül konferenciák, kiállítások, templomavatások és más programok előzték meg. Május 19–20-án a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban Az iskolák felettébb szükséges voltáról címmel tartottak egyháztörténeti konferenciát, amelynek alapját az adta, hogy az erdélyi fejedelem éppen 400 éve, 1622 májusában alapította Gyulafehérváron a Collegium Academicumot. Különben ennek jegyében telt a háromnapos ünnepség is, s ennek tiszteletére nyilvánította az idei esztendőt az erdélyi református egyház az oktatás évének.

A 19. században a történetírást Európa-szerte fontos közügynek tartották. Ez így volt Erdélyben is, ahol Nagyajtai Kovács Istvánt a modern magyar történetírás úttörői között tartották számon. Köztük volt gr. Mikó Imre is, akinek nagy szerepe volt az 1848–49 utáni abszolutista rendszerben az erdélyi magyarság védelmében. Utóbbi a közös cél érdekében kereste a Kovács Istvánnal való együttműködés lehetőségét.

A mai napon Erdővidék egy jelentős turisztikai desztinációval gyarapodik. Olyan kulturális látnivalóval, a szabadidő tartalmas eltöltésére alkalmas helyszínnel, amely erősíti a nagyajtai identitást és messzire repíti a település hírnevét. A bástyákban felépült kiállítás a szemléletében és módszereiben is megújuló erdélyi magyar muzeológia egy újabb kísérleteként készült el.

A nagyajtai unitárius műemléktemplom és gyülekezet életében mérföldkő ez a nap: 2022. május hetedike. Ettől a mérföldkőtől visszafelé és előre egyaránt tekinthetünk. A holnapi nap, a vártemplom használatba vétele is ugyanannyira fontos, mint az eddigi kutatás, tervezés, kivitelezés és a képzőművészeti értékek feltárása, valamint restaurálása. 

A május 14-én délelőtt a kollégium dísztermében megtartott konferencia a Romániai Magyar Dalosszövetség kétnapos ünnepségsorozatának a második programpontja volt, az előző nap délutánján a szövetség nagyjaira emlékeztek a Házsongárdi temetőben, majd kolozsvári zenei séta következett Guttman Szabolcs építésszel. Szombat délután, a konferenciát követően ünnepi kórushangversenyt tartottak a Kétágú (alsóvárosi) templomban.

Az erdélyi magyar közösség érdekeinek kép­viseletéért és intézményeinek fenntartásáért folytatott több évtizedes mun­kájának elismeréseképpen Kerekes Sándor a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült.

Dáné Tibor Kálmán közösség- és művelődésszervező, közíró, a Művelődés című közművelődési havilap nyugalmazott főszerkesztője, az EMKE korábbi országos elnöke, az RMDSZ egykori Művelődési Főosztályának vezetője, több országos és helyi, közművelődéssel és felnőttképzéssel foglalkozó civil szervezet alapítója, az erdélyi magyar kulturális és társadalmi életben végzett több évtizedes sokrétű munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.

Laczkó Vass Róbert kiváló szakmai tevékenysége, a prózai színészet és az operajátszás, valamint a pódiumművészet terén elért kimagasló eredményei mellett a munkásságát átható közművelődés iránti fogékonyság, a közösségépítés fontosságának tudata elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.

Killyéni András Péter az erdélyi magyar sporttörténet terén végzett kutatása és eredményei publikálása során szerzett elévülhetetlen érdemei és oktatói, szerkesztői tevékenysége, a magyarság megmaradásáért végzett önzetlen és odaadó munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.

Református létemre eddig másfél tucatszor vettem részt a csíksomlyói búcsún. A Csíksomlyói Szűzanya azt üzeni az erdélyi főpapok által a Csík, Székelyföld, Erdély, Csángóföld, a Részek, az anyaország, a határon túli területek, a nagyvilágban szétszóródott magyarság számára, hogy ezeréves kereszténységünk megtartása nemcsak vallási, hanem nemzeti feladat is. A pünkösdszombati búcsú a világ magyarságának a legfontosabb gyülekezőhelye, ahol a protestáns hívek is nagyon nagy számban vannak jelen. Mindannyiunknak szól a – több mint négyszázötven éves hagyomány alapján – Salvator-kápolna előtti keresztre vésett szöveg: „Isten! Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!”