Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.
Gálfalvi Gábor Ha kél az ég szép hajnala című tanulmánykötetét dedikálja
(forrás: az alsóboldogfalvi Székelyföld Kapuja Egyesület honlapja)
– Igen aktív íróként ismerjük. Nagy idő, rengeteg néprajzi ismertető, hatalmas munka, múltidőző kutatás áll Gabi bácsi mögött. Összefoglalná röviden ezt a pályát?
– Először is meg kell mondanom, hogy az írás kényszere velem született, ugyanis adottság nélkül bárhogyan is törekszik valaki, nem tudja magát sem írásban, sem szóban az érdeklődést felkeltően kifejezni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a Marosvásárhelyen élő Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, aki a PEN Club elnöke volt, meg Gálfalvi György, aki Markó Béla után a Látó folyóirat főszerkesztőjeként tevékenykedett, jelenleg nyugdíjas, unokatestvéreim. De büszke vagyok arra is, hogy lányunk fia, Benke András unokánk 2013-ban a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán szerzett diplomát, és jelenleg ugyanitt a Hungarológiai Doktori Iskola irodalmi alapprogramjában vesz részt. A Szem online irodalmi és társadalmi folyóiratban jelennek meg versei, kritikái, könyv ismertetői, de a debreceni Alföld és a békéscsabai Bárka című folyóiratoknak is bedolgozik. Ami engem illet, már 1–4. osztályos koromban a fogalmazási órákon, volt tanítóm, Lukácsi Domokos mindig megdicsért, mert a legszebb fogalmazás az enyém volt. Aztán az 5–7. osztályban pionírrá avattak (akkor jött be divatba a vörös nyakkendő), s ilyen minőségemben gyakran írtam a Pionír című újságba tudósításokat. 1955-ben a székelykeresztúri tanítóképzőben már 17 évesen tanítói oklevelet szereztem. Itt olyan tanáraink voltak, mint dr. Kocziány László, a híres székely író, Nyírő József veje, vagy dr. Molnár István, aki a néprajzkutatást oltotta belénk. Egyszóval állíthatom, minket nem tanítónak, hanem néptanítónak képeztek ki, akiknek a déli harangszóval nem ért véget a nevelői tevékenység, mert minden este színdarabot tanultunk és népi táncpróbáink is voltak. Hargita megyében egyfolytában, megszakítás nélkül 51 évet töltöttem a katedrán, ebből 47 évet Alsóboldogfalván, ahol aztán véglegesen letelepedtem. Itt éltem le életem felénél többet, mert ez év július 14-én betöltöttem a 80. évemet. Letelepedésem után nagyon meglepett, hogy a 700 éves falunak a monográfiáját addig még senki nem írta meg. Alapos kutatómunka után ezt én megtettem, és Mélyre nyúló gyökerek címen könyv formájában megjelentettem, ezen kívül ugyanitt még nyolc dolgozatomat, amelyeket a Magyar Néprajzi Múzeum díjazott is. A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság hét néprajzi munkámat méltatta elismerő oklevelekkel, valamint tagjai közé fogadott. Eddig megjelent munkáim közt kell megemlítenem a Székelykeresztúr és környéke lakodalmi költészete, Gyermeknevelés a családban, Ha kél az ég szép hajnala című könyveimet, amelyek néprajzi gyűjtéseket, helyismereti tanulmányokat tartalmaznak. Társszerzője vagyok Az élet íze és a Több szem többet lát című néprajzi kiadványoknak. Tanítói munkám során példaképemnek tekintettem mindvégig Gárdonyi Géza oktató-nevelői tevékenységét, aki nem a tanulók bőrszíne meg a ruházatuk milyensége szerint ültette a padokba a tanulókat, hanem érdemeiket vette alapul. Mivel a hosszas tanítói tevékenységem alatt sok cigány tanulóm volt, megtanultam önszorgalomból a nyelvüket. Írtam egy roma– magyar társalkodó szótárt is, melyből egy példányt Ilia Mihály magyarországi író is kért, és el is juttattam neki.
– A szakmai körökön kívül kevesen ismerik a Cigány–Magyar szótárát, amelyet a szenterzsébeti roma oktatásban is rendszerint használnak. Mi a véleménye, egy kisebbség nyelvi és kulturális felemelkedése élteti, esetleg egy önszerveződésről lehet szó, vagy sikere a szótárnak abban rejlik, hogy az egymás mellett élő kultúrák kölcsönhatása emberileg kíváncsi a másik csoportra.
– A szótár pozitív hatásaként közelebb kerültünk egymáshoz úgy a cigány szülőkkel, mint a tanulókkal. Így elértem azt, hogy minimálisra csökkent a cigány tanulóim körében az órákról való hiányzások száma. Amikor egyszer megkérdeztem egyik cigány kislánytól, aki sírt órán, hogy „Szo dukhál tuke?”, vagyis „Hol fájtatod?”, azt felelte: „Dukhál moro séro.” (Fáj a fejem.) Utána kérdezte: „Tuke dzsálész románész?” (Te tudsz cigányul?) Feleletem az volt: Mángé dzsálész misto. Tudni kell azt is, hogy a romáknál udvariassági megszólítás nem létezik, mindenki tegez mindenkit kortól, rangtól függetlenül. Egyébként cigányul azt feleltem neki, hogy jól tudok cigányul. Nem mehetünk el egymás mellett, és ha pedig ismerjük, vagy veszszük a fáradságot, és megtanuljuk azon népcsoport nyelvét, amely mellettünk él, régóta szomszédunk, a mindennapok életfolyamata mögött rögtön felsejlik a múltbeli hozadék. Így aki figyel, a viselkedésmintákból kiindulhat, a megértés, az egymásra figyelés közelebb visz egymáshoz, a kultúra megismerésében nagy segítséget ad.
– Néprajzi és szépirodalmi, közírói tevékenysége során az olvasók elő letett munkái közül mely könyve a legkedvesebb és miért?
– A fentebb felsorolt könyveim mellett még írtam három természetrajzi, két társadalmi témájú könyvet is, de szerintem a legkedvesebb könyveim a néprajzi és a pedagógiai tárgyú kiadványaim.
Alsóboldogfalva látképe a temető felől (Szél Lajos fényképe, forrás: Wikipédia)
– Emberi szerénysége eddigi munkásságának szép lenyomata. Hatalmas súly ez az író, de az ember vállán is! Rengeteg díjjal, kitüntetéssel jutalmazták, mégis keveset hallatja szavát, igaz, annál többet dolgozik.
– A sokrétű kulturális-nevelői tevékenységemre felfigyeltek, így a következő kitüntetésekben részesítettek: Magyar Kultúra Lovagja (Budapest), Németh Géza-díj (Csíkszereda), Hagyományteremtő Díj (Székelyudvarhely), Pro Cultura Hungarica díj (Székelykeresztúr), A Székelyföld kapuja díja (Alsóboldogfalva), Ezüstgyopár életműdíj (Szováta), Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgára. 2011-ben Újszékely község tanácsa a község díszpolgára címmel jutalmazta oktató-nevelő munkámat, mert a 47 évi tanítóskodásom alatt egyetlen analfabéta sem került ki a kezem alól. Egyben kulturális igazgatóként összesen 87 műsoros estet rendeztem. Volt egy ifjúsági és egy cigány színjátszócsoportom, és egy, amelyet házasembereknek indítottunk, valamint egy tánccsoportom, népdalköröm és az abban az időben kötelező agitációs művészbrigádom. Kétévenként néprajzi kiállítást szerveztem az itteni lakosok munkáiból, hogy megőrizhessük az ősi népi motívumokat. Mert Györffy István néprajztudós így ír: „A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá”. Ezért fontos a népi mesterségek, népi játékok összegyűjtése, felelevenítése és bemutatása. Ezt szolgálja a néprajzgyűjtés, amelyet szakszerűen kell végezni, hogy áttekinthetőbb, hiteles képet mutathassunk be népünk múltjáról a jelen és jövő nemzedéknek. Sajnos, ami a könyvkiadást jelenti, nagyon megtorpant az elektronikus sajtó hatására, pedig nincs olyan gyülekezet, ahol ne jelenteném ki: a szoba olyan könyv nélkül, mint az ember lélek nélkül! A fentiek mellett rendszeresen közli írásaim a Hargita Népe, a Közoktatás, a Székely Kalendárium, az Unitárius Közlöny és több más kiadvány. E hónap október 13-án az RMPSZ Országos Elnökségének Tudományos Tanácsa az Apáczai-díj elismerő oklevéllel értékelte sokrétű munkásságomat. Ezen irányú tevékenységemet ameddig erőm engedi, folytatni fogom, mert Szakály Dezső Tanító vagyok című versében megfogalmazottakat magaménak vallom, miszerint: „Tanító vagyok, magyar tanító / Másnak tán nem sokat mond e két szó / de nekem mindenem: maga az élet! / Múlt, jelen, jövő. Biztos ígéret / arra, hogy népem mellett állhatok / és dolgos embereket formálok.”
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás