A magyar tudományos történetírás kezdetei Erdélyben

Ünnepi műsorral egybekötött hálaadó istentiszteleten avatták fel Nagyajtán a teljes egészében restaurált unitárius vártemplomot. Az erdővidéki falu, községközpont első templomának építése a 12–13. századra valószínűsíthető, a hajlékot a 15. század folyamán lebontották, illetve átépítették, ennek egyes részeit őrzi a mai templom. Az önrésszel is járó helyreállítást európai uniós forrásokból érte el a lelkes gyülekezet, amelynek lelkipásztora Fekete Levente. A munkálatok során a Szent László-legenda egyes elemeit ábrázoló falfestményrészleteket tártak fel és konzerváltak, kívül-belül megújult az egész templom, és eredeti állapotába építették vissza az évszázadok során az idő vasfoga által kikezdett, a templomot körülölelő, hárombástyás várfalrendszert. A bástyákban egyház- és helytörténeti, valamint néprajzi kiállítások nyíltak, a templomudvarban szabadtéri színpad és nézőtér is helyet kapott.

A májusi 7-i, sok száz résztvevő jelenlétében lezajlott ünnepi eseményen Kovács István unitárius püspök hirdette Isten igéjét. Köszöntők, és a helyreállítás részleteit, illetve folyamatát ismertető összefoglalók hangzottak el, a fiatalok ünnepi műsorral, az asszonyok pedig finom közebéddel tették fel a koronát a nagy napra. Alábbi összeállításunkban az eseményen elhangzott előadásokból közlünk hármat. (Művelődés)

A 19. században a történetírást Európa-szerte fontos közügynek tartották. Ez így volt Erdélyben is, ahol Nagyajtai Kovács Istvánt a modern magyar történetírás úttörői között tartották számon.¹ Köztük volt gr. Mikó Imre is, akinek nagy szerepe volt az 1848–49 utáni abszolutista rendszerben az erdélyi magyarság védelmében. Utóbbi a közös cél érdekében kereste a Kovács Istvánnal való együttműködés lehetőségét.

Kovács István a háromszéki Nagyajtán született 1799. május 3-án, unitárius székely határőri családban. Iskoláit a szülőfalujában kezdte, majd Székelykeresztúron és Kolozsvárt folytatta, mindkét helyen az unitáriusok kollégiumában, de 1823-ban a piaristák vezetése alatt álló líceumban szerzett jogi diplomát. Kolozsvárt kezdődött a hivatalnoki pályája is a Guberniumnál, s 1867-ben az erdélyi királyi legfelsőbb törvényszék tanácsosaként vonult nyugdíjba.

Történetkutatói munkásságát a reformkorban indította el, amikor kedvezőbb lehetőségek nyíltak a tudományművelés számára, egyebek mellett azért, mert több magyar lap is megjelent Kolozsvárt, például a Nemzeti Társalkodó (1830), amelyben a történeti forrás­kritikáról írt írásaival hívta fel magára a figyelmet, valamint azzal, hogy kifejtette érdekes véleményét a történetíró alakjáról. Szerinte „Ki nem tud pragmatika históriát írni, tudhat krónikát. Ki a világ históriája kidolgozására nem bír elég erővel, tudománnyal eléggel bírhat egy ország históriája kidolgozására. Ki nem lehet egy nemzet historiográfusa, lehet egy ember biográfusa.”² A történetírónak, miután tárgyát érintő adatokat a forrásokból összegyűjtötte, „azt kell kinyomoznia: „igaz-e mind, mi tárgyára nézve kútfejekben mondatik, vagy nem”.³ Mert a történetíró fő kötelessége „igazságnyomozás, igazságírás”. Ő a nemzeti nyelvű történetírás tudatos művelését sürgette, mert „melyik olvasni tudó erdélyi lakó ugyanis az, ki őseinek, nemzetének, honjának históriáját édes anyanyelvén, értőleg s használhatólag kidolgozottan, olvasni ne szeretné”.⁴

Nagyajtai Kovács egyik fő munkatársa kétségkívül gróf Kemény József volt, aki élen járt a forrásgyűjtésben és az erdélyi történetírásban. Ők ketten forráskiadvány-sorozat elindítását tervezték, amiből csak két kötet valósult meg, Erdélyország történetei tára címen. Kemény József nagyobb mértékben járulhatott hozzá a kötetek anyagának összegyűjtéséhez, Kovács István viszont a szerkesztés munkájából vállalt többet; ő írta kettőjük nevében az előszót és a jegyzeteket. Forrásközlésük jelentőségét abban látjuk, hogy ezzel lehetővé tették az erdélyi fejedelmi kor nagy részének tanulmányozását. Mivel a magyar nyelvű történetírás fejlesztését tűzték ki célul, ennek jó szolgálatot tett Mindszenti Gábor, Borsos Tamás és több más szerző anyanyelvű krónikájának közreadása.

Nagyajtai Kovács István kutatásai kiterjedtek a műemlékekre is. Legjelentősebb volt ezek közül a kolozsvári kutatása, amelyről beszámol a Nemzeti Társalkodó 1840–1841. évfolyamában Vándorlások Kolozsvár várfalai körül címen. Tanulmányával kiegészített egy korábbi összeírást,⁵ amint maga írta: „némi hiányokat kipótoltunk, hibákat megigazíthatunk, tévelygéseket megcáfolhatunk és új ismereteket terjeszthetünk”. A várfalak kutatása által Kovács István betekintést nyert a heraldika, ahogy ő írta, a „címertudomány” területére is. Amint kiderült, képes volt értelmezni a címerek jelképrendszerét is. A saját tapasztalatai és más példák vezették Nagyajtai Kovács Istvánt az erdélyi nemzeti múzeum fontosságának felismerésére. Egyébként Kemény József már 1837-ben hangoztatta, hogy a könyvtárát ilyen közcélra szánja, majd 1841-ben Kemény Sámuellel nyilvánosan felajánlotta gyűjteményét a létesítendő múzeumnak. Ezt tette gróf Gyulai Lajos is. Erre a kérdésre még visszatérek.

Kovács István történetkutatói és történetírói munkásságára felfigyelt a tudományos közvélemény, 1845-ben a Magyar Tudós Társaság történeti osztályának tagjává választották. Ekkor már összefoglaló műveket vártak tőle Erdélyt és Székelyföldet illetően. Végre 1847-ben hozzálátott Erdély történetének megírásához, de ezt 1848-ban félbeszakította a forradalom kitörése. Ő nem volt forradalmi alkat, nem kapcsolódott be a forradalomba, de nem utasította el teljesen az együttműködést a forradalom vezetőivel. Például Szentiványi kormánybiztos felkérésére elkészítette a kincstári uradalmak történetét. A szabadságharc utolsó heteiben Boczkó Dániel kormánybiztos a Kolozsvárt működő feljebbviteli törvényszék bírójává nevezte ki, de csak néhány ülésen vehetett részt a cári haderő beavatkozása miatt.⁶

A forradalom alapos változásokat eredményezett Erdély fejlődésében. Elég, ha a jobbágyság eltörlésére és a polgári egyenlőség kinyilatkoztatására hivatkozom. Az abszolutizmus idején a történetírás feltételei is megváltoztak: folytatni kellett a reformkori kezdeményezések megszakadt fonalát, és az új elvárásoknak is eleget kellett tenni. Nagyajtai Kovács István kapcsolatai megszakadtak ugyan Kemény Józseffel, de a történetírásnak új híve jelentkezett gr. Mikó Imre személyében, aki Kovács Istvánt kérte fel tanácsadójának bizonyos történetírói kérdésekben. Erről Mikó levélben értesítette Kovács Istvánt. A levél annyira érdekes, hogy ki kell térnem rá.

Mivel nemzetének hasznára kíván lenni – írta Mikó –, arra gondolt, hogy a székelység történetének megírására pályadíjat tűz ki, s emellett olyan forráskiadvány indítását tervezi, amely alapul szolgál majd Erdély összefoglaló történetének megírására. Mielőtt elképzeléseit nyilvánosságra hozná, szeretné megtudni Nagyajtai Kovács István véleményét. A levél nyomatékosan hangsúlyozza: alapos munka létrejöttét óhajtja elősegíteni: ezért arra kéri előbbit, vállalja el a székelység történetének megírását. Emellett a forráskiadást illetően is számít Kovács István támogatására.

Válaszában Kovács István Mikó tervéből indult ki, aki olyan székely történet tervét igyekezett meghirdetni, amely „mind a hazai, mind az európai közvéleménynek helyes fogalmat adjon, egyszersmind pedig a székely történet olvasóinak és íróinak jövendőre nézve is bizonyos tájékozási pontokat, irányt mutasson ki”.⁷ Szerinte kétes: „vajon a székely históriának éppen legnevezetesebb pontjára, például a nemzet eredetére nézve közvéleményt alapítható, elegendő adatok valaha hozhatnak-e napfényre minden búvárkodás és áldozatkészség mellett is”. A kívánt adatok nagyrészt Erdélyben szerteszéjjel hevernek, következésképp feltárásuk hosszadalmas munkát igényel. (Most már tudjuk, hogy a székelyek eredetére nézve nem talált a kutatás konkrét adatokat.) Ezért a pályadíj kiírását nem javasolta. Mikó elfogadta Kovács István érveit, és nem írta ki a székely történelmi pályázatot, de annál inkább elfogadta a forráskiadás tervét. Mikó nem is késett sorozatot indítani Erdélyi Történelmi Adatok címen.

Ennek első kötetében hat fontos dokumentumot közölt Nagyajtai Kovács: 1. A marosszéki székely nemek és ágak lajstroma Marosszékben, 1545–1548. 2. Emlékezet a szentléleki várról, 1548. 3. A székelyek szabad sóját illető kiváltságlevél, 1568. 4. A székelyek fejenkénti katonáskodását tanúsító fejedelmi rendelet Udvarhelyszék minden rendű lakóihoz. 5. Az udvarhelyi várról, 1621. 6. I. Rákóczi György kiváltságlevele, amely megerősíti, hogy a királyi jog Székelyföldön nem létezik, 1636. A közreműködését Mikó megköszönte.

Egy másik kérdés, amelyben együtt­­működtek, Mikó Imre nagy művéhez, az erdélyi nemzeti múzeumhoz (végül ebből Erdélyi Múzeum-Egyesület lett) kapcsolódik. Fő törekvését így fogalmazta meg: „Hogy Erdély magyar népiségének koncentrált múzeuma s ezzel egybekötött némi tudományos tűzhelye legyen, minden jók által érzett szellemi szükség.”⁸ Mikó erről is kikérte Nagyajtai Kovács véleményét, erről szól Nagyajtai Kovács egyik levele: „Nagyméltóságod a hónap 6-ról szóló levelére, melyet tegnap valék szerencsés venni, sietek nagy tisztelettel válaszolni.” Az volt a nagy kérdés, hogy mi legyen gróf Kemény József nagy történelmi gyűjteményével, mivel utóbb „Landes-Muzeumot” írt a végrendeletében, holott 1842-ben a „Nemzeti Múzeumnak” ajánlotta fel. Mikó azon töprengett: „Vajon a Landes Muzeumot mi állítjuk-e vagy a kormány? S vajon keblünkben lesz-e az, vagy sokkal bizonyosabban Szebenben? Nékem úgy rémlik, hogy gr. Kemény kincsgyűjteményét vagy legalább annak gyöngyeit elveszítettük. Amint halljuk, a szász atyafiak kormányilag akarnak múzeumot állítani Szebenben.”⁹

Nagyajtai Kovács nem tért ki a válasz elől, s természetesen a Mikó által feltett legfőbb kérdésből indult ki: „Mi legyen értelme végrendelete¹⁰ azon pontjának, miszerint könyv- és kéziratgyűjteményét országos múzeum számára hagyta? Meggyőződésem szerént az, hogy gyűjteményét azon múzeum örökölje, melynek Kolozsvárott leendő felállíttatása országosan el van határozva, ez lévén tudtom szerént az elhunyt gróf akaratja a múzeumállítás eszméje foganatosításától fogva saját haláláig.”¹¹ Kovács István jól látta, hogy a tervezés idején Kemény József és társai hol nemzetinek, hol országosnak vagy hazainak nevezték a leendő múzeumot, de „mindig azon feltétellel, hogy Kolozsvárott állíttassék fel”.

Kovács István újabb levelében visszatért Mikó kérdésére a múzeum ügyében. Azon a véleményen volt, hogy a magyar múzeumot ne állami pénzen, hanem saját erőből szervezze a magyarság Erdélyben, mert „kétlem, hogy a kormány feladatának ismerné el, saját költségén állítani múzeumokat a birodalom egyes tartományaiban, s ha csakugyan annak ismerné, úgy is az erdélyi múzeum bizonyosan inkább szász hazánkfiai keblében, nevezetesen Szebenben állítatnék fel, mint köztünk”.¹² Kovács István szerint gróf Kemény József sem változtatta meg azt a nyilatkozatát, hogy „gyűjteménye egy Kolozsvárott alakítandó múzeum alkotó részévé váljék, s úgy hiszem, a többi alapító urak: gróf Gyulai Lajos, gr. Eszterházy László, s akit még előbb említhetek vala, gr. Kemény Sámuel sem fogják változtatni”.

A fenti véleményével is erősíthette Mikót abban, hogy ne adja fel eredeti tervét a múzeummal kapcsolatban. Ez pedig a nemzeti múzeum volt, de ebből a tervből Erdélyi Múzeum-Egyesület lett, amit sikerre vitt 1859-ben.¹³ Ez tehát nem nemzeti múzeum volt, de bizonyos mértékig betöltötte annak szerepét is: gyakorlatilag múzeumi gyűjtőmunkát és akadémiai jellegű tudományművelést végezhetett.

Jegyzetek Egyed Ákos írásához

1 Egyed Ákos: Nagyajtai Kovács István és az erdélyi magyar tudományos történetírás kibontakozása. In: A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély II. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1997. 175–191.

2 Nemzeti Társalkodó, 1833. II. félév, 4. sz.

3 Uo.

4 Uo. 1833. I. félév, 15. sz.

5 Pataki István, Páter Pál, Gyergyai Pál és Füzéri György Descriptio civitatis Claudopolis címmel 1734-ben összeállítottak egy ismertetőt, amelynek magyar fordítását Márkos Albert adta közre, Kolozsvár leírása 1734-ből címmel (Minerva, Kolozsvár, 1944).

6 Márkos Albert: Nagyajtai Kovács István. In: Emlékkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület félszázados ünnepére 1859–1909. Kolozsvár, 1909–1942. 152.

7 Mikó Imre levélmásolata a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban van. Ms. 3567. sz.

8 Gyúljanak meg közöttünk is új oltártüzei az ismereteknek. Gróf Mikó Imre beszédei és felhívásai. Összeállította Egyed Ákos és Kovács Eszter. EME, Kolozsvár, 2008. 33.

9 Uo.

10 Gróf Kemény József végrendeletéről van szó.

11 Mikó Imre leveleskönyve. I. kötet, 40. sz

12 Uo.

13 Bővebben l. Egyed Ákos: Gróf Mikó Imre Erdély Széchenyije. Debrecen, 2005.