Jó érzés diáknak lenni, együtt lenni sok társsal, de együtt kell élni a tanárokkal is, akik fegyelmeznek, és számon kérik a tananyagot. Egyik nevelési órámra meghívtam egy volt diákomat, hogy beszélgessünk a tanulásról. Szívesen tért vissza volt iskolájába, örömmel idézte fel az itt töltött éveket, de azt is elpanaszolta, mennyire bánja, hogy elmulasztotta a lelkiismeretes készülést, és nem tanult tovább. Most keményen dolgozik a megélhetésért, s minden kisdiáknak kihangsúlyozza, hogy mennyire fontos tanulni. Sajnos gyakran csak felnőttként tudjuk megítélni, hogyan viszonyultunk egykor az iskolához, az iskolapadból kikerülve könnyebb felülvizsgálni fiatalkori magatartásunkat. Bár a fiatalkorra jellemző a tanulás, sohasem késő folytatni vagy újra elkezdeni. „Jó pap holtig tanul”, mondja a közmondás, s ezt mindenkinek jó eszébe vésni.
A kolozsvári Redut (Vigadó) főhomlokzatának egyik tervváltozata 1890 szeptemberéből
Ezután felidéztem, milyen volt a régmúlt idők iskolája, s arra kerestük a választ, miben különbözik, és miben hasonlít a mai és múltbéli diákélet. Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés. Sokuknak még olvasókönyvre sem futotta, hisz otthon alig volt könyv, esetleg egy zsoltáros kötet, amiből olvasni is tanultak a gyerekek. Az uzsonnájuk egy karéj kenyér, mellé egy alma, vagy egy hagyma, főtt krumpli volt. Egy terembe zsúfolódtak össze kicsik, nagyok, hogy megtanulják a betűvetést és a számolást. Gyakran fűtetlen teremben ültek a hosszú padokban, vagy a földön, ha a padokban már nem volt hely. A hónuk alatt egy-egy fadarabbal érkeztek az iskolába, hogy be lehessen gyújtani. A tanító kezében suhogott a nádpálca, a kor elmaradhatatlan tanítási eszköze. A fegyelmezés módja a tenyeres, körmös, sarokba térdepeltetés, a szamárpad volt. A tanulás bevett módja a magolás volt, nem volt cél, hogy a gyermek megértse azt, amit tanul, a lényeg az volt, hogy számonkéréskor vissza tudja azt mondani.
Mai szemmel mennyire furcsának tartjuk mindezt, és mégis az akkori gyermekben mindezek ellenére volt akkora kitartás, hogy megtanult írni, olvasni, számolni. Ma már az a fontos, hogy a gyermek megtanuljon gondolkodni, hogy tudja értelmezni az elolvasott szöveget. Még így is sok a funkcionális analfabéta, aki nem érti, mit olvas. Ennek kiküszöbölésére nagyobb hangsúlyt kell fektetni a nevelésre, a pálca helyett ott kell lenniük a meggyőző módszereknek, amelyek segítik a gyermeket a hatékonyabb, örömtelibb tanulásban. Fontos szerepe van a továbbképzésnek, itt látjuk majd, mekkora jelentősége van az egyetemi oktatásnak. Nem is az a fontos, milyen szakot választ az ifjú, hanem az a lényeges, milyen körökben forog, milyen követendő példát lát maga mellett, előtt.
Szívesen olvastam újra dr. Lukács József történész tavaly novemberben kifejtett véleményét, amely a kolozsvári magyar nyelvű egyetemi oktatás beindulásának 150 éves évfordulójára szervezett kiállításon hangzott el, amelyen többet megtudhattunk a másfél évszázaddal ezelőtti diákéletről, és felidézhettük, hogy milyen lehetett egyetemistának lenni az egykori Kolozsváron.
150 évvel ezelőtt javában dúlt a kolerajárvány, a város mégis teljes díszben ünnepelte az egyetemi év megkezdését. Berde Áron rektor ünnepi beszédet mondott, amikor 258 diák – mind fiú – megkezdte az egyetemi tanévet. A lányok előtt csak 1895-ben nyílt meg a lehetőség, hogy egyetemre járhassanak. Minden felekezet templomában hálaadó ünnepi istentisztelet hangzott el, az ünnepi bankettet a Redut nagytermében rendezték. Ezután a Farkas utcai kőszínházban (az 1821-ben épült színház az első volt Magyarországon) ünnepi előadást tartottak, Vörösmartytól az Árpád ébredését láthatta a közönség. Valójában az egész város ünnepelt. A Magyar Polgár így foglalta össze az eseményeket: „Kolozsvár ünnepélyes arcot öltött, a házakon a nemzeti lobogók hirdették a közörömet. A közönség egész nap pezsgett az utcákon…” A kivilágítás újdonságnak számított, az aszfaltozásra is később került sor, még ott sorakoztak az árusok bódéi a Szent Mihály-templom körül. A teret még nem a Mátyás-szoborcsoport, hanem a Karolina-oszlop díszítette, amit I. Ferenc, illetve felesége, Karolina Auguszta látogatásának emlékére állítottak, majd a 19. század végén áthelyezték a mai helyére, a Karolina térre. (A királyi pár 1817. augusztus 18. és 27. között tartózkodott a kincses városban, az oszlopot 1831. október 4-én avatták fel – szerk. megj.)
Az egyetemi jelentkezéshez először is el kellett végezni a gimnáziumot, majd sikeres érettségi vizsgát kellett tenni. Az érettségit az 1850-es években vezették be. Erdély lakossága ekkor 1,9 millió volt, ebből 1,1 millió volt román, 670 ezer magyar és 150 ezer német ajkú. Összesen 29 középiskola működött, érettségizni viszont a 8 osztályos gimnáziumban lehetett, ilyenből összesen 17 volt Erdélyben. Az említett évtizedben 3053 diák szerzett érettségi diplomát. Az 1869–1870-es tanévben például 156 magyar, 50 német és 48 román tanuló végzett. Az 1872-ben alapított kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a következő karok működtek: Jog- és Államtudományi Kar, Orvostudományi Kar, Bölcsészet-, Nyelv- és Történelemtudományi Kar, Matematikai és Természettudományi Kar, valamint Gyógyszerészeti Kar. Gyakran annyi diák végzett Kolozsváron, hogy Kolozsvárt „a távol-keleti diplomagyárnak” nevezték. De erre szükség is volt, mert Erdélyben magas volt az analfabéták aránya, volt vidék, ahol ez meghaladta a 80 százalékot. Így az egyetem egyik fő feladata az volt, hogy tanárokat képezzen, akik aztán vidéken is taníthattak.
Az egyetem mai épületei közül alig létezett néhány, amikor 1872-ben megkezdték az oktatást. Használták a jezsuiták ókollégiumát, valamint az új kollégiumot is. Az utóbbi kétszintes épület a város legnagyobb létesítményének számított. Itt volt az EME régiségtára és az egyetemi könyvtár is.
Kolozsvár főtere és a Szent Mihály-templom egy 19. század közepi metszeten
Az egyetem megalakulása előtt is létezett Kolozsváron felsőoktatási intézmény, a Mária Terézia által alakított Jogi Akadémia, illetve az Orvossebészeti Intézet, amit a jezsuita rend megszűnése után alapítottak, de nem számítottak doktori címet kibocsátó intézménynek. Az egyetem megalapításakor mindkettő megszűnt. A két kar végleg csak akkor költözött ki az épületekből, amikor az 1890-es évek nagy fejlesztésekor megépültek az új egyetemi klinikák, illetve az egyetem mai központi épülete. Az Orvosi Karnak emellett a Karolina tér sarkán, a Karolina Kórházban is voltak termei. „Borzalmas körülmények között működött a kórház, nem volt benne folyóvíz, csatornázás, műtétkor nagy volt a fertőzésveszély, ezért a műtéteket gyakran a beteg otthonában végezték” – állapította meg dr. Lukács József történész.
Az Állattani Intézet a Mikó-villába költözött, míg az egykori gazdatiszti lakásba a Növénytani Intézet került. A kertből lett az egyetem első botanikus kertje.
Az oktatás más rendszerben folyt, mint manapság. A németes rendszert követve a mai értelemben vett vizsgaszessziók nem léteztek, a diákoknak szigorlatot kellett tenniük, a szigorlatok megszerzése után pedig államvizsgát. A szigorlat egyfajta kollokvium volt, amelyet több szemeszteren keresztül oktatott tantárgyból kellett teljesítenie a diáknak, általában szóbeli referálás útján. A rektort csak egy évre választották, és szigorú rendben követték egymást azok a karok, amelyek a rektort adták. A rektor a következő évben rektorhelyettes lett. Így követték egymást a dékánok is.
A diákok könyvtárhasználata nem felelt meg az elvárásoknak, nem volt alkalmas helyiség erre a célra. Az egyetem tanítási nyelve szigorúan a magyar volt. Grigore Silașit, az egyetem első romántanárát meg is vádolták, mert románul tartotta az óráit – fogalmazta meg dr. Lukács József. A román irodalmat is magyarul tanították.
A templom barokk kapuja 1887-ben
Az első tanévben 40 rendes és rendkívüli tanár oktatott, ez a tanár és adjunktus titulusnak felelt meg. Kolozsvárnak meg kellett küzdenie a budapesti egyetem elszívó erejével. Ferenc József csak egy évtized után, 1881-ben engedélyezte az alapítólevél kiállítását, valamint azt, hogy a nevét viselje. A tanári kar leghíresebb tagja egyértelműen Brassai Sámuel volt, ő alapította meg Meltzl Hugóval együtt a világ első összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratát.
A tandíj alapvetően határozta meg egy-egy hallgató lehetőségeit. A karok szegény hallgatóinak elengedték a tan- és szigorlati díjait. Az egyetem ösztöndíjakat is adományozott a jó tanulmányi eredményekért. A Magyar Polgár újság szerkesztője több szegény sorsú, de szorgalmas diákot támogatott. Voltak ezen kívül királyi és magánalapítványból származó ösztöndíjak is. Kutatási témák is voltak minden évben, a jó dolgozatokat pedig honorálták.
A diákság kisebb része volt bentlakó, a többiek kint laktak a városban, akár manapság. A délutánt kávéházakban töltötték, ahol vágni lehetett a füstöt. A szabadidőben sokan az egyetem szomszédságában működő színházba jártak. Láthatták például Jászai Marit a színpadon Gertrudis szerepében, aki 1869 és 1872 között a Farkas utcai színház művésze volt. A diákok gyakran nótáztak a Redut nagytermében, vagy folyóiratokat szerkesztettek.
Mára a tanítási módszerek sokat változtak minden téren, a homokba írást, a palatáblát és a palavesszőt a táblagép váltotta fel. Úgy néz ki, hogy az informatika egyre nagyobb teret hódít. Mint önálló tudományág, az információ számítógépes kezelésével, feldolgozásával, tárolásával, sokszorosításával és továbbításával foglalkozik, mindezt a tudást pedig az iskola is hasznosítani tudja. A modern technológiai eszközök fejlesztik a tanuló képi és szimbolikus gondolkodását, így a számítógép magas absztrakciós szintjével és nagyon komoly háttértudásával izgalmassá válik a mai ember számára. Reméljük, jó irányba tereli a mindenkori diák érdeklődését.
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A református egység napját ezúttal inkább egységnapoknak lehetne nevezni, hiszen – amint Tussay Szilárd főszervező fogalmazott – május 21-ét két napon keresztül konferenciák, kiállítások, templomavatások és más programok előzték meg. Május 19–20-án a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban Az iskolák felettébb szükséges voltáról címmel tartottak egyháztörténeti konferenciát, amelynek alapját az adta, hogy az erdélyi fejedelem éppen 400 éve, 1622 májusában alapította Gyulafehérváron a Collegium Academicumot. Különben ennek jegyében telt a háromnapos ünnepség is, s ennek tiszteletére nyilvánította az idei esztendőt az erdélyi református egyház az oktatás évének.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás