Az ünnepi eseményre a helyi Áfonya citerazenekar műsora tette fel a koronát
Ünnepi műsorral egybekötött hálaadó istentiszteleten avatták fel Nagyajtán a teljes egészében restaurált unitárius vártemplomot. Az erdővidéki falu, községközpont első templomának építése a 12–13. századra valószínűsíthető, a hajlékot a 15. század folyamán lebontották, illetve átépítették, ennek egyes részeit őrzi a mai templom. Az önrésszel is járó helyreállítást európai uniós forrásokból érte el a lelkes gyülekezet, amelynek lelkipásztora Fekete Levente. A munkálatok során a Szent László-legenda egyes elemeit ábrázoló falfestményrészleteket tártak fel és konzerváltak, kívül-belül megújult az egész templom, és eredeti állapotába építették vissza az évszázadok során az idő vasfoga által kikezdett, a templomot körülölelő, hárombástyás várfalrendszert. A bástyákban egyház- és helytörténeti, valamint néprajzi kiállítások nyíltak, a templomudvarban szabadtéri színpad és nézőtér is helyet kapott.
A májusi 7-i, sok száz résztvevő jelenlétében lezajlott ünnepi eseményen Kovács István unitárius püspök hirdette Isten igéjét. Köszöntők, és a helyreállítás részleteit, illetve folyamatát ismertető összefoglalók hangzottak el, a fiatalok ünnepi műsorral, az asszonyok pedig finom közebéddel tették fel a koronát a nagy napra. Alábbi összeállításunkban az eseményen elhangzott előadásokból közlünk hármat. (Művelődés)
A 19. században a történetírást Európa-szerte fontos közügynek tartották. Ez így volt Erdélyben is, ahol Nagyajtai Kovács Istvánt a modern magyar történetírás úttörői között tartották számon.1 Köztük volt gr. Mikó Imre is, akinek nagy szerepe volt az 1848–49 utáni abszolutista rendszerben az erdélyi magyarság védelmében. Utóbbi a közös cél érdekében kereste a Kovács Istvánnal való együttműködés lehetőségét.
Kovács István a háromszéki Nagyajtán született 1799. május 3-án, unitárius székely határőri családban. Iskoláit a szülőfalujában kezdte, majd Székelykeresztúron és Kolozsvárt folytatta, mindkét helyen az unitáriusok kollégiumában, de 1823-ban a piaristák vezetése alatt álló líceumban szerzett jogi diplomát. Kolozsvárt kezdődött a hivatalnoki pályája is a Guberniumnál, s 1867-ben az erdélyi királyi legfelsőbb törvényszék tanácsosaként vonult nyugdíjba.
Történetkutatói munkásságát a reformkorban indította el, amikor kedvezőbb lehetőségek nyíltak a tudományművelés számára, egyebek mellett azért, mert több magyar lap is megjelent Kolozsvárt, például a Nemzeti Társalkodó (1830), amelyben a történeti forráskritikáról írt írásaival hívta fel magára a figyelmet, valamint azzal, hogy kifejtette érdekes véleményét a történetíró alakjáról. Szerinte „Ki nem tud pragmatika históriát írni, tudhat krónikát. Ki a világ históriája kidolgozására nem bír elég erővel, tudománnyal eléggel bírhat egy ország históriája kidolgozására. Ki nem lehet egy nemzet historiográfusa, lehet egy ember biográfusa.”2 A történetírónak, miután tárgyát érintő adatokat a forrásokból összegyűjtötte, „azt kell kinyomoznia: „igaz-e mind, mi tárgyára nézve kútfejekben mondatik, vagy nem”.3 Mert a történetíró fő kötelessége „igazságnyomozás, igazságírás”. Ő a nemzeti nyelvű történetírás tudatos művelését sürgette, mert „melyik olvasni tudó erdélyi lakó ugyanis az, ki őseinek, nemzetének, honjának históriáját édes anyanyelvén, értőleg s használhatólag kidolgozottan, olvasni ne szeretné”.4
Nagyajtai Kovács egyik fő munkatársa kétségkívül gróf Kemény József volt, aki élen járt a forrásgyűjtésben és az erdélyi történetírásban. Ők ketten forráskiadvány-sorozat elindítását tervezték, amiből csak két kötet valósult meg, Erdélyország történetei tára címen. Kemény József nagyobb mértékben járulhatott hozzá a kötetek anyagának összegyűjtéséhez, Kovács István viszont a szerkesztés munkájából vállalt többet; ő írta kettőjük nevében az előszót és a jegyzeteket. Forrásközlésük jelentőségét abban látjuk, hogy ezzel lehetővé tették az erdélyi fejedelmi kor nagy részének tanulmányozását. Mivel a magyar nyelvű történetírás fejlesztését tűzték ki célul, ennek jó szolgálatot tett Mindszenti Gábor, Borsos Tamás és több más szerző anyanyelvű krónikájának közreadása.
Nagyajtai Kovács István kutatásai kiterjedtek a műemlékekre is. Legjelentősebb volt ezek közül a kolozsvári kutatása, amelyről beszámol a Nemzeti Társalkodó 1840–1841. évfolyamában Vándorlások Kolozsvár várfalai körül címen. Tanulmányával kiegészített egy korábbi összeírást,5 amint maga írta: „némi hiányokat kipótoltunk, hibákat megigazíthatunk, tévelygéseket megcáfolhatunk és új ismereteket terjeszthetünk”. A várfalak kutatása által Kovács István betekintést nyert a heraldika, ahogy ő írta, a „címertudomány” területére is. Amint kiderült, képes volt értelmezni a címerek jelképrendszerét is. A saját tapasztalatai és más példák vezették Nagyajtai Kovács Istvánt az erdélyi nemzeti múzeum fontosságának felismerésére. Egyébként Kemény József már 1837-ben hangoztatta, hogy a könyvtárát ilyen közcélra szánja, majd 1841-ben Kemény Sámuellel nyilvánosan felajánlotta gyűjteményét a létesítendő múzeumnak. Ezt tette gróf Gyulai Lajos is. Erre a kérdésre még visszatérek.
Kovács István történetkutatói és történetírói munkásságára felfigyelt a tudományos közvélemény, 1845-ben a Magyar Tudós Társaság történeti osztályának tagjává választották. Ekkor már összefoglaló műveket vártak tőle Erdélyt és Székelyföldet illetően. Végre 1847-ben hozzálátott Erdély történetének megírásához, de ezt 1848-ban félbeszakította a forradalom kitörése. Ő nem volt forradalmi alkat, nem kapcsolódott be a forradalomba, de nem utasította el teljesen az együttműködést a forradalom vezetőivel. Például Szentiványi kormánybiztos felkérésére elkészítette a kincstári uradalmak történetét. A szabadságharc utolsó heteiben Boczkó Dániel kormánybiztos a Kolozsvárt működő feljebbviteli törvényszék bírójává nevezte ki, de csak néhány ülésen vehetett részt a cári haderő beavatkozása miatt.6
A forradalom alapos változásokat eredményezett Erdély fejlődésében. Elég, ha a jobbágyság eltörlésére és a polgári egyenlőség kinyilatkoztatására hivatkozom. Az abszolutizmus idején a történetírás feltételei is megváltoztak: folytatni kellett a reformkori kezdeményezések megszakadt fonalát, és az új elvárásoknak is eleget kellett tenni. Nagyajtai Kovács István kapcsolatai megszakadtak ugyan Kemény Józseffel, de a történetírásnak új híve jelentkezett gr. Mikó Imre személyében, aki Kovács Istvánt kérte fel tanácsadójának bizonyos történetírói kérdésekben. Erről Mikó levélben értesítette Kovács Istvánt. A levél annyira érdekes, hogy ki kell térnem rá.
Mivel nemzetének hasznára kíván lenni – írta Mikó –, arra gondolt, hogy a székelység történetének megírására pályadíjat tűz ki, s emellett olyan forráskiadvány indítását tervezi, amely alapul szolgál majd Erdély összefoglaló történetének megírására. Mielőtt elképzeléseit nyilvánosságra hozná, szeretné megtudni Nagyajtai Kovács István véleményét. A levél nyomatékosan hangsúlyozza: alapos munka létrejöttét óhajtja elősegíteni: ezért arra kéri előbbit, vállalja el a székelység történetének megírását. Emellett a forráskiadást illetően is számít Kovács István támogatására.
Válaszában Kovács István Mikó tervéből indult ki, aki olyan székely történet tervét igyekezett meghirdetni, amely „mind a hazai, mind az európai közvéleménynek helyes fogalmat adjon, egyszersmind pedig a székely történet olvasóinak és íróinak jövendőre nézve is bizonyos tájékozási pontokat, irányt mutasson ki”.7 Szerinte kétes: „vajon a székely históriának éppen legnevezetesebb pontjára, például a nemzet eredetére nézve közvéleményt alapítható, elegendő adatok valaha hozhatnak-e napfényre minden búvárkodás és áldozatkészség mellett is”. A kívánt adatok nagyrészt Erdélyben szerteszéjjel hevernek, következésképp feltárásuk hosszadalmas munkát igényel. (Most már tudjuk, hogy a székelyek eredetére nézve nem talált a kutatás konkrét adatokat.) Ezért a pályadíj kiírását nem javasolta. Mikó elfogadta Kovács István érveit, és nem írta ki a székely történelmi pályázatot, de annál inkább elfogadta a forráskiadás tervét. Mikó nem is késett sorozatot indítani Erdélyi Történelmi Adatok címen.
Ennek első kötetében hat fontos dokumentumot közölt Nagyajtai Kovács: 1. A marosszéki székely nemek és ágak lajstroma Marosszékben, 1545–1548. 2. Emlékezet a szentléleki várról, 1548. 3. A székelyek szabad sóját illető kiváltságlevél, 1568. 4. A székelyek fejenkénti katonáskodását tanúsító fejedelmi rendelet Udvarhelyszék minden rendű lakóihoz. 5. Az udvarhelyi várról, 1621. 6. I. Rákóczi György kiváltságlevele, amely megerősíti, hogy a királyi jog Székelyföldön nem létezik, 1636. A közreműködését Mikó megköszönte.
Egy másik kérdés, amelyben együttműködtek, Mikó Imre nagy művéhez, az erdélyi nemzeti múzeumhoz (végül ebből Erdélyi Múzeum-Egyesület lett) kapcsolódik. Fő törekvését így fogalmazta meg: „Hogy Erdély magyar népiségének koncentrált múzeuma s ezzel egybekötött némi tudományos tűzhelye legyen, minden jók által érzett szellemi szükség.”8 Mikó erről is kikérte Nagyajtai Kovács véleményét, erről szól Nagyajtai Kovács egyik levele: „Nagyméltóságod a hónap 6-ról szóló levelére, melyet tegnap valék szerencsés venni, sietek nagy tisztelettel válaszolni.” Az volt a nagy kérdés, hogy mi legyen gróf Kemény József nagy történelmi gyűjteményével, mivel utóbb „Landes-Muzeumot” írt a végrendeletében, holott 1842-ben a „Nemzeti Múzeumnak” ajánlotta fel. Mikó azon töprengett: „Vajon a Landes Muzeumot mi állítjuk-e vagy a kormány? S vajon keblünkben lesz-e az, vagy sokkal bizonyosabban Szebenben? Nékem úgy rémlik, hogy gr. Kemény kincsgyűjteményét vagy legalább annak gyöngyeit elveszítettük. Amint halljuk, a szász atyafiak kormányilag akarnak múzeumot állítani Szebenben.”9
Nagyajtai Kovács nem tért ki a válasz elől, s természetesen a Mikó által feltett legfőbb kérdésből indult ki: „Mi legyen értelme végrendelete10 azon pontjának, miszerint könyv- és kéziratgyűjteményét országos múzeum számára hagyta? Meggyőződésem szerént az, hogy gyűjteményét azon múzeum örökölje, melynek Kolozsvárott leendő felállíttatása országosan el van határozva, ez lévén tudtom szerént az elhunyt gróf akaratja a múzeumállítás eszméje foganatosításától fogva saját haláláig.”11 Kovács István jól látta, hogy a tervezés idején Kemény József és társai hol nemzetinek, hol országosnak vagy hazainak nevezték a leendő múzeumot, de „mindig azon feltétellel, hogy Kolozsvárott állíttassék fel”.
Kovács István újabb levelében visszatért Mikó kérdésére a múzeum ügyében. Azon a véleményen volt, hogy a magyar múzeumot ne állami pénzen, hanem saját erőből szervezze a magyarság Erdélyben, mert „kétlem, hogy a kormány feladatának ismerné el, saját költségén állítani múzeumokat a birodalom egyes tartományaiban, s ha csakugyan annak ismerné, úgy is az erdélyi múzeum bizonyosan inkább szász hazánkfiai keblében, nevezetesen Szebenben állítatnék fel, mint köztünk”.12 Kovács István szerint gróf Kemény József sem változtatta meg azt a nyilatkozatát, hogy „gyűjteménye egy Kolozsvárott alakítandó múzeum alkotó részévé váljék, s úgy hiszem, a többi alapító urak: gróf Gyulai Lajos, gr. Eszterházy László, s akit még előbb említhetek vala, gr. Kemény Sámuel sem fogják változtatni”.
A fenti véleményével is erősíthette Mikót abban, hogy ne adja fel eredeti tervét a múzeummal kapcsolatban. Ez pedig a nemzeti múzeum volt, de ebből a tervből Erdélyi Múzeum-Egyesület lett, amit sikerre vitt 1859-ben.13 Ez tehát nem nemzeti múzeum volt, de bizonyos mértékig betöltötte annak szerepét is: gyakorlatilag múzeumi gyűjtőmunkát és akadémiai jellegű tudományművelést végezhetett.
A hálaadó istentiszteleten Kovács István püspök hirdette Isten igéjét. Benkő Levente felvételei
Jegyzetek Egyed Ákos írásához
1 Egyed Ákos: Nagyajtai Kovács István és az erdélyi magyar tudományos történetírás kibontakozása. In: A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély II. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1997. 175–191.
2 Nemzeti Társalkodó, 1833. II. félév, 4. sz.
3 Uo.
4 Uo. 1833. I. félév, 15. sz.
5 Pataki István, Páter Pál, Gyergyai Pál és Füzéri György Descriptio civitatis Claudopolis címmel 1734-ben összeállítottak egy ismertetőt, amelynek magyar fordítását Márkos Albert adta közre, Kolozsvár leírása 1734-ből címmel (Minerva, Kolozsvár, 1944).
6 Márkos Albert: Nagyajtai Kovács István. In: Emlékkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület félszázados ünnepére 1859–1909. Kolozsvár, 1909–1942. 152.
7 Mikó Imre levélmásolata a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban van. Ms. 3567. sz.
8 Gyúljanak meg közöttünk is új oltártüzei az ismereteknek. Gróf Mikó Imre beszédei és felhívásai. Összeállította Egyed Ákos és Kovács Eszter. EME, Kolozsvár, 2008. 33.
9 Uo.
10 Gróf Kemény József végrendeletéről van szó.
11 Mikó Imre leveleskönyve. I. kötet, 40. sz
12 Uo.
13 Bővebben l. Egyed Ákos: Gróf Mikó Imre Erdély Széchenyije. Debrecen, 2005.
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás